Klubhűség, pénzhűség, trófeahűség

Ebben a narratívában Messi volt az utolsó mohikán, az utolsó one-club man, aki egész pályafutását egyetlen csapatban játszotta végig a profi futball legmagasabb szintjén. Vége ennek a korszaknak?one-club man, aki egész pályafutását egyetlen csapatban játszotta végig a profi futball legmagasabb szintjén. Vége ennek a korszaknak?

Igen is, meg nem is. Egyrészt ugyanis már réges-régen véget ért ez a korszak, másrészt könnyen láthatunk még ilyen játékosokat a jövőben is.

Az 1990-es évek, vagyis a labdarúgás gazdasági forradalma előttről számtalan példát találunk az ilyen futballistákra, de az valóban az a kor volt, amikor nem volt még a kluboknak olyan bevétele, hogy valódi versenyt folytassanak a játékosok aláírásáért. Magyarországon ráadásul a szocializmus bezártságában még kisebb volt a mozgástér, vagyis a mi kollektív futballemlékezetünkben még inkább megmaradhattak azok a játékosok (mint Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Zámbó Sándor és sokan mások), akik a profi vagy akár a teljes pályafutásukat ugyanabban a klubban töltötték. Mindezt ráadásul úgy, közben világszínvonalon játszottak, azaz egy mai módon működő futballpiacon – ahol a külföldre igazolás sem számít disszidálásnak – bizonyosan olyan ajánlatokat kaptak volna, amelyeket a többségük nem utasított volna vissza.

Voltak persze ezekben a hősidőkben is komoly átigazolások, elég a Real Madrid csodafegyverére, a Puskás–Di Stéfano–Kopa hármasra gondolni, amely minimum egyenértékű a Barcelona MSN-jével és persze a Paris Saint-Germain vadonatúj Messi–Mbappé–Neymar triójával is. Ez azonban akkoriban inkább a kivétel volt, mint a szabály, szemben a mai korral.

Ha most csak azt mondanám, hogy a kilencvenes évektől megváltozott a világ, és a pénz hatására kimúlófélbe került a klubhűség, akkor nem mondtam semmi újat.

Azt kell azonban látni, hogy – bár nem vonom kétségbe a könnyei valódiságát – Messit eddig sem csak a klubszeretet tartotta Barcelonában, hanem a pénz és a trófeák. Ez a kettő kell ugyanis minden futballistának.

Egészen a közelmúltig a Barcelona volt a világon a legjobban fizető, azaz a legnagyobb bértömeget finanszírozó egyesület, és ezen belül Messi volt a világ (egyik) legjobban fizetett játékosa. Emellett pedig mindent megnyert a Barcelonával, ami megnyerhető – akkor miért ment volna el?!

Az utóbbi években azonban jelentősen visszaesett a klub versenyképessége: a spanyol címek még csak-csak jöttek, de 2015 óta a Bajnokok Ligájában az egyik pofon követte a másikat, egymás után többször is kifejezetten megalázó módon verték ki a sorozatból a Barcelonát. Ettől nem függetlenül pedig mostanra a klub gazdasági helyzete is megrogyott, nem tudta már megfizetni Messit – akkor miért maradt volna?!

Nyilván lehet elemezgetni a Barcelona helyzetét és a spanyol ligának a közvélemény által eddig nem igazán ismert szabályozásait, de a lényeg mégis csak a fentiekben van.

Ha visszagondolunk a modern futball, vagyis az 1990-es évek után időszak egyklubos játékosaira, akkor egyértelmű, hogy azok, akik topszintű képességekkel rendelkeztek – tehát szinte bárhová igazolhattak volna –, olyan csapatoknak fogadtak örök hűséget, amelyek folyamatosan szállították a trófeákat és ennek köszönhetően a kiemelkedő fizetést, azaz nem volt szükségük a váltásra. Ilyen Maldini a Milanban, Raúl a Real Madridban, Puyol, Xavi és Iniesta a Barcelonában, Giggs és Scholes a Manchester Unitedban vagy akár Thomas Müller a Bayernben, a sor szabadon folytatható. (De még közülük is volt, aki karrierje végén levezetett máshol, Raúl még magas szinten is játszott a Schalkéban.)

Szigorúan véve csak egyetlen kivételt találunk: Francesco Tottit, aki a Romában – már bocsánat – elfecsérelte a karrierjét, miközben klubszinten is folyamatosan a csúcson lehetett volna. Ő persze bizonyosan úgy véli, hogy megérte, és maximálisan tisztelem ezért, de rögzítsük újra, hogy ő csak a kivétel a szabály alól, nem maga a szabály. Ő tudja a legjobban, hogy a hűség a legkegyetlenebb béklyó.

Ezért mondom, hogy egyrészt a klasszikus értelemben vett klubhűség már régen nem létezik, hiszen a felhozható példák is inkább trófea- és pénzhűséget jelentenek, mint klubhűséget. Másrészt viszont ilyen esetek bármikor előfordulhatnak a jövőben is, hiszen ha mondjuk a Manchester City egyszer végre a nemzetközi porondon is elkezd dominálni, akkor Phil Foden ilyen klublegenda lehet – de ha nem, akkor rövid időn belül távozhat is (feltéve, hogy a saját fejlődése töretlen marad, és lesz iránta kereslet).

Sokan vannak, akiknek ez a mai világ nem tetszik, és inkább a régit vágynák vissza – én kifejezetten élvezem, hogy létrejöhetnek olyan csapatok, mint a PSG, rendkívül izgalmas lesz látni, hogy hogyan tud majd a Messi–Mbappé–Neymar hármas együtt játszani. (Már amennyiben így együtt maradnak persze, de engem is nagyon meglepne, ha Mbappé ezek utántávozna. Innen? Miért?! A PSG-nek meg esze ágában sincs elküldeni azért, hogy ne terhelje túl a három sztár a fizetési listát, legalábbis őrültség lenne a 22 éves Mbappét lecserélni egy 34 éves játékosra, még akkor is, ha azt Messinek hívják.) Kellenek persze az ilyen csapatokhoz akatari és egyéb arabolajmilliók, de a fenti sportélmény akkor is megfizethetetlen. Messi nyilván oda ment, ahol meg tudják fizetni – meg ahol körülötte szinte mindenki meg tudja értetni magát vele spanyolul... –, a PSG oddsa a Bajnokok Ligájára megnyerésére meg nagyot esett az ő érkezésekor a fogadóirodáknál, immár egyértelműen a párizsi csapat a topfavorit.

Hogy aztán az UEFA tud-e valami újat húzni a megbukott pénzügyi fair play után, amivel korlátozni tudja a klub költekezését, az erősen kérdéses. A most megszellőztetettfizetési plafon és luxusadóelső pillantásra ugyanúgy kijátszhatónak tűnik, mint a pénzügyi fair play – ha a PSG vagy a Manchester City vezetői bevételeknek álcázott tulajdonosi tőkével mesterségesen felpumpálják a klubjuk forgalmát, akkor nyilván a fizetési plafon mértéke is nőni fog, az alapprobléma tehát nem változik.

Jöjjenek csak a meccsek!