Halálforgásból feledés, avagy Orgonista Olga sportágtörténeti sikereinek nyomában

Alulértékelt. Ezzel a szóval fejezik ki, ha érdemeihez képest méltatlanul kevés szó esik valakiről, a szakmájában elért figyelemre méltó teljesítményét nem ismerik el kellőképpen, halála után igazságtalanul gyorsan elfeledik, és legfeljebb a száraz statisztikákban bukkan fel a neve. Vegyük ezúttal a műkorcsolyát, amelynek említésekor a következő magyar hírességekkel szoktak példálózni: Kronberger Lili, Méray-Horváth Zsófia (Opika), a Rotter Emília, Szollás László, a Kékessy Andrea, Király Ede páros, a Nagy testvérek, azaz Marianna és László duója, Almási Zsuzsa vagy a Regőczy, Sallay jégtánckettős. Nem tudni, miért, mindenesetre az Orgonista Olga, Szalay Sándor páros rendre kimarad a felsorolásból, holott megannyi sportágtörténeti tett fűződik a nevükhöz, amelyek nem köztudomásúak. A fájó hiányosságot pótoljuk most.

Páros műkorcsolyázásban ők az első magyar bajnokok (1928), az első magyar világbajnoki érmesek (1929), minden idők első Európa-bajnokai (1930), illetve Orgonista (Rotterrel együtt) az első magyar téli olimpikon nő (1932) és a gyengébbik nem képviselői közül az első, aki megkapta a (polgári) Signum Laudist (1930). Erre a különleges vezetéknevű hölgyre irányítjuk a fényt, de nem azért, mert párosban (ahogy az első hazai műkorcsolyabajnok, Wein Árpád írja 1942-ben kiadott szakkönyvében) a nőn van a hangsúly, így az ő szerepét kell kidomborítani, miközben  „a férfi munkája inkább a jó kíséretet, a körítést adja”   – persze ez a szempont sem elhanyagolandó, ám az apropót 120. születési évfordulója szolgáltatja.

Forráshiánnyal szembesültünk a múltban tapogatózva, tudniillik a napvilágot 1901. február 22-én meglátó Orgonista Olgáról szinte kizárólag versenyei révén írtak az újságok, interjú, portré nem született róla – sem pályafutása zenitjén, sem visszavonulása alkalmából, sem 1945 után. Üdítő színfolt a kolozsvári kiadású politikai napilap, az Ellenzék 1931. december 10-i száma, amelyben az újságíró kérdésére néhány érdekes epizódot villant fel:  „Beszéljek talán számokban, öt éves koromban tanultam meg korcsolyázni. Hét éves voltam, amikor az első versenyemet nyertem, mégpedig – gyorsfutást. Hat legszebb díjam mellett ma is ereklyeként őrzöm azt a kopott kis retikült, amit akkor kaptam. Négy éve korcsolyázom komolyan. Három éve versenyzek rendszeresen. Háromszor nyertük egymásután a magyar és kétszer az Európa-bajnokságot”  – mondta Orgonista, aki napokkal korábban a bukaresti műjégpálya ünnepélyes megnyitóján tartott bemutatót Szalayval.

Hihetetlen, hogy négy évről beszélt, amióta „komolyan” összpontosít a sportágra. Csakhogy máskor ő maga emlékezett úgy, hogy „az első nyilvános szereplésem 1920-ban volt Miskolcon” . Vélhetően azért mondott négy évet, mert klubja, a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) 1926 novemberében nyitotta meg az 5600 négyzetméteres műjégpályát a Városligetben, aminek köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a korcsolyanapok száma (ezzel párhuzamosan az edzésmunka mennyisége is), az acélpengék immár november végétől március közepéig karcolták a jeget. Még a BKE vezetőségének reményeihez képest is jóval gyorsabb fejlődésnek indult a sportág. „Műkorcsolyázó sportunkról nemzetközi viszonylatban ez idő szerint még nem sok kedvezőt mondhatunk. Sok év szorgalmas munkájának kell elkövetkezni, míg megint az elsők között lehetünk”  – állt a BKE 1926–1927. évi jelentésében, hogy egy év múltán már ez szerepeljen a kiadványban: „A műkorcsolyázás terén elsősorban a páros korcsolyázóinkról kell örvendetesen megemlékeznünk. Igen helyes volt a Magyar Korcsolyázó Szövetség azon elhatározása, hogy az idén a páros bajnoki versenyt megrendezte. (...) A páros műkorcsolyázás igen nagy fejlődést mutat. Az idei olimpiász hatalmas mezőnye és a versenyzők magas formája ezen sportág erős fellendülését mutatja.”

Orgonista és Szalay megragadta a friss versenyszám adta lehetőséget, és 1928-ban megnyerték a párosban először kiírt magyar bajnokságot, egy évvel később pedig bronzérmet szereztek a budapesti világbajnokság héttagú mezőnyében. A műkorcsolya Eb-k programjában 1930-ban szerepelt először a páros (sőt a női viadal is!), és Orgonistáék mind a hat vetélytársukat megelőzve végeztek az élen – mutatványukat 6500 néző és az osztrák köztársasági elnök, Wilhelm Miklas is figyelte, a Nemzeti Sport pedig így lelkendezett:   „A sport legkülönbözőbb ágában hódító magyar rátermettség, ambíció és akarás újabb idegen sportterületet, újabb Terra Novát hódított meg: Magyarország reprezentánsai megnyerték Európa első kiírású páros műkorcsolyázó bajnokságát.”

A történelmi tett jelentőségét érzékeltette, hogy a három hét múlva megrendezett magyar bajnokságon Horthy Miklós is megjelent, és szemtanúja volt az Orgonista, Szalay kettős sorozatban harmadik diadalának. A kormányzó áprilisban a (polgári) Signum Laudisszal fejezte ki tiszteletét a páros műkorcsolyázás két magyar úttörőjének, a kitüntetést Karafiáth Jenő, az Országos Testnevelési Tanács elnöke adta át a párosnak, amely 1931-ben megvédte Európa-bajnoki címét – ugyanakkor felzárkózott mellé a Rotter, Szollás duó. Orgonista és partnere nagy reményt fűzött a berlini világbajnoki szerepléshez, ám egy szerencsétlen történés megfosztotta őket az aranytól. A bemelegítés során Szalay összeütközött az egyik külföldi riválissal, és   „estében egyik korcsolyájával úgy átvágta másik lábának cipőjét, hogy az acélkorcsolya átszakította a cipőbőrét, és felsebezte a lábát” . Vérző sebét ellátták, és a fájdalmakat viselve vállalta a versenyzést. A kilences mezőnyben ötödikként futottak ki a jégre, és Szalay összeszorított fogakkal, nagy önfegyelemmel igyekezett a gyakorlatra összpontosítani, de így is követett el hibát. Az előttük kettővel, harmadiknak jégre szólított Rotterék el is estek másodpercekkel gyakorlatuk befejezése előtt, mégis őket hozták ki győztesnek – míg honfitársaiknak az ezüst jutott.

A Lake Placid-i olimpián még az sem, sőt le is szorultak a dobogóról...

A liverpooli kikötőből 1932. január 21-én futott ki a hajó, és az első napokban Orgonista nagy küzdelmet folytatott a tengeri betegséggel... Még 25-én is biztatni kellett, hogy kimerészkedjen a fedélzetre, végül miatta (és a hajó nagy késése miatt) döntött úgy Minich Jenő, a korcsolyaszövetség elnöke, hogy nem hajóznak el New Yorkig, hanem már Halifaxban kiszállnak, és szárazföldön jutnak el végcéljukig.  „Hosszas keresés után találtunk megfelelő lakást, egészen közel a jégpalotához. Nem túlságosan drága: napi 25 dollárt fizetünk teljes ellátást, ebből az összegből napi 5 dollárt fizet a versenyrendezőség. A szobánk nem valami nagy, de ami a fő, fürdőszoba is nyílik belőle. (...) Mi reméljük, hogy becsülettel megálljuk a helyünket. Hogy győzünk-e? Hát Istenem – szeretnénk győzni!!! A többit majd meglátjuk jövő pénteken”   – írta február 2-án keltezett levelében.

Nos, hiába futottak nagy eleganciával és hibátlanul, a hét zsűritag közül négy csak az ötödik helyre tette őket, így nem érhettek fel a dobogóra – a negyedik helyen végeztek. A szűk egy héttel később kezdődő montreali világbajnoksággal (4. hely) került pont a már menyasszony Orgonista pályafutásának végére. Még az ősszel, szeptemberben férjhez ment, és felbomlott az összeszokott páros, amelynek specialitása a félkezes halálforgás volt. „Ez a gyakorlat Szalay kreációja és kívülük csak a Rotter, Szollás pár tudja megcsinálni, de egyetlen külföldi sem. Pedig sokan próbálták lekopírozni”   – állította a Sporthírlap 1931 februárjában.  „Ez a kép az egykezes halálspirál – az elölről hátradőlés – a mi találmányunk”   – mutatott egy fotót 1931 decemberében Orgonista. Hogy a versenyzést nélkülöző élete milyen spirálba került, nem tudjuk.

A haláláról 1978. december 2-án egyszerű gyászhírben beszámoló Népsport rövid nekrológra sem méltatta. A fellelt gyászjelentésből kiderül, három rokon család gyászolta az özvegyen elhunyt néhai sportolót, gyermekei vélhetően nem voltak. A búcsúsorok egyike sem árulkodott róla, hogy a mindenkori magyar korcsolyasport meghatározó személyisége távozott az élők sorából.