Az angol válogatott 141 éves múltjának mélypontjai

Az angol labdarúgó-válogatott az első hivatalos nemzetek közötti mérkőzését – már amennyiben ez egyáltalán helytálló, politikailag semmiképpen, csupán a sportágban – Skócia ellen játszotta 1872. november 30-án: a találkozó gól nélküli döntetlennel zárult. A folytatásban azonban a skótok domináltak a kezdeteknél: az első tizenhárom randevújukból kilencet nyertek meg – az angolok a harmadik találkozón kaptak ki először, igaz, Glasgow-ban 2:1-re. Bár utána valamelyest kiegyenlítettebbé váltak az erőviszonyok, ötvenből 27-szer a skótok győztek. Mindez azonban nem érte traumaként Angliát.

A futballkönyvek feljegyeznek két 1881-es hazai vereséget: Wales 1:0-ra győzött Blackburnben, Skócia 6:1-re(!) Londonban! Az 1883-tól megrendezésre kerülő brit háziversenyeken (British Home Championship) a kezdetekben Anglia és Skócia volt a két favorit, Wales 1907-ig, Írország 1914-ig várt az első tornagyőzelmére. Utóbbi abban az évben február 14-én Middlesbrough-ban győzött is Anglia ellen 3:0-ra! Ez Walesnek 1920. március 15-én sikerült először Londonban, ahonnan megdicsőülten és 2:1-es győzelemmel utazott haza.

Az első méretes pofont – értve ezalatt annak utóéletét és visszhangját – az angol futballtörténelemben 1928 májusának utolsó napján Skócia osztotta ki a válogatottnak. A Wembleyben(!) aratott 5:1-es győzelmük után a skótok büszkék voltak arra, hogy a csatáraik milyen okosan használták ki az angolok taktikai gyengeségét, akik nem először hagytak üres területeket a széleken. Egyben nem értették: mikor okulnak mindebből.

De még mindig brit ellenlábasokról beszélhetünk. Nem úgy 1929. május 15-én, amikor a spanyolok Madridban győztek 4:3-ra. Ezt az idegenbeli vereséget az angolok elintézték azzal, hogy a túl erős napsütéshez nem voltak hozzászokva, az pedig elvakította őket, és a pálya talaja is szokatlanul kemény volt.

Ez tehát már nem brit válogatott elleni vereség, de még a csatornán túl, és ugye ez, ha kevésbé vállalható, azért meg-/kimagyarázható. És valóban: a közvéleményt sem vágta a földhöz. Egy nap híján két évvel később a franciák Párizsban fektették két vállra Angliát, pontosabban kis képzavarral élve ötre (5:2), az 1934-es közép-európai turnén pedig mindjárt két vereséget is begyűjtött az angol válogatott. Előbb május 10-én Budapesten kapott ki 2:1-re, majd hat nappal később Prágában a csehszlovákoktól ugyanennyire. Ne feledjük azonban: mind a csehszlovák, mind a magyar együttes kora egyik legjobbja volt a kontinensen: előbbi még abban az évben (1934), utóbbi négy évvel később lett világbajnoki ezüstérmes.

A nem angol válogatottakból összeverbuvált, de amúgy brit futballistákból álló együttes 1934. március 21-én Sunderlandben nyert Anglia ellen 7:1-re egy nemhivatalos gálameccs keretében.

A legendás szövetségi kapitány, a „hathármat” is ebben a pozícióban végigasszisztáló Sir Walter Winterbottom később önéletrajzában elismerte: a sportágat tekintve önmagát maximálisan elszigetelve tartó Anglia nem vette tudomásul, hogy a labdarúgás milyen gyors fejlődésen megy keresztül Európában. Igazi ómennek számított ebben az időszakban a május: 1936-ban a tavasz utolsó hónapjában három nap leforgása alatt Ausztria (2:1), majd Belgium (3:2) is legyőzte Angliát. 1938-ban Svájc (2:1), 1939-ben Jugoszlávia (2:1), szintúgy májusban. De még mindig a La Manche-csatornán túl! A hírek, az információk pedig akkor még messze nem úgy áramlottak országok és földrészek között, mint manapság.

A II. világháború után új időszámítás kezdődött a sportágban is, szinte az alapjairól kellett újraszervezni a klubokat, a bajnokságokat, a válogatottakat. 1949-ben már a svédek is elmondhatták magukról, hogy legyőzték Angliát (ismét májusban, pontosan 13-án 3:1-re), majd ugyanabban az évben Írország nyert 2:0-ra Liverpoolban.

Anglia először az 1950-es vb-n vett részt, de sok köszönet speciel volt a szereplésben. Hiába győzött Chile ellen (2:0), utána kikapott az Egyesült Államoktól(!) és Spanyolországtól is, méghozzá egyaránt 1:0-ra. Az amerikaiaktól elszenvedett vereség után így fogalmazott a The Times: „Az angol válogatott korábban valószínűleg még soha nem játszott ennyire rosszul.”

1953-ban a november végi mélypontot megelőzte a dél-amerikai szereplés, ahol Argentínával nem bírt az angol válogatott (0:0), a világbajnoki címvédő Uruguaytól pedig kikapott (1:2). Utána azonban kiegyenesedett egy picit. New Yorkban vágott vissza az amerikaiaknak (6:3), a brit bajnokságban, egyben vb-selejtezőn nyert Wales (4:1), majd Írország ellen is (3:1), az Európa-válogatottal pedig – amelyben Kubala László kétszer volt eredményes – 4:4-es döntetlent játszott.

Az „angolmagyarral” azonban nemcsak megfújatták a riadót, hanem hosszas magyarázkodás után fel is keltek, majd hozzáláttak az érdemi változtatásoknak. A tanítók elfeledhették végre a felsőbbrendűség érzését, és gyökeresen megváltoztatták a klubok napi edzésmunkáját, a válogatottak kiválasztását, vagy éppen a csapatok taktikáját, amelyhez a tradíciók végett foggal-körömmel ragaszkodtak. De még olyan apróságoknak tűnő, bevett évtizedes hagyományokhoz is hozzányúltak, mint a nem igazán sportolásra alkalmas öltözék, illetve a meccs előtti bemelegítés. Picit megkésve világosodtak meg: húsz-harminc évvel azelőtt kellett volna hasonló szintű változásokat véghezvinniük.

Puskás Ferenc és az ő mágikus magyar társai így változtatták meg végleg az angol futballt, amely korábban is számtalan figyelmeztetést kapott, de mégis megvárta, amíg sokadszorra is a padlóra került. Akkor aztán ki is számolták: korábban hat gólt nem kaptak a Wembleyben. A 7:1-es (szemszögükből 1:7-es) budapesti visszavágó pedig a mai napig fennálló rekordveresége Angliának, amely ráadásul a jugoszlávok elleni 1:0-s belgrádi vereséggel párosult. Mindezek után a poraiból éledt újjá az angol futball, és lett azóta is a sportág egyik meghatározó válogatottja; 1966-ban otthon tartotta a vb-trófeát. Ritkán kerül ugyan a topfavoritok közé, de félvállról egyik rivális sem veheti, hiszen megkerülhetetlen tényezője a világ futballjának.