Lubics Szilvi és a sivatagi fókák

Nehéz volt elkapni kicsit hosszabb beszélgetésre, mert vagy folyamatos pörgésben van vagy épp beteg volt, egyszóval bajos feladatnak ígérkezett „természetes környezetében” faggatni az interjúalanyt, aki sokaknak méltán a példaképe, s akinek a legutóbbi sivatagi élményei engem mindennél jobban érdekeltek –– ugyanis Lubics Szilvi a nővérem is. A történet azért is érdekes, mert Szilvinek épp az ellenpólusa vagyok: a hőséggel a világból ki lehet kergetni. A sikeresen teljesített Namib Race már hetekkel mögötte van, s most, hogy már leülepedtek ez élmények, arról (is) faggattam, hogyan látja ezt a futását, milyen volt ismét meghódítani egy sivatagot, hogyan készül tovább, s mik a közeljövő tervei.

Bár a sivatagi futás terén már van tapasztalatod, de továbbra is adódik a kérdés, hogyan lehetett itthon felkészülni a Namib Race-re, illetve volt-e, kellett-e valamin változtatni az eddig bevett gyakorlathoz képest?

Tavaly az Atacama-sivatagi versenyre tudatosan készültem, így a Namib Race-indulás előtt gyakorlatilag ugyanazokat a feladatokat kellett csinálnom, mint amit az előző felkészülés során végeztem. Terepen edzettem szinte mindig, heti két erősítő tréningen vettem részt, ami kifejezetten a versenyre készített fel, nagy hangsúlyt fektettem a törzs és a láb izomzatára.

Az Atacamára való felkészülés során gyakran futottam súlymellénnyel, most kevesebbet, decembertől inkább vizes törülközőkkel megtömött zsákkal futottam, hogy még jobban szokjam az élményt.

Két sorozatterhelésen vettem részt, az egyik a Balaton Szupermaraton volt, míg a másik, hogy a verseny előtt két héttel „kéktúráztam” egy „kicsit”, három nap alatt tettem meg százhetven kilométert. Kevesebb volt a bizonytalanság, a kérdőjel, hiszen a felszerelésem nyolcvan százaléka ugyanaz volt, mint az Atacamában.

Tudom, hogy ezt át kell élni, de mégis, ha szavakba foglalható, milyen élmény volt a verseny?

A sivatagi verseny teljesen más világ, amelyen a futás csak egy része a teljesítésnek, hiszen számos más feladat is hárul rád. Többek között saját magadról kell gondoskodnod, mindent egyedül kell megoldanod a terepen, mert semmit sem kapsz a szakaszcélokban elhelyezett sátoron és vízen kívül.

S ott sem a pihenés vár rád meg a masszőr, hanem neki kell állnod elkészítened a kajádat, megcsinálni a matracodat, majd utána eszel egyet és pihensz.

Bár legalább sokat tudtunk aludni, mivel hamar lemegy a nap, és éjszaka eléggé hideg van. Reggel aztán kezdődik az újabb procedúra: ébredés ötkor, kaja, kávé, majd minden holmidat becsomagolod a zsákba, irány a rajt, és ez megy hat napon keresztül. A közösség amúgy nagyon klassz, együtt vagytok a sátorban, mint egy család, és televízió, internet híján csak beszélgetni tudtok.

A sivatagról általában a döglesztő meleg jut mindenki eszébe, de azt hogyan lehetett elviselni, hogy éjszaka és reggel azért eléggé csípős volt az időjárás?

S ez csak egy szelete az időjárásnak, mert a Namíb-sivatagban ráadásul sokszor voltak viharos szelek, amelyek szinte megemelték a sátrat.

Ha ez a szél az arcodba fúj, alig kapsz levegőt, emiatt napközben sem volt nagyon meleg, főleg az első három napon, amikor az óceán mellett haladtunk.

A negyedik nap beljebb mentünk a szárazföld felé, akkor napközben azért már elég éles váltás volt a harmincnyolc Celsius-fok. Az ötödik napon ismét az óceán felé vettük az irányt, így megint kicsit elviselhetőbb volt a hőmérséklet, az utolsó nap pedig, igaz, csak tíz kilométer volt a penzum, de olyan hideg volt és olyan erős szél, hogy a vastag téli nadrágban futottam.

A sivatagból küldött beszámolóidban írtál a hiénákról: milyen egyéb teremtényhez volt még szerencséd?

Elég változatos a sivatagi állatpopuláció: kaméleon, kígyó, skorpió, gyíkok, habár ezek főleg az árnyas, köves, bozótos helyeket szeretik, így ha nem háborgatjuk őket, nem is találkozni velük.

Ellenben láttam hiénát – hozzáteszem, igencsak nagy termetű –, sakált, és ott vannak még a „helyi macskák”, mint a leopárd vagy az oroszlán. A ragadozókra amúgy külön figyeltek.

Az oroszlánokban van jeladó, így a szakértők tudják, merrefelé mozognak, a szervezők ráadásul a futókra nagyon vigyáztak, mindig jött velünk egy kocsi, így volt, hogy éppen az oroszlánok mozgása miatt tereltek el bennünket egy másik útvonalra. Akadtak bőven antilopok, de a legtöbbet fókából láttam. Élmény volt az óceán mellett húzódó kilométer hosszú fókatömeg.

A sivatagban mennyire és hogyan lehetett tájékozódni, s a terep milyen volt?

A jelölés nagyon profi volt, ötven-száz méterenként ki volt téve a pink zászló, de velünk volt a közel száztagú személyzet, a dzsipek, szóval, nagyon ügyeltek arra, hogy ne tévedjünk el.

Mivel sivatagról van szó, alapvetően a homok, a süppedős sóder jellemző, azonban ez még mindig jobb, mint amilyen a sósivatag volt az Atacamában.

A szintkülönbség maximum nyolcszáz méter volt naponta, ami több, mint Chilében volt, és mégis, valahogy ott érzésre többnek tűnt...

Összehasonlítva a két sivatagi versenyt, melyik tetszett jobban?

S ha választanom kellene, hova mennék vissza, akkor mindenképpen az Atacamára voksolnék. No de most egyelőre hazai hegyekre „evezek”, és nagyon várom már a közelgő UTH-t.