Elment egy velem azonos évben született, erős, makkegészségesnek tetsző, szeniorként is rendszeresen sportoló ember, riasztó tanulságot hátrahagyva nekünk. Listán vagytok ti, hatvanegy-két évesek is barátaim, törvényszerűen és visszavonhatatlanul!

Egyszer váltottunk szót, de ez elég volt ahhoz, hogy személyes szimpátiám vele kapcsolatban örökre megmaradjon. 2005 júliusát írtuk, s a Csik Ferencről elnevezett emlékparkot avatták éppen a néhai várpalotai uszoda helyén, ahol a legendássá lett bajnok is a berlini olimpiára készült 1935 nyarán. Leánya, Csik Katalin, mert ismerte az apja halálának hatvanadik évfordulóján megjelent írásomat, úgy gondolta, az avatáson nekem is szónokolnom kell okvetlenül, így kerültem a meglehetősen rangos társaságba, ahol Vermes Albán a szövetség képviselőjeként volt jelen. Barátságtalan lett az idő, szemerkélt az eső, lehettünk másfél-kéttucatnyian, s négyen-öten is beszéltünk talán. Az először szóló notabilitás a neves vendégeket is köszöntötte név szerint, s Vermest jó nagy lendülettel le is „wladársándorozta” menten.

Néhány méterre álltam tőle, s önkéntelenül is reá néztem persze. Szája sarka grimaszba rándult egy pillanatra, ám az arcán valamiféle megbocsátó mosoly suhant át, szinte ugyanakkor. Így, amikor sorra kerültem, csak azért is szóba hoztam Csik Ferenc 200 mellen nyert egyetlen magyar bajnoki címét, ama számban – tettem hozzá elég hangosan –, amelyben a köztünk lévő Vermes Albán nyolc alkalommal győzött, 1980-ban az olimpián meg ezüstéremig ért. Láttam, Vermes – nem is a fejével, inkább a szemhéjával – mosolyintva „bólintott” felém, de nem nézett körbe „jelentőségteljesen” egy pillanatra sem.

A ceremónia végén egymás mellé sodródtunk „véletlenül”. Bemutatkoztunk, említettem, mindketten 57-esek vagyunk, s ő így szólt: „Köszönöm, hogy ilyen elegánsan kiigazítottad ezt a marhát”, s állítom, dörmögő hangjában fikarcnyi megbántottságot sem éreztem. Amolyan „ez van”, „megesik az ilyesmi” derűt inkább. Az úszásról, a minapi, a Margitszigeten rendezett ifi Eb-ről váltottunk szót még röviden, arról, hogy Kis Gergő a 400 vegyes utolsó százát mily káprázatosan (Darnyinál is gyorsabban, 57 másodpercre) úszta le (ezüstöt nyert, mert Verrasztó Dávid előnyéből két századmásodperc megmaradt), meg hogy a három aranyig ért, s az akkor tizenhat éves Hosszú Katinkából is lehet majd „valami”.

A lakcímét kértem el, hogy az év márciusában a Kortársban megjelent, Széchy Tamás halála után írt dolgozatomat – gondoltam, mivel mesteréről szól, biztosan érdekli – elküldjem neki, amit oly szép szavakkal köszönt meg – e-mailes levélben –, hogy ma is pironkodom. Sosem találkoztunk többet. Most meg nézek magam elé, némán, értetlenül.

„Siker vagy kudarc az olimpiai ezüstérem?” Jocha Károly egyik beszélgetős könyvének címe ez, s hogy eszembe jutott, nem véletlen talán. Más, ha a versenyző életútja felől, s más, ha a szurkolói lét, s főleg a hosszabb távú emlékezet felől nézünk az egykori történetre ugyanis. Ha a versenyző úgy érzi, lehetőségei csúcsára ért, az olimpiai ezüst óriási eredmény, de ha aranyat várt magától, maga a megsemmisülés. S különösen a szurkolói lélektanban van így! Mert aranyat vártam, Balczó '68-as, Komáromi Tibor '88-as vagy Rózsa Norbert '92-es ezüstje keserű tapasztalat lett például nekem, míg Kiss Antal (1968, 50 kilométeres gyaloglás) vagy Krutzler Eszter (2004, súlyemelés) ugyanilyen érme viszont a beteljesülés pillanata. Ám az emlékezet kegyetlen tud lenni mégis!

Hiszem – bár bizonyítani nem tudom –, ha Vermes Albán 1980-ban, első magyar úszó olimpiai bajnokként 28 év után az első lesz, akkor, ott, 2005-ben Várpalotán ama polgármesteri (vagy polgármester-helyettesi, nem emlékszem) baki nem következik be. Még azt sem gondolom véletlennek, hogy a szónok miért Wladár Sándornak, a 200 hát ugyanakkor diadalmaskodó bajnokának vélte a vendéget. Mennyire ismerte az úszás históriáját a vendéglátó, nem tudom (negyven körüliként lehetett 1980-ról emléke már), de vélem, az olimpiai bajnok neve inkább ismerős lehetett abban a pillanatban neki (is), amit ki is ejtett hát. Vermes nyelt egyet, elmosolyodott, humorral, intelligens módon mást aligha tehetett. Mennyit ér az ő olimpiai ezüstje az „örökkévalóságnak”, gondolt-e erre akkor, nem tudom.

Vermes Albán a magyar úszás 1970-es évekbeli – hullámmozgásoktól kísérten, ám máig ható – felfutásának amolyan csendes (de egyáltalán nem szürke!) eminenciása volt. Az ötvenes esztendők (főleg a női szakág) csillogása meg a hatvanasok apálya után a meglódulást Gyarmati Andrea sikerei hozták a hetvenes esztendők elején, s a Széchy-iskola első nagy korszaka Hargitayval, Verrasztóval, világbajnoki címekkel, világcsúccsal, olimpiai arany nélkül is (pedig '76-ban legalább kettőre számítottam én!) vitathatatlanul. Nos, Vermes ezen úttörő sereglésnek az oldalhajtása lett. Későn – tán túl későn, vallotta később –, '77-ben került Széchy keze alá. A montreali – érmet sem hozott – kudarcot követő évben, midőn Hargitay és Verrasztó – a tanulás lett számukra fontosabb – kezdett „kifele tartani” (időeredményeik 1977–79-ben stagnáltak, visszaestek többnyire), s a nagy eredményre nem volt Széchynek reménye tehát.

Wladár aranyát vártam, be is jött, ám a tőlem remélt időnél jó másodperccel később (2:01.93-mal) ért a célba. Verrasztó és Hargitay csatája 400 vegyesen (harmadik s negyedik helyen végeztek) sem volt képes fölvillanyozni engem (a világcsúcsot Jesse Vassallo tartotta 4:20.05-tel az 1978-as nyugat-berlini vb óta, s nekem ez volt a mérce), így a „csonka olimpia” magyar érdekű úszóversenyei közül – Wladár győzelmén túl – a 200 mell döntője lett számomra emlékezetes.

Állítom, e szám az olimpia egyik leginkább katartikus versenye volt. Nem gondoltam éremre, de az idő, amit Vermes elért (2:16.93), csodálatra szólított. A bronzban a harmadik ötvenen kezdtem bízni tán, Vitray hangjára emlékszem, miszerint „el lehet kapni Miszkarovot”, meg az utolsó méterekre, ahol a nevezett oroszt valóban megelőzte. Meg arra, ahogy a célba érés után a mi versenyzőnk öklével a levegőbe üt. Nagy öröm volt ez! Örültem én is, s hogy nem lesz folytatás – huszonhárom éves volt, úszónak nem fiatal akkor –, nem gondoltam volna.

Aki Széchy Tamás pályáját meg akarja írni, az 1976–1985 közti „titkot” kell megfejtenie többek között, mert lesz ott más teendő is persze. Állítom, eme időszak nagy reménye a drasztikus módszerekkel tizenhét évesen olimpiai bajnokká faragott Wladár Sándoron kívül Vermes Albán lehetett, s midőn tanítványa célba ért, meg is hatódott alighanem. Wladár versenye egy órával követte ezt, s jött a diadal, a „megcsináltam” elégtétele. Emlékszem, mily mámorosan beszélt a hevenyészett moszkvai stúdióban arról, hogy Wladár – „ha egy szakember megnézi a részidőket”, mondta – két percen belül tud. Dehogy tudott (2:00.5–2:01.00 közti időt vártam én), a harmadik ötvenet 31.4-re, a negyediket, a nyakára menő Verrasztóval küzdve, bevallottan holtfáradtan, meg – századokat nem számítva – 32.1-re úszta le, ám Vermes órával korábban szerzett, s állítólag meg is könnyezett ezüstjét – a tévé előtt – Széchy nemigen hozta szóba már.

Hiába, az ezüst még a legnagyobbaknál sem számít, ha arany is kerül a láthatárra? Pedig ott, akkor Vermes Albán a maga tehetsége és lehetőségei csúcsára ért – ideje jobb lett, mint a hiányzó amerikaiaké, sikere teljesnek tekinthető –, majd (akárcsak Hargitay, Verrasztó és Sós Csaba) ereje javát a tanulásra fordította ezután, és Széchynek, az edzőzseninek Darnyi Tamás és Szabó József (Vermes országos csúcsát ő döntötte meg hat év után) beéréséig esztendőket kellett várnia.

Hősünk magyar bajnokságokat nyert még, zsebébe '83-ban Európa-bajnoki ezüst is került, aztán közgazdásszá lett, élt, dolgozott, létezett, kimérten és tömören, bűbájosan fanyar humorral szólva általában, derűt, szeretetet sugározva maga körül. Most meg elment, döbbenetesen gyorsan, csendben és észrevétlenül, hiányt hagyva bennünk.

Nevét most már örökre megjegyezhetjük!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!