A téma nem hálás, viszont szinte megkerülhetetlen. Mégis okkal igyekeztünk megkerülni, elfeledni, hogy Kiss László december 14-én töltötte be nyolcvanadik életévét. Normális esetben azt írnánk, mondanánk, hogy a születésnapját ünnepelte, de egyrészt nem sejtjük, a közelmúltban hányszor volt alkalma, késztetése ünnepelni, másrészt mintha ennek a jogát is megvontuk volna tőle. Pedig amikor a hetvenötöt betöltötte, még hozsannázva köszöntötte a szakma, a sajtó és a hazai sporttársadalom az úszók köztiszteletben álló szövetségi kapitányát, Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes és Güttler Károly mesterét.

Manapság bezzeg mintha a világon sem lenne, sőt, soha nem is lett volna. És azt hiszem, ő nemhogy nem neheztel ezért, hanem fellélegzik, jobb neki így, elfeledve. Mert bárki bármilyen apropóból és formában is idézné fel az alakját, az életművét, nagy valószínűséggel azzal a kettősséggel tenné, amelyet tökéletesen mutat a legismertebb internetes lexikonban a róla szóló opusz. Az első fejezet címe ez: sportpályafutása. A másodiké: nemi erőszak. Előbbi az 1954 és 2016 közötti jó hat évtizedet tárgyalja. Az utóbbi mindössze két napot – 1961. július 4-ét és 2016. április 5-ét –, valamint ezek következményeit, utórezgéseit.

A 21 esztendős Kiss László harmadmagával nemi erőszakot követett el egy fiatal lánnyal szemben, a 76 éves pedig egyszer csak döbbenten észlelte, hogy – nem hivatalos fórumokon ugyan, hanem a médiában, de – fél évszázaddal korábbi tettéért másodszor is „vádat emeltek” ellene, és megnyitották az újratárgyalást.

Kisst annak idején három év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, huszonegy hónap után kegyelemmel, általános amnesztia keretében szabadult. A bűnt tehát büntetés és bűnhődés követte, a történet jogi, társadalmi szempontból ezzel lezárult. Erkölcsi oldalról bűnös helyett vétkesről alkothatunk véleményt, és arra juthatunk, hogy az esendő, azaz megesett ember az áldozatnak, szeretteinek, saját lelkiismeretének és – ha így éli az életét – a Jóistennek tartozik számadással. E szférák egyike sem közügy.

2016 tavaszán mégis az lett belőle, és ezt Kiss László nem tudta kezelni. Tetézte a bajt, hogy ebben nem is segítettek neki, pedig sportbéli közege éppen nem állt kommunikációs képességek és tapasztalatok híján. Kezdetben mégis hibát hibára halmoztak, és ez elsősorban már nem az érintett felelőssége volt, ő követte a téves útmutatást; hárítás, ködösítés, koncepciós per emlegetése, az erőszakot elszenvedő holt hírének keltése (mintha az bármin is érdemben változtatna), majd váratlan felbukkanása után következett csak az, ami az első percben adódott volna. A vezeklés. Mert míg a megbüntetett és megbűnhődött bűn az örökre lezárt múltba süllyedhet, elévülhet, a vétket csak vezeklés oldhatja fel és vezethet el a bűnbocsánathoz. E vezeklés az, ami késett egészen 1961 óta, ezért lehetett egyáltalán, ráadásul valószínűleg egy egészen más célt szolgáló hatalmi játszma részeként felmelegíteni ezt a régi, keserves ügyet. Majd azért robbanhatott ekkorát, mert a mea culpa a 2016. áprilisi „perújrafelvétel” után is sokáig hiányzott.

Szerencsére végül mégis megtörtént. Kiss László megtalálta és vállalta a nehezebb, de helyes utat: ötvenöt év után találkozott Zsuzsannával, virágcsokorral és bocsánatkéréssel várta, mire ő kijelentette, ezzel mindenki mindent megkapott, megbocsát. A jellegéből adódóan szenzációhajhász bulvármédia úgy fogalmazott, Kiss exkluzív interjút adott, valójában a televízió széles nyilvánossága előtt végre vezekelt és láthatóan megkönnyebbült. Elmondta, hogy mindig megvolt benne a bocsánatkérési szándék, csak a módját nem tudta, miképp és hogyan lépjen, mindennap azzal kelt fel, hogy bizonyítania kell, tisztességes és becsületes emberré vált, és most, hogy végre beszélhet erről, úgy érzi, lezárhatja a múltat.

Mindennek hallatán felsóhajtottam, mert hittem, hiszek Kiss Lászlónak. Sikerei csúcsán kerültünk rendszeres munkakapcsolatba, talán kicsit többe is. Az uszodában ekkor is nyílt titok volt – sőt inkább nyílt, mint titok – egykori megtévelyedése, a közeg együtt tudott élni vele, a sztáredzőt enyhén szólna nem rekesztették ki, inkább a kegyeit keresték, ezért aki az úszótársadalmon belül 2016-ban meghökkent, az olcsó szerepet játszott. Bevallom, én magam nemcsak az eredményeiért tiszteltem, hanem rokonszenveztem is vele, mert némely, az elefántcsonttoronyból csak olykor közénk ereszkedő hatalmassággal szemben jóravaló, közülünk vétetett halandónak tartottam. Gonosztevőnek soha, ez fel sem vetődött.

Ezért bántanak engem is az elmúlt évek. Mert ha 2016 áprilisában csupán az ösztöneire, a belső megérzéseire hagyatkozik, talán néhány napos kínná enyhül a nemcsak azelőtti, hanem azutáni életére is ráégett bélyeg. És könnyen lehet, hogy az idén december 14-én korábbi tanítványai, sporttársai, barátai, kollégái közül jóval kevesebben érezték volna kellemetlennek akár a világhálón is azt üzenni neki: boldog születésnapot, Laci, Laci bácsi!

Ez végszónak is megtenné, zárulhatna ezzel e publicisztika. Csakhogy többről van szó, a téma többet érdemel egyetlen egyéni sorsnál. Példaként említhetünk egy ugyancsak hajdani magyar szövetségi kapitányt, Bicskei Bertalant. A kapusból lett labdarúgó-mesteredző a járdán gázolt halálra egy gyalogost, meg is kapta, le is töltötte az érte járó büntetését, majd amikor jóval később szenvedélyes vitába keveredett egy újságíróval, és az „börtönstílussal” vádolta, a közvélemény gyakorlatilag egyként reagált: azért ezt ne! Magam is azt gondoltam, gondolom az azóta elhunyt szegény Bicskei Berciről, hogy aránytalanság, méltánytalanság lenne egész létét, lényét élete legsötétebb momentumával azonosítani. Sem az ő, sem az ugyancsak végzetes közúti karambolban vétkes extraklasszis Ajax-futballista Patrick Kluivert internetes életrajzában nem szerepel külön címes fejezetként a „halált okozó baleset” kitétel, és jól van ez így. Érvként persze felhozható, hogy gondatlanságból, figyelmetlenségből képtelenség nemi erőszakot elkövetni, de én most nem súlyoznék, méricskélnék bűnök és vétkek között. Természetesen több szempontból lehetne, mondjuk szándékok és következmények szerint, de mondandóm lényege nem ez. Inkább az, hogy Bicskei vagy Kluivert bűne és kálváriája annak idején köztudott volt, a széles nyilvánosság előtt zajlott, és ez önmagában fél „közkegyelemmel” ért fel. Pedig az Ajax-játékost ügyvédi praktikák még a börtöntől is megmentették.

A mai világban úgyis minden kiderül, olykor még az is, ami nem úgy volt, nem is volt. Egyetlen nap, hét, hónap haladékért súlyos hiba még meglévő hitelünket kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy gyónni, ha ez így erős, vallani megkönnyebbülés, lelki felüdülés. És e szó nem a nyaralásból, hanem az üdvből származik. Bocsánatot kérni, beismerni nem a gyengeség, hanem az erő jele.

Ezért is régi vágyam egy sorozat indítása, amelyben a magyar sport emblematikus alakjai beszélnének arról, amit nem mondhatnak el senkinek, elmondják hát mindenkinek. Szegény Novák Dezső ügynökmúltjáról sem tudtam soha eldönteni, hogy ő vitte a halálba a titkát, vagy a titka vitte a halálba őt. Szepesi Györgyöt sem értettem, miért nem mesélte el egyszer, ki volt a másik, nyilván kívülről rákényszerített énje, „Galambos”, aki jelentett az Aranycsapat játékosairól. Még kevésbé értettem azokat, akik a „Puskás és Galambos” jegyzetemre dühödten ugrottak nekem, pedig csak a tisztázás iránti igényemet vetettem fel. Nem Szepesi ellen, inkább mellette; hiszen e folt ellenére százszor többnek és különbnek tekintettem őt Galambosnál. Miképpen Kiss László nevének hallatán sem az villan be az agyamba: az erőszaktevő.

Számos példát sorolhatnék még, de felesleges. Aki már nem tehet érte, az nyugodjon, aki még igen, az ne habozzon, ne késlekedjen, éljen békében! Aranyvasárnapon különösen időszerű ez a vágy. Az ünnepek múltával, a hétköznapokon pedig törekvéssé, céllá is formálódhat. Akkor talán Kiss László nyolcvanötödik születésnapjáról sem feszengve kell majd megemlékeznünk.