Ülök az első kanyar mentén húzódó magas lelátó legtetején, és csaponganak a gondolataim. Különösebben nem is akarom kordában tartani őket, mégis meglepődöm időnként az egymásból fakadó, egymásba fonódó emlékek, asszociációk sorozatán. Talán azért, okoskodom, mert innen, fentről messzire képes kalandozni a tekintet, én még látom például, hogyan vesz kecses balkanyart a vélhetően szúnyogirtó-bevetésen lévő kétfedeles repülőgép, amelynek kereplője a többség füle elől is már rég elhalkulva végzi küldetését.

És rálátás nyílik szinte a teljes Bregyó közi szabadidőtelepre, amelynek kihasználatlansága, lepusztultsága 2012-ig a székesfehérvári közélet visszatérő témája volt. Most meg tessék, kellemes, fás, madárcsicsergéses zöld szigetként kínálja magát sétálásra, futásra vagy meghatározott tartalmakat nélkülöző, mégis annyira nélkülözhetetlen kikapcsolódásra. A kilátóként is remekül funkcionáló lelátó persze nem állandó eleme a tájnak, csak ilyenkor, július közepe táján húzzák fel, amióta az itt létesített Regionális Atlétikai Központ ad otthont a Gyulai-emlékversenynek, hivatalos nevén a Gyulai Memorialnak. Ahogy az illik egy, a nemzetközi atlétikai versenynaptárban egyre előkelőbb helyet elfoglaló viadalhoz. Amelyet minden pillanatban beleng a névadó Gyulai István – szívem szerint Gyulai Pistának írnám, ha nem tartanék a szerénytelenség vádjától – emléke, aki a világ atlétikájának talán legprosperálóbb időszakában volt a nemzetközi szövetség operatív vezetője. Tevékenységével több mint tíz éven át adott folyamatosan – ahogy egy rádióinterjúban maga fogalmazott – „gólpasszokat” Primo Nebiolo IAAF-elnöknek, közben meg az atlétikai vb a világ második legnagyobb létszámú sportrendezvényévé nőtte ki magát, egyszerre vált trendeket megszabó sportszakmai és üzleti sikertörténetté. Nem tévesztve szem elől, hogy ezzel párhuzamosan egyre több korosztályos világverseny talált felejthetetlen magyarországi otthonra, bizonyítva, hogy nem csak a sajátjaidtól való „elegáns” eltávolodás, pártatlanság árán építhető egyéni karrier.

Több mint évtizede, sajnos, ő már csak képekről és hangfelvételekről köszön vissza, szellemisége és hagyatéka azonban szerencsére változatlanul köztünk él. Pedig, mi tagadás, voltak aggódó hangok, de hát esetében is beigazolódott: az igazi érték túléli alkotója eltávozását. Talán csak kis mértékben erőltetett a párhuzam: Erdély nagy folklórgyűjtője, a legendás néhai Kallós Zoltán eltávozása után is sokakban megfogalmazódott a féltés, vajon lesz-e nélküle jövője a mezőségi lélekmentésnek? És Válaszúton csorbítatlanul zajlik a magyar származású gyerekek „visszamagyarítása”, és Székesfehérváron egyre rangosabb közegben él tovább Gyulai István öröksége.

Persze ahogy az értékteremtés sem függetleníthető a konkrét személytől, a legenda folytatása is abszolút emberfüggő. Gyulai István esetében roppant szerencsés a konstelláció, hiszen fiai, Miklós és Márton atlétikában, illetve közvetlen vonzáskörzetében nevelkedett emberek, akiknek mára sikerült bizonyítaniuk, hogy maguk is képesek új elemekkel gazdagítani az apa által létrehozott értékkészletet. Akárcsak Spiriev Attila versenyigazgató, akit több évtizedes menedzseri beágyazottsága révén is olyan mezőnyöket tud verbuválni, amelyek bármelyik világverseny dicsőségére válnának.

De más is látszott a mobil lelátó tetejéről. Elsősorban az, hogy milyen mértékben képes emberközelbe hozni egy versenyt a családias méretű aréna. A Gyulai-emlékverseny sikere ugyan már-már azzal „riogat”, hogy a rendezvény kinövi a Regionális Atlétikai Központ méreteit, egyelőre azonban inkább az áldásait éreztük annak, hogy a lelátókon nem tátongtak bántó foghíjak, hogy a világsztárok szinte kéznyújtásnyira produkálták magukat, mosolyuk, lihegésük szinte legitimálta a kiemelkedő eredmények mögött álló munkát, erőfeszítést, koncentrálást. Percekkel később ott álldogáltak a nézők között, szakmányban írták alá a műsorfüzeteket és pólókat, kimondatlanul is felhívásokat fogalmazva meg a fiataloknak: gyertek futni, ugrani, dobni, az atlétika gyönyörű!

Ezt a meghívót „szignálta” a legjobb magyarok jelenléte is, akiknek többségét nem megbénította a félelmetes amerikaiak közelsége, hanem életük legjobb eredménye irányába repítette. A gátfutó Kozák Luca és Kerekes Gréta igencsak versenyképes keretbe foglalta a belső pályákon száguldó csillagokat, a távolugró Nguyen Anasztázia egy csapásra közönségkedvenccé vált világversenydöntőre is alkalmas eredménysorozatával, de akinek szeme volt, a 400 gátas Koroknai Tibor ígéretes mozgására is felfigyelhetett. A súlylökő Márton Anita vagy a kalapácsvető Halász Bence fajsúlyos jelenléte szinte evidenciaszámba megy, ugyebár.

Négy év múlva Magyarország világbajnokságot rendez. Egyelőre nem hallani azokat a hangokat, amelyek az 1998-as Európa-bajnokságot megelőzték, hogy egy szabadtéri kontinensbajnokság megszervezése más lépték, képtelenek leszünk tisztességesen megrendezni, amint az hangzott anno a „merjünk kicsik lenni” kórusának előadásában. Mi viszont annak örültünk, hogy a Népstadion nézőterén nem éktelenkedtek az érdektelenség bántó foghíjai, a budapesti közlekedés nem omlott össze, és augusztus 19-én a két kalapácsvető, Gécsek Tibor és Kiss Balázs olyan pluszokról is gondoskodott, amelyeket a magyar atlétikakedvelők legmaradandóbb emlékeik között raktározhattak el. Ezeket az „archivált” pillanatokat az azt megelőző évtizedek során rendezett hazai fedett pályás kontinensbajnokságok és vb-k szervezőinek sikerei előzték meg, amelyek nemcsak a magyar szakemberek nemzetközi hitelét alapozták meg, hanem az önbizalmukat is. Nem utolsósorban visszaigazolták néhai Gyulai István sportdiplomáciai erőfeszítéseit, illetve muníciót adtak a későbbi harcokra.

Bár a világversenyeknek többnyire nagy stadionok adnak otthont, a nemzetközi szövetség ma már kisebb, de barátságosan zsúfolt lelátókat is bőven el tud képzelni. Főleg ha értő közönség népesíti be őket, amire Budapest meglehetős garanciákat képes nyújtani. A közép-európai elhelyezkedés a környező országok lakói számára is elérhető közelségbe hozza egy rangos nemzetközi viadal igazán csak a helyszínen megélhető atmoszféráját. A Kárpát-medence együttlétre mindig szomjas magyarjai közül sokan jelentős anyagi áldozatokra is hajlandók, csak hogy tanúi lehessenek egy-egy szívmelengető hazai sportsikernek. És a Gyulai Memorial bizonyította, hogy e trend táplálásához is képes muníciót, érveket szolgáltatni.

A kétségbevonhatatlanul a kontinens sportfővárosai közé tartozó Budapest az idén is világversenyek sorozatával kényezteti el a szurkolókat, a turistákat. Néhány napon belül kezdődik a vívó-vb, de addig is a figyelmemet felkeltette a hét végén Gyenesdiáson rendezendő futócéllövő Európa-bajnokság. Bele fogok nézni, már csak azért is, mert ilyet még sosem láttam, s ha mellékelem, hogy ezekben a napokban borfesztivált is rendeznek a Keszthely melletti településen, bizonyára mások érdeklődését is felkeltem.

A székesfehérvári lelátó tetején ért hatások közül azonban egyet még hadd osszak meg önökkel. Mellettem fiatal pár fedezte fel magának az atlétika szépségeit, egyelőre el-eltévedve a különböző versenyszámok kavalkádjában. A srác közben elújságolta a barátnőjének, képzeld, most írták alá, hogy a következő három évben is itt rendezik ezt a versenyt. Mire a lány őszinte örömmel: tényleg? Ilyen jó helyen élünk?