Ifjabb Szivós Istvánt édesapja csábította az OSC-be, érkezésével a BEK-győzelem is összejött (Fotók: Képes Sport)

 

Az Orvosegyetem SC-t, azaz az OSC-t 1957-ben alapították, első, egyben „örökös” ügyvezető elnöke az akkor mindössze 23 éves, egy évvel a diploma előtt álló (későbbi dr.) Frenkl Róbert lett, és 1961-ben alapították mindmáig (a vívóké mellett) legeredményesebb szakosztályát, a vízilabdázókét.

A budapesti első osztályból gyorsan lépegetett felfelé az együttes, és alig több mint tíz év alatt felért Európa csúcsára. Ehhez persze kellett két legendás pólósdinasztia, a Szivósok és a Konrádok ugyanis a vállukon vitték az OSC-t, nem feledve, hogy 1970-ben Melbourne és Tokió kétszeres olimpiai bajnoka, Mayer Mihály érkezett meg a kispadra.

Az ugyancsak kétszeres olimpiai bajnok idősebb Szivós az egyiptomi válogatott élén eltöltött kalandos évek után futott be az orvosegyetemistákhoz, és hamarosan (idény közben, nem kis vihart gerjesztve...) elhozta a Fradiból két méternél is magasabb klasszis center fiát, a húszéves ifj. Szivós Istvánt is, vele pedig szintet lépett az OSC is. A klub a vízben tudhatta a három Konrád fivér közül a legidősebbet (Konrád I Sándort (1962 Európa-bajnoka, a BEK-győztes OSC csapatkapitánya) és a legfiatalabbat (Konrád III Ferenc, aki majd 1976-ban Montrealban nyer olimpiát).

De a magyar vízilabda legendái közül mindörökre az OSC-t erősítette a zseniális dr. Bodnár András, négy olimpia érmese, aki könnyen lehetett volna 1964 után 1976-ban is olimpiai bajnok – ha beválogatják –, és az 1972-es BEK-sorozat idején mindössze 18 éves majdani montreali győztesünk, Sudár Attila is.

Az első, 1970-es magyar bajnoki címmel együtt sorozatban öt hazai arannyal jelezte a klub, hogy idehaza egyeduralkodó – ahhoz a Faragó-, Csapó-féle Vasas kellett, hogy 1975-ben lekerüljön a trónról, ahová azóta is csak egyszer, 1978-ban sikerült visszaülnie.

Szinte rögtön az OSC pólósainak világra jöttét követően, a labdarúgók BEK-sorozatának megszületése után nyolc évvel indult útjára a vízilabda Bajnokcsapatok Európa-kupája. Elsöprő jugoszláv fölény jellemezte az első évtizedet, hiszen mindössze egyszer, 1964-ben tudott nyerni az olasz Pro Recco, az összes többi kiírást a belgrádi Partizan vagy a zágrábi Mladost söpörte be.

1972-ben az OSC októberben egy athéni nyolcas tornáról lépett tovább a középdöntőbe, ahonnan novemberben ugyancsak a görög fővárosban a spanyol CN Barcelonát és a görög Ethnikoszt kiejtve a szovjet CVSZK társaságában kvalifikálta magát a „final fourba”. Ennek december első hétvégéjén esedékes megrendezéséért a margitszigeti Sportuszoda éppen Moszkvát megelőzve futott be az európai szövetségnél – sorsolással. Az OSC-hez és a CVSZK-hoz a stockholmi középdöntőből a Partizan Beograd és a Dinamo Bucuresti csatlakozott.

„Néhány napra ugyan mindenkit kikértünk munkahelyéről és az egyetemről, de semmiképpen nem akarom megtörni a játékosok szokásos életritmusát      – elmélkedett a négyes döntő előtt a Népsportban Mayer Mihály edző. – Ezért nem tartunk délelőtt külön is edzést, s ez az oka, hogy nem vonulunk edzőtáborba sem. Már régen rájöttem: sem a plusz munka, sem a megnövekedett pihenési lehetőség nem tesz jót ilyen mérkőzéssorozat előtt.”

„Győzelem a nyitányon… Pontot vesztett a Partizán és a CVSZK… Kell ennél több?” – fogalmazott címlapján az 1972. december 2-i Népsport, és tényleg: a nyitó nap máris megágyazott az OSC végső sikerének. Az akkori gólszegény pólóban normális eredmények születtek, az OSC Szivós parádés játéknak és triplájának köszönhetően, egy 4–4 után esett Konrád III-találattal legyűrte a bukaresti Dinamót („Az OSC még akkor sem tudta levetkőzni idegességét, amikor a vezetést már megszerezte...  ” ), míg a Partizan és a CVSZK nem bírt egymással.

Kovács Károly (1) végig jól védett, itt Bodnár András (4) asszisztál a bravúrhoz

 

A folytatásban is minden úgy alakult, ahogyan talán még az orvosegyetemisták legszebb álmaiban sem: az OSC a négyszeres BEK-győztes Partizan ellen „rendkívül izgalmas, szoros csatában megszerezte a győzelmet, és ezzel nagy lépést tett a kupa elnyerése felé… Annál is inkább, mert a nap második összecsapásán megszületett a nagy meglepetés: a románok legyőzték a szovjet bajnokot! ”

Ezzel már két pontra nőtt a magyar csapat előnye (ennyi járt egy győzelemért), ráadásul a bukarestiek előtt, és mivel a Dinamo a záró napon kikapott a jugoszlávoktól, az is belefért, hogy Szivósékat szűken megverje a CVSZK Moszkva.

Miközben „ennyi embert talán még sohasem látott az öreg margitszigeti fedett uszoda. Már az előmérkőzésre, a Partiz an–Dinamo  összecsapásra több mint 2000 néző gyűlt össze, s amikor az OSC és a CVSZK játékosai szálltak vízbe –  jóformán egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a medence körül. ”

A négyes döntő gólkirálya hat góllal Konrád III Ferenc lett, a vert mezőnyből pedig a legboldogabbak alighanem a bukarestiek voltak, akiknek még nem kellett hazamenniük Ceausescuhoz, hanem további öt napig magyar belügyi partnercsapatuk, az Újpesti Dózsa vendégszeretetét élvezhették.

Más kérdés, hogy edzőjük, Carol Corcec szerint  „ha nem Goertsen vezeti az OSC valamennyi mérkőzését, akkor a magyar bajnok nem nyer!”, pedig a saját portáján is söprögethetett volna, hiszen      „a Dinamo-játékosok súlyosan vétettek a sportszerűség ellen, amikor Rus sapkájával megcélozta Dirnweber játékvezetőt , a kapus Fratila pedig a versenybírósághoz vágta a labdát …”.

Mayer Mihály (aki az első athéni selejtező után nem volt éppen kicsattanó hangulatban, a középdöntő előtt például így nyilatkozott:  „Ha most cserbenhagy a csapat, akkor vége. Nem csinálom tovább! ”)      ráncai pedig végre kisimulhattak. A fiúk nemhogy nem hagyták cserben, hanem a Sportuszodában már minden álomszépen alakult, holott a mester azt is meghúzta, hogy két 18 éves újonccal, Sudárral és Vindischsel kezdjen Európa nagymenői ellen.

„Az edző csatát nyert. Fellélegezhet. Nyugodtan nézhet azok szemébe, akik csaknem őrültnek tartották, amikor két tizennyolc éves újonccal állt ki a bajnoki mérkőzésekre és a BEK-selejtezőre”   – értékelt a BEK-győzelem után a Népsportot a négyes döntőről tudósító Serényi Péter.

A lényeg azonban nem elsősorban ez. Ellenben egy mondatban összefoglalható: „A tíz esztendővel ezelőtt magyar kezdeményezésre létrejött torna díszes ezüstserlegére végre a magyar bajnokcsapat neve is felkerülhetett!”

EMLÉKEZTETŐ
Vízilabda Bajnokcsapatok Európa-kupája Négyes döntő, Budapest, Nemzeti Sportuszoda (1972. december 1–3.)
OSC–Dinamo Bucuresti 5–4 (1–1, 1–1, 1–1, 2–1)
Magyar gólok: Szivós 3, Konrád III 2
Partizan Beograd—CVSZK Moszkva 3–3 (1–0, 1– 2, 0–0, 1–1)
OSC–Partizan Beograd 5–4 (0–1, 0–0, 3–1, 2–2)
Magyar gólok: Konrád III 3, Vindisch, Németh Dinamo     
Bucuresti–CVSZK Moszkva 6–5 (0–1, 3–2, 2–2, 1–0)
CVSZK Moszkva–OSC 5–4 (1–1, 1–1, 2–1, 1–1)
Magyar gólok: Szivós, Bodnár, Konrád III, Konrád I Partizan Beograd–Dinamo Bucuresti 6–3 (1–0, 1– 1, 1–2, 3–0)
Partizan Beograd–Dinami Bucuresti 6–3 (1–0, 1–1, 1–2, 3–0)
A végeredmény: 1. OSC (Bodnár András, Hámori Miklós, Koller Ákos, Konrád I Sándor, Konrád III Ferenc, Kovács Károly, Németh István, Sudár Attila, Szathmáry Gábor, Szivós István, Vindisch Kálmán; edző: Mayer Mihály) 4 pont, 2. Partizan (jugo­szláv) 3 (13–11), 3. CVSZK Moszkva (szovjet) 3 (13–13), 4. Dinamo Bucuresti (román) 2