Öttusa: Bennem Djokovics-féle vér buzog – Marosi Ádám

 

– Amikor tavaly bejelentették, hogy a koronavírus-járvány miatt egy évvel elhalasztják az olimpiát, rettentő keserűen nyilatkozott a Nemzeti Sportban. Úgy érezte, az utolsó álmát vették el. Most azonban világbajnoki címvédőként, a világranglista éllovasaként készülődik a játékokra…
– Emlékszem arra a napra, valóban nagyon csalódott voltam, hiszen nem sokkal előtte nyertem meg a kairói világkupaversenyt, nagyon jó formában voltam. A most vagy soha élt bennem, úgy éreztem, nagy lehetőségtől fosztanak meg éppen. Aztán szépen lassan lehiggadtam, és megpróbáltam úgy összerakni a 2020-as évemet a munka terén és mentálisan is, hogy ne legyek agyoncsapva.

– A munka helyett inkább töltődött?     
– Edzettem, csak nem úgy, mint addig. Eljártam triatlonversenyekre, amit előtte sosem csináltam, sokat kerékpároztam, olyan mozgásformákat választottam, amelyek rendben tartják a fizikumom, de nem csak az öttusához tartoznak. Aztán ősztől visszaálltam a rendes kerékvágásba, és bár az első versenyem, a budapesti fedett pályás nemzetközi nem az elképzeléseim szerint alakult, az edzőim nyugtattak: nincs itt az ideje a pániknak. A cél az volt, hogy gyűjtsem a pontokat az olimpiai ranglistára, ezzel próbáljak meg kijutni Tokióba, mert a nagy formaidőzítésre majd az olimpián lesz szükség. Aztán a kairói világbajnokságon – ahová egyébként betegen, torokgyulladással utaztam ki – életem legjobb vívását produkáltam. És ahogy a mondás is tartja: evés közben jött meg az étvágy, a remek vívás megdobott, és meg is nyertem az aranyat.

– Ami most hatalmas motiváció vagy édes teher az olimpia előtt?     
– Mindkettő. Kairóban próbáltam úgy versenyezni, mintha sima világkupaversenyen lennék, nem akartam magamra nyomást helyezni. Ám ezzel az aranyéremmel a nyakamba szakadt sok minden. Igen, amellett, hogy extra lendületet adott a felkészülésben, édes teher is, mert ahogy a sok száz gratuláló üzenetből kivettem, az emberek nagyon reménykednek Tokiót illetően.

–  Nyilván ön is.     
– Persze, én is. Az első számú célom az volt erre az esztendőre, hogy megszerezzem a kvótát. Sok tehetséges fiatal állt ugrásra készen mögöttünk, de nagyon büszke vagyok arra, hogy harminchét esztendősen sikerült megőriznem a pozícióm velük szemben és direkt kvótával jutottam ki az olimpiára. Az első lépcsőfokot megtettem, most az a célom, hogy szép, kerek eredményt érjek el az olimpián. Tudom, mire vagyok képes, és hiszek a szisztematikus munkában, amit az edzőimmel végzünk. Ha csak az elmúlt fél év versenyeit veszem alapul, mindig ott voltam a tűz közelben, hét-tíz másodpercek maradtak bennem a nap végére, ami mindig nüansznyi különbség volt. A világbajnokságon pedig bizonyítottam, ha nagyjából összeáll minden, akár a dobogóban is bízhatok. Sokan nem gondolták volna ezt rólam, sőt, mondhatom azt is, az elmúlt években többen leírtak engem. Ez a nyolc-tíz évemmel ezelőtti önmagamból dacot, haragot, az ego összes megnyilvánulását kihozta volna, ám már másként reagálok. Próbáltam száműzni az életemből a rossz energiákat, illetve ezeket az érzéseket és kritikákat a munkába fektettem. Igazából köszönettel tartozom a kétkedőknek, mert ez remek motivációnak bizonyult.

– Harminchét évesen hogyan kell dolgozni, mennyire van szükség arra, hogy az ember ésszel mozgósítsa az energiáit?     
– Ó, nagyon! Minden napom más. Megvan a lüktetése a felkészülésemnek, hol érzem, hogy jöhet egy erősebb nap, hol azt mondom az utolsó résztávra, hogy köszönöm, ezt már nem kérem, mert tudom, hogy kontraproduktív lenne. Nincs mese, figyelnem kell magamra, már nem lehet ész nélkül beletolni a kilométereket a napjaimba. A tudatosság egyébként más téren is megjelent. Tavasz óta vegetáriánus étrenden vagyok, vagyis eszem tojást, rengeteg halat, ugyanakkor a fehér és vörös húsokat száműztem a táplálkozásomból, ami korábbi steakimádóként nagy áldozat a részemről. De én mindig keresem az új utakat, amelyektől jobb lehetek, s ennek a döntésnek a hasznát most a vérképem is szépen visszaigazolja. Figyelem a testem adta jelzéseket, próbálok a megérzéseimre hallgatni és ha kell, nemet is mondani. A két kezemen nem tudom megszámolni, az idén hány embernek mondtam nemet, ám ez a szelektálás szükséges ahhoz, hogy nyugodtan tudjak készülni.

 

– Mi lesz a kulcsa a tokiói szereplésének?     
– Csak nem képzeli, hogy kiadom a kulisszatitkokat?! Majd a sportpályafutásom végén elmesélem, de egy biztos: sok múlik a mentális felkészülésen, hiszen aki ott lesz Tokióban, aki megszerezte a kvalifikációt, mind magas színvonalú munkát végzett. Az én versenyzésem egyik kulcsa talán az, hogy elfogadtam önmagam. Két évvel ezelőtt, a budapesti világbajnokságon rájöttem arra, az a legkifizetődőbb számomra, ha teljes mértékben önmagam adom.

– Kifejtené?     
– A világ legzseniálisabb teniszezője Roger Federer. Elképesztő, ahogyan a pályán mozog, ahogy uralja a mérkőzéseit, és mindezt érzelemmentesen teszi, semmit sem lehet leolvasni az arcáról, ha nyer, ha veszít. Próbáltam ilyen lenni. De ez nem én vagyok. Bennem Djokovics-féle vér buzog, aki megéli a küzdelmet a páston, aki ordibál, akiből heves reakciókat vált ki egy szép tus, vagy egy vereség. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, viszont én ilyen vagyok. A budapesti világbajnokság vívása során ott ült a lelátón az édesanyám és két barátom, az olimpiai ezüstérmes Balogh Gábor és a csapattársam, Klis Krisztián is, akik olyan állapotba hoztak a szurkolásukkal, hogy legyőzhetetlennek éreztem magam. Azóta nem fojtok el semmit, és olyan embereket keresek magam mellé, akik segítenek abban, hogy egy tüzes Marosi Ádám versenyezhessen. Ma már képes vagyok magamtól, magamból előhívni ezt az állapotot.

– Ha elkezd álmodozni Tokióról, akkor milyen képek ugranak be?     
– Na látja, pont ezt nem csinálom. Igyekszem a realitás talaján és a jelenben maradni. Nem akarom, hogy a gondolataim csak úgy kalandozzanak. Régebben megesett, hogy már előre láttam magam a dobogón, vizionáltam a sikert. Nem szabad olyan álomvilágba kerülni, ami még meg sem történt, sőt, lehet, hogy nem is fog megtörténni, az olimpián ez különösen fontos lesz. A nagy sikerről szőtt álmokat kordában kell tartani.