A 86 éves veteránatléta a szőlősorok közötti gyepet használja edzésein futófolyosónak (Fotó: Szabó Miklós)

Különösebb bemutatásra nem szorul a „villámikrek” néven elhíresült, 1952-ben Helsinkiben olimpiai bronzérmes, 1954-ben Bernben Európa-bajnok négyszer százas magyar csodaváltó. A Zarándi László, Varasdi Géza, Csányi György, Goldoványi Béla összetételű futókvartett tagjainak felsorolása már-már az Aranycsapat névsorolvasásához hasonlatos csuklógyakorlat, de vajon kipattan-e a szikra az egyszeri halandó fejéből, ha azt tudakolják tőle, kik alkották a Bp. Dózsa (Újpesti Dózsa) kerek 42 másodperces idővel bajnoki aranyérmes négyszer százas stafétáját 1954-ben. Fogas kérdés, merthogy ebben a felállásban csak egyszer iramodtak meg a lila-fehérek, Homonnay Ferenc, Földessy Ödön, Csányi és a befutóember Goldoványi kezében vándorolt a váltóbot. No igen, Földessy neve is szépen cseng, az utóbbi kettőével megegyező a dicsőségfala: ő is ugyanakkor és ugyanott lett olimpiai harmadik, illetve Eb-győztes, csak éppen távolugrásban. Na de ki az a Homonnay?

Elöljáróban annyit, hogy ez az egyetlen bajnoki címe, ellenben a másfél százhoz közelít veteránelsőségeinek száma, korosztályában például 1989-ben megnyerte a 100 métert a második, dániai masters-világjátékokon, és bár június 14-én betöltötte 86. életévét, porhüvelyét szívesen magára öltené egy hatvanéves férfi.

ÉLETEK AJÁNDÉKBA
Ott volt a Rádiónál, amikor 1956. október 23-án az ÁVO-sok a tömegbe lőttek az ablakokból. Máig nem tudja, menekültében miként tudta áthámozni magát a Nemzeti Múzeum két-három méteres lándzsakerítésén. Máskor a Kálvin téren, a Kecskeméti utca sarkán vágta magát hasra az orosz tankok közeledtére. Az egyik felette lőtt bele a második emeletbe, a tokostul kieső ablak csak a lábán okozott sérülést. A Móricz Zsigmond körtéren minden ok nélkül géppuskáztak az orosz harckocsikból, szikrázott a kövezet, ő pedig villámgyorsan beugrott egy homokkal teli hatalmas láda mögé. Társa fejlövést kapott, ő megúszta, és amikor este – mielőtt a széktámlára tette volna – megfogta nadrágja éleit, két lyukat fedezett fel a szöveten a térdhajlatnál… Már bőven hetven fölött szépen összeforrt a törött csigolyája, sőt kihevert egy vitorlásbalesetet is, amikor egy eltört alkatrész lehántotta a teljes bőrt a jobb vádlijáról. Vajon hány életet kapott a most 86 éves, kétgyermekes, háromunokás Homonnay Ferenc?

A Balaton nyugati partján fekvő Vonyarcvashegyen találkoztunk vele, kis nyaralója mögött, az elfutó szőlőtőkesorok szomszédságában ültünk le beszélgetni, és lenyomva az időutazásgombot rögtön felvetettük, már csak ő él (sőt virul!) az emlegetett bajnok kvartettből. Goldoványi 1972-ben 46, Csányi 1978-ban 56 évesen meghalt, Földessy pedig most, június 9-én, nem sokkal 91. születésnapja előtt hunyt el.

„Szegény Dönci... Emlékszem, nevettünk, amikor a tévében mutatták a helsinki dobogót, és a mellette álló két amerikainál is feketébb volt a feltűnően sötét bőrű Földessy. Hihetetlen robbanékonyságával harminc és hatvan méteren mindenkit »megkabátolt« az edzőtáborban, de az utolsó negyven méteren hátradőlt, és egy helyben futott – forgatta vissza az idő kerekét huncutul mosolyogva Homonnay Ferenc. – Én pedig Csányi mögött mindig második lettem a válogatott edzőtáborában rendezett százméteres kanyarversenyeken, vagyis rendre megelőztem Zarándit. Ha szemmel lehetett volna ölni, néhányszor meghaltam volna a nézésétől… Végül sohasem lehettem tagja – vagyis első kanyarfutója – a »nagy« magyar váltónak, leginkább azért nem, mert noha húsz méternél volt a váltóhatár, Zarándi már tizennyolc-tizenkilencnél tökéletesen adta át a botot Varasdi Gézának.”     

A végtelenül csendes, rendes, ugyanakkor nagydarab, csupa izom Goldoványi kilenc, Csányi tizenkét, Földessy öt évvel volt idősebb a „taknyos” Homonnaynál. Az 1954-ben ob-t nyerő újpesti váltó már csak azért sem állhatott többet össze, mert Goldoványi eligazolt az Építőkhöz, és a sérülés kockázata miatt Földessy sem vállalta már a futást.

Mintegy száznegyven aranyérmet őriz csak a magyar veteránbajnokságokról (Fotó: Szabó Miklós)

Az 1953-ig a Szombathelyi Dózsában sportoló ifjú titán 1954. január elsejétől tartozott a Bp. Dózsa kötelékébe, miután előző tavasszal lényegében a megkérdezése nélkül „beszervezték”. Csak a felkínált beosztások közül választhatott, így bólintott rá a legkevésbé rossznak tűnő tűzoltó sporttiszti kinevezésre.

ÁLLVA RAJTOLT, GYŐZÖTT, SIR JÓZSEF CSAK NÉZETT

„Atletizálni azért kezdtem el 1951-ben, mert néhány osztálytársam elment futni a Szombathelyi Dózsába, aminek köszönhetően melegítőt és felszerelést kapott. Mondtam magamban, hiszen ezek soha meg sem tudtak fogni fogócskában, no, akkor én is megyek. Így is történt, nekem is lett felszerelésem, és vasárnap már melegítőben sétáltam a Fő téren. Szegény világ volt, mindenki munkásruhában meg micisapkában járt, jó, ha volt lódenkabátja, télen meg pufajkája. Semmit sem lehetett venni, az élelmiszert és a szappant is jegyre adták, egy hónapra egy kiló hús, egy szappan, négy napra egy kiló kenyér járt. Az egyik alkalommal átjött hozzánk a Haladás (akkor még Lokomotív – a szerző) szakosztályvezetője, és megkérdezte, ki akar menni velük versenyezni Diósgyőrbe, még van négy-öt hely. Ott lebzseltem én is, Pünkösty Csaba meg rám nézett: na, öcsi, jössz? Kaptam az alkalmon, és péntek este tízkor elindult a személyvonat, amelyhez hozzákapcsolták a Haladás-sportolók által társadalmi munkában legyártott bocipullmant.”     

Igen, bocipullman...

A VILÁG ÉLVONALÁBAN
Az akkor 84 éves Homonnay Ferenc 2018-ban még az M80-as korosztályban versenyzett, és 16.23 másodperces idővel a hatodik helyet foglalta el az európai szabadtéri ranglistán 100 méteren – más kérdés, hogy az előtte állók „csak” 80-82 évesek voltak. Az alábbi adatokat pedig az M85-ös korosztály 2019-es nemzetközi fedett pályás ranglistájából szemezgettük ki, a szombathelyi veterán atléta dobogós helyei árulkodóak.

FEDETT PÁLYÁS IDÉNY, 2019     

60 MÉTER    
Világranglista: 4. hely, 10.44 mp (az első egy japán 9.89-cel)
Európai ranglista: 3. hely 10.44 mp (az első egy belga 10.06-tal)

200 MÉTER    
Világranglista: 2. hely, 37.31 mp (az első egy japán 33.90-nel)
Európai ranglista: 1. hely, 37.31 mp (a második egy német 39.20-szal)

Így nevezték azokat a szedett-vedett személyszállító vasúti (háló)kocsikat, amelyeket teher- vagy marhavagonokból alakítottak ki. Hatvankilenc év távlatából Homonnay Ferenc is felidézte a belbecsét... Az egyik sarkában kapott helyet a vécéfülke, a másikban egy kiselejtezett, újralemezelt sparhelt, valamint egy asztal és körülötte székek. A vagon két „pólusa” között sorakoztak a négyemeletes (!) ágyak. Ezekre lapjával csúszhatott be az ember, ha valaki az oldalára feküdt, a válla már hozzáért a felette lévő fekhelyhez, vagy – ha a negyedik szinten helyet kapó utasról beszélünk – a vagon tetejéhez. A virágkorában is csak 168 centi magas Homonnay legfelülre került.

„Szombat délben értünk Miskolcra, de még előtte megkérdezte tőlem Pünkösty Csaba, édes fiam, melyik számban akarsz indulni. Mondom, nem tudom, mire ő: nevezz be száz méterre, megnézzük, milyen gyors vagy. Annyira kezdő voltam, hogy állva rajtoltam, és le is maradtam az elején, de ennyi ember előtt nem akartam utolsónak beérni. Becsuktam a szemem, és ami a csövön kifért, húztam a csíkot. Hetvennél oldalra sandítottam, és meglepődve láttam, hogy az élen állok. Megint becsuktam a szemem, és mindent beleadva rohantam a célig. Elsőnek érkeztem be, földöntúli érzés öntött el a dobogó tetején állva.”    

A ruháját szedte össze, amikor utánament két legenda, Sir (Schier) József, az atlétikai szövetség állami edzője és Kovács (Kléri) József, a magyar válogatott rövidtávfutó- és váltószakágának vezetőedzője, mindketten az 1934-es Európa-bajnokság hősei. A „ki fia-borja vagy?” kérdés és a „sosem láttunk még versenyezni” kijelentés után közölték vele, amiről mit sem tudott, hogy válogatóversenyen győzött, és meghívót kap az ifjúsági válogatott edzőtáborába. Vagyis néhány hónapos sportmúlttal rögtön a fősodorba került...

A hajdan 110 méter gáton nagymenő Retezár Imre
mögött ér célba Homonnay Ferenc (jobbra)

Az edzőtábort a Vasas népligeti pályáján tartották az atléták, és az újonc szombathelyi tinédzser tanácstalanul pislogott a reggelinél, vajon mit kell csinálni a nagy tálakban asztalra rakott, felaprított párizsival, kolbásszal, zöldpaprikával, fokhagymával. Segítségért a mellette ülő, a sportorvosi pályára akkoriban lépő Csépe Imre doktorhoz fordult, aki felvilágosította, hogy mindegyikből kanalazzon egy csészébe, sózza meg, és keverjen bele lágy tojást.

TORNACIPŐBEN VERTÉK MEG A FUTBALLISTÁKAT

„Azt mondta, ebben minden benne van. Azóta, tehát csaknem hetven éve ezt eszem reggelire, ma sem volt másképp –  magyarázta nem kis meglepetésünkre a 86 éves sprinter, már-már felvillantva a hosszú és egészséges élet titkát. – A kéthetes edzőtábor után utaztunk el a ploiesti-i román–magyar ifjúsági viadalra, amelyen váltóban indultam, tapasztalatlanságom miatt nem mertek benevezni egyéni százra.”     

Az 1951. július végi versenyen legendává nemesedő tehetségek társaságában vett részt. A csaknem kerek egy év múltán a helsinki olimpián 60.34 méteres világcsúccsal nyerő kalapácsvető, Csermák József, a Marosvölgyi-Magnaként 100 és 200 méteren, valamint a váltó befutóembereként harcba dobott, később 81-szeres válogatott labdarúgó, Mátrai Sándor is a csapat tagja volt, míg a másik oldalon a mindössze 14 éves, az 1960-as és 1964-es nyári játékokon diadalmaskodó Balázs Jolán román felnőttcsúcsot ugrott magasban. Az első kanyart futó Homonnay a városban is körülnézett, és felfedezett egy kisebb üzletet tele szappannal. Visszament a hotelbe, és szólt a korábban a „Mit kezdjek a lejjel, töröljem ki vele a fenekem?!” kérdést feltevő Csermáknak, hogy ha cipeli a bőröndjét, elmondja, mit érdemes vennie. Nos, a boltban telepakolta a bőröndjét szappannal, Csermák meg szitkozódva, dagadó nyaki erekkel cipelte a szállóba az otthon csak jegyre kapható, éppen ezért jól értékesíthető pipereárut. Meglehet, ez a kis erőpróba is kellett a helsinki győzelemhez…

Homonnay Ferenc hű a Wartburg autómárkához – a nyolcadik szeptemberben már harmincéves lesz
HATVAN FORINT MÁTRAINAK
Miután beérkezett a vonat a Keletibe a ploiesti-i román–magyar ifjúsági viadalról hazatérő csapattal, az Orosházi Kinizsi NB II-es gárdájának 19 éves labdarúgója, a tehetséges sprinter, Magna Sándor könyörögni kezdett, adjanak neki kölcsön hatvan forintot, hogy hazajuthasson. Végül Homonnay Ferenc segítette ki.
„Hálálkodott, és megígérte, amint hazaér, postán elküldi. Hát, elfelejtette… Úgy negyven éve aztán rácsapott a vállamra a Móricz Zsigmond körtéren, ő ismert meg. Hogy vagy? – kérdezte, és rögtön elhívott az általa vezetett étterembe. Vendégül látott, sokat beszélgettünk, aztán a legvégén megemlítettem neki: Sanyi, még tartozol hatvan forinttal. Milyen hatvan forinttal? Mondom neki, hát, ki küldött haza ötvenegyben Orosházára… Ja, tényleg, máris megadom, csapott a homlokára. Persze akkor már bakfitty volt hatvan forint, hagytuk a fenébe, és jót röhögtünk.”
Érdekesség, hogy a Magnaként született Mátrai Sándor 1951–1952-ben, ifiválogatott futóként Marosvölgyiként versenyzett. Miután 1953 elején a Fradiba (Kinizsibe) szerződött középcsatárnak (később került a védelembe), Mátraira váltott, háromszor ünnepelhetett bajnoki címet (1963, 1964, 1967), a válogatott mezt 81-szer húzta fel.

Ahogy említettük, Homonnay 1954. január 1-jétől sportolt a fővárosi Dózsában, amelynek edzője, a műszaki egyetem testnevelés tanszékének vezetője, Kereszturi Géza rávette, hogy felvételizzen a műszakira. (Bár 1953-ban felvették az orvosira, a munkás-paraszt ifjak elsőbbsége miatt egy évet várnia kellett.) Éles eszű srácként sikerrel járt, így gépészmérnöki tanulmányai mellett sportolt, és megannyi élménnyel gazdagodott a patinás klub, illetve a válogatott keret tagjaként.

„Szusza Ferenc hihetetlen távoli löketeket volt képes megereszteni, a röppálya végén a labda hirtelen nagy kanyart írt le, és a felső sarokban kötött ki. Egyszer mellém ült a kantinban, és megkérdeztem tőle, hogyan tudja így meglőni, mire azt felelte: édes fiam, én mindig megcélzom a kapust, és sosem odamegy a labda… Az egyik ősz végén, amikor az Újpest nem tudott lekötni edzőmeccset, minket, atlétákat kerestek meg a labdarúgó-vezetők, hogy álljunk ki ellenük. Megjegyzem, a tréningek után mi mindig fociztunk. Azzal a feltétellel vállaltuk, hogy tornacipőben játsszunk, nehogy összerugdossanak minket csukában. Aztán lefutottuk és megvertük őket öt háromra, a végén már durváskodtak. A középhátvédünk, a gerelyvető Krasznai Sanyi kiemelkedett közülünk, Csányi is kiválóan focizott, Goldoványi viszont mindig hazament az edzések után, nem maradt ott futballozni.”     

Emlékei szerint az Aranycsapat tagjai csütörtökönként vettek részt kiegészítő edzéseken a Dózsa-stadionban, harmincméteres sprinteket futottak, sokat hülyéskedtek, például magasat ugrottak. Puskásnak a 110-120 centivel is meggyűlt a baja, ellenben Kocsis a 170-nel is megbirkózott. Aztán sötétedésig kint maradtak kapura rugdosni, nagyfröccs­ben fogadva harminc-negyven méterről a vinklit kellett eltalálniuk – a fogadás tárgya egy óbudai presszóban csúszott le a torkokon. Az Aranycsapat játékát többször is testközelből láthatta, mert a válogatott meccsek (meg a nagy bajnoki rangadók) előtt, valamint a szünetekben gyakran rendeztek atlétikai betétversenyeket, amelyek után leheveredtek valamelyik kapu mögé, és páholyból követték a fejleményeket.

Még ma is könnyedén pattan kerékpárja nyergébe (Fotó: Szabó Miklós)

GIMNASZTIKA, JÓGA ÉS NYOLCVANAS TEMPÓ

„Az angolok elleni mérkőzés második félidejét a magyar kapu mögül néztem végig 1954 májusában. Nem véletlenül nyertek hét egyre, és csináltak belőlük hülyét Kocsisék. Agyongyötört, koravén, láthatóan fáradt, kifacsart angol játékosok arcát láttam közvetlen közelről. De egy Újpest–Fradi rangadón láttam kihullani a kapus Henni Géza fogait, csúnyán nézett ki a vérző, feldagadt szája.”     

A felnőtt atlétaválogatott keretéből 1957-ben került ki, miután 10.8-as legjobbját nem tudta lejjebb srófolni, majd 1960-ban, immár diplomával a zsebé­ben visszatért Szombathelyre, és a Haladás színeiben vágtázott. Negyvenegy éves korában hagyta abba, 10-14 éves gyerekeket edzett, de ő is együtt futott-ugrott velük. Az 1980-as évek elején szólt neki barátja, a „dobópápa” Németh Pál, hogy beindulnak a veteránversenyek, és 1983-ban ő sem hiányozhatott az első bajnokságról Szolnokon. A 100 métert azóta is ő nyeri a saját korosztályában, mint ahogy kevés kivétellel 200-on sem verték meg – de jó néhány aranyérem igazolja távolugrótudását, sőt rúdugrásban és súlylökésben (!) is bajnoki címekkel büszkélkedhet. Csaknem felfoghatatlan, de 57 évesen 11.9 és 25.7 másodperc alatt falta fel a 100, illetve 200 métert, vagy például 67 esztendősen 8.8 másodperc kellett neki a 60-hoz.

A dobogó felső fokán Homonnay Ferenc, miután a 1989-es dániai veterán-világjátékokon megnyerte a 100 métert

Anyagi okok miatt igen ritkán indult világversenyen, de a 2001-es brisbane-i vb-t semmiképpen sem szerette volna kihagyni, nagyon kíváncsi volt Ausztráliára, és jó formájára alapozva bízott a dobogóban.

„Miután reggel nyolckor kezdődtek az előfutamok százon, korán kellett kelnem, hétkor már melegítettem. Tíz-tizenkét futamot rendeztek a hatvanöt év feletti korosztályban, és amíg sorra kerültünk, beültettek minket egy hideg sátorba, ott ücsörögtünk. Teljesen kihűltem, és bár nem vagyok sérülékeny, harminc méternél lerándultam, és elestem. Kétszázon már nem is tudtam elindulni, sántikálva jöttem haza – az ausztráliai élmény négyszázhetvenezer forintomba került…”     

Az 1989-es veterán-világjátékokról, a dániai Herningből viszont elhozta a 100 méter aranyát, az 1991-es budapesti fedett pályás világjátékokon pedig 60 és 200 méteren is győzött.

A 69 éve állandó reggeli mellett a saját szőlőből készülő vörösbor is segít az egészsége megőrzésében (Fotó: Szabó Miklós)

A külföldi viadalokra korábban is, manapság is autóval megy, és rendre a kocsiban alszik. Míg szervezetten utazó társainak, akik szállást és étkezést is rendeltek, 36 ezer forintba került a herningi kaland, ő 1380 forintot költött benzinre... Márkahűségét bizonyítja, hogy megjelenése, azaz több mint fél évszázad óta kitart a Wartburg kombi mellett, mert kényelmesen éjszakázhat benne, teherszállításra tökéletes, és semmi baj sincs vele – egy Bécs környéki kiadós jégesőt követően a ragyássá csúnyuló nyugati kocsik gazdái csodájára jártak az NDK-s masina hibátlan páncéljának. A rendszerváltozás előtt háromévente cserélte a járgányokat (jól el tudta adni őket, mert az új kocsikra esztendőket kellett várni), ám nyolcadik Wartburgja szeptemberben már harmincéves lesz. Nincs agyonhajtva, gazdája ugyanis Szombathelyen és a Balatonon kizárólag kerékpárral közlekedik (a drótszamarak is végigkísérik hosszú életét, a tolvajok eddig tizenötöt lovasítottak meg…), meg aztán a sebességet csak futócipőben, sílécen és a feszülő vitorlák alatt élvezi – négy keréken már-már idegesítő nyugalom jellemzi: amióta az eszét tudja, nyolcvan kilométer per órás sebességgel halad az országúton.

Fotó: Szabó Miklós

Amikor – kis megszakításokkal májustól szüretig – Vonyarcvashegyen múlatja az időt, a szélső szőlősor és a kerítés közötti füves sávon, amolyan természetes futófolyosón tréningezik. Reggeli ébredéskor nem pattan ki az ágyból, hanem egyszerű, fekve is elvégezhető gyakorlatokkal úgymond beindítja a szervezetét, majd négy-öt alap-jógagyakorlattal hangol a napra. Aztán jöhet az egy híján hetven éve megszokott művelet, bekeveri a felaprított párizsit, kolbászt, zöldpaprikát, fokhagymát, megsózza, és feltuningolja a lágy tojással.

Talán nevezhetjük már életelixírnek is.

Hősünk és szerzőnk a vonyarcvashegyi idillben (Fotó: Szabó Miklós)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 27-i lapszámában jelent meg.)