Burián Katalin örökké hálás lesz Plagányi Zsoltnak, amiért segített neki Rio után, ugyanakkor nem érzi kockázatosnak a mostani edzőváltást (Fotó: MÚSZ/Derencsényi István)

 

– Derült égből a villámcsapás – minden bizonnyal csak kívülről tűnik annak, hogy másik edzővel folytatja a pályafutását.
– Az úszósportban élők közül többen már sokkal hamarabb tudták, hogy edzőt váltok, mint én magam – válaszolt a Nemzeti Sportnak az Európa-bajnoki bronzérmes Burián Katalin.

– Beavat minket a döntése hátterébe?
– Úgy éreztem, nem kapom meg azt a figyelmet az edzőmtől, amit megérdemeltem volna az eredményeim után, ráadásul egyedüli lányként úsztam egy nagy csapatban, és ez senkinek sem volt könnyű. Elnyomva éreztem magam, nem számított a szavam, az elmúlt egy-két évben már nem éreztem jól magam Plagányi Zsolt csapatában. El is fáradt a kapcsolatunk, s bár többször is próbáltam vele megbeszélni a nézeteltéréseinket, és hogy min változtassunk az edzéstervben, mire lenne szükségem, nem történt változás.

– Miért csak most lépett?
– Mert nem mertem korábban – hűséges voltam, hiszen mégiscsak Zsolt bá volt az, aki felemelt a Rio előtt történtek, vagyis azután, hogy nem sportszerű körülmények között maradtam le az olimpiáról. Ezért örökké hálás leszek neki.

– Már úgy utazott Tokióba, hogy tudta, váltani fog?
– Nem, de az elhatározás érlelődött bennem, és csak az olimpia után közöltem edzőmmel a döntésemet. Elmondtam neki, hogy több olyan úszóra is sokkal nagyobb figyelmet fordított, akiknél jobb eredményeim vannak. Megbeszéltünk mindent, megértően fogadta a döntésemet, békében váltunk el.

Plagányi Zsolt

– Hogy tudott ilyen helyzetben készülni?
– Szorgalmas vagyok, olyan úszó, aki nem azért szól, hogy legyen kevesebb az edzés, hanem épp ellenkezőleg. Nehéz volt elfogadnom, hogy nem kapom meg a kellő figyelmet, de idővel kénytelen voltam megszokni. Azt éreztem, hogy csak úgy vagyok a csapatban, nem számít a véleményem. Ráadásul a fiúk eredményeinek mindig jobban örültek – sokszor legyintettek arra, amit mondtam, mondván, csak egy lány vagyok, így biztosan érzékenyebb is. Ilyen körülmények között nehéz dolgozni: én úgy éreztem, nem becsültek meg, ettől meg elfogyott az önbizalmam. Én voltam a nehezék a csapatban, nem pedig az egyik legjobb, noha valójában az voltam.

– Merre tovább?
– Az edzésprogram, amely alapján dolgoztunk, jó, annak a gerincén nem szeretnék változtatni, hiszen bevált – kevés olyan tréner van, aki ezt a szempontot elfogadja. Olyan edzőt kerestem, aki figyel rám, így esett a választásom korábbi csapattársamra, Grátz Benjáminra: ismer, tudja, milyen keményen edzek, és látta a hiányosságaimat is. Kívülről fújja az edzéstervet, és elfogadja, hogy húsz­évnyi úszás után már én is tudom, mi a jó nekem, megérti, hogy vannak meglátásaim.

– Nem túl kockázatos ilyen fiatal edzőt választani?
– Benji ambiciózus, motivált edző, ifjúsági olimpiai bajnok volt, vagyis versenyzett korábban, így még tud olyan pluszt is adni, amit Zsolt bá esetleg nem. Nem földtől elrugaszkodott a lépésem: külföldön bevett szokás, hogy egy úszó a volt csapattársával dolgozik. Nem arra van szükségem a fejlődéshez, hogy még keményebb munkát végezzek, hanem arra, hogy némi változtatással folytassam olyan edzővel, aki partnernek tekint. Már pusztán attól jobb leszek, hogy végre jól fogom magam érezni az uszodában, s hogy az edzőm megért. Bízom az elhatározásomban, átgondoltam a döntésemet – majd az idő eldönti, helyes volt-e, azon leszünk, hogy bizonyítsunk.