Amikor a 48. percben Koman Vladimir sárga lapja után az Eurosport riportere azt mondta, hogy a magyar középpályás nem játszhat az elődöntőben, kétség kívül elszólta magát, de az elszólásoknak mindig van valóságalapjuk. Válogatottunk továbbjutásra állt, bár a neheze még hátra volt (akkor még nem is tudtuk min, miken megyünk keresztül).

Nem tudhattuk, mi lesz a találkozó kimenetele, de egyet bizton megállapíthattunk: a torna alatt felnőtté váltak a srácok. Patetikus megfogalmazás ez, de szót kell erről ejteni, mert a szakmától eltekintve éppen az volt a legnagyobb problémám, hogy ez a csapat sem tud úgymond felnőni a feladathoz, mint elődei általában. Nos, válogatottunk élt a lehetőséggel, az első félidőben jól játszott (labdakihozatalok, támadások felépítése), s a közeli képeken az látszott, nagyon koncentrálnak a játékosok. Németh Krisztián nem reklamált – na jó, kevesebbet, mint szokott –, hanem csak a játékkal törődött, úgy tartotta meg a labdákat, mint Törőcsik András fénykorában, s ráadásként olyan gólokat is rúgott, bokából pöckölgette a labdát az ellenfél védői előtt és a kapus mellett.

Amikor nem megy a nagyválogatottnak, reményünket a feltörekvő generációba vetjük, s mivel felnőttszinten zömmel csak a sikertelenség jut osztályrészül, minden egyes utánpótlástorna fókuszba kerül – talán a kelleténél is jobban. A játékosoknak is pluszteher ez, ezzel magyarázható a Honduras elleni döbbenet. Ám ami azóta történt, azt legszebb álmainkban sem mertük gondolni.

S nemcsak voltak álmaink, hanem lehetnek is. Próbálok visszafogott lenni pillanatokkal a lefújás után. Az elődöntő már önmagában bravúr, de most álljunk meg, ünnepeljünk, mert megérdemlik a srácok: magyar futballcsapat régen szerzett ilyen örömöt. Persze az eredmény a fontos, de ahogyan ez a győzelem ebben a drámai küzdelemben megszületett, az szinte példa nélküli a magyar futballban. S én ennek örülök igazán!

Thury Gábor