A magyar futball újra szintet lépett

Mindhárom eddigi budapesti Eb-meccsen ott voltam a Puskás Arénában, az ottani fantasztikus hangulatról már sokan írtak, és látszólag paradox módon talán éppen a harmadik, portugál–francia találkozó alatt mutatkozott meg legjobban, milyen hatással van a magyar válogatott ránk, szurkolókra, ahogyan azCsillag Péter helyszíni írásábóltökéletesen kiderül: ugyanezeket éltem én is át szinte szóról szóra.Csillag Péter helyszíni írásábóltökéletesen kiderül: ugyanezeket éltem én is át szinte szóról szóra.

Ezt a válogatottatSchäfer Andráskét arca jellemzi a legjobban: az eksztázis a németek elleni gól után és a könnyek a meccs végén a Himnusz alatt.

Bármilyen élmény is volt két ilyen topválogatottat személyesen látni Magyarországon, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna velünk, ha a 2. és 3. kalapból nem a két legerősebbet, Franciaországot és Portugáliát kapjuk, hanem – mondjuk – a két leggyengébbet, Horvátországot és Csehországot, akik végül „csomagban” az angol-skót csoportba kerültek, és a skótok simán kikaptak tőlük?! És nyilván rossz lesz nézni az egyenes kiesés szakaszban például Ukrajnát és Svájcot, akik szinte semmi érdemlegeset nem tudtak mutatni a csoportmeccsek során; akkor már inkább kerültek volna be a legjobb harmadikak közé helyettünk a finnek, akik hozzánk hasonlóan küzdötték végig a három meccsüket...

Tudom, hogy nincs semmi értelme ezen agyalni, de tovább forgatom magamban a kést: akkor mi lett volna, ha a franciák a papírformának megfelelően simán vezetnek a portugálok ellen a második félidőben? A németek akkor az egygólos vereséggel is továbbjutók maradtak volna (és ráadásul nem a Wembley-be kellett volna menniük az angolokhoz, ami egy elég kellemetlen presztízsvereséget hozhat most nekik), szóval kérdéses, hogy Joachim Löw akkor is elkezd-e nyakra-főre friss támadókat behozni, vagy inkább tartják ellenünk az eredményt, mint a portugálok 2016-ban? Az alapján, ahogy 2–2 után elkezdték húzni az időt a szögletekkel, inkább utóbbit tartom valószínűnek...

És bármennyire is bosszantó, hogy karnyújtásra voltunk a továbbjutástól, be kell látni, hogy a csapat a maximum maximumának maximumát nyújtotta, és egyszer csak egész egyszerűen eljött az pont, ahonnan nincs tovább.

Éppen ezért tényleg félrerakom a kesergést, és inkább rögzítsük, hogy ez volt a magyar válogatott elmúlt 55 évének legjobb szereplése nagy tornán: még így, ezzel a 2 ponttal is felülmúltuk nemcsak a 2016-os Eb-t, hanem az utolsó három világbajnokságot is (1978, 1982, 1986).

Az 1966-os, brazilverést hozó vb óta először fordult elő velünk, hogy ilyen minőségi csapatok ellen nem sima vereség lett a vége, hanem az utolsó pillanatokig volt esélyünk!

(Kis magyarázat, főleg fiataloknak: 1978-ban Argentína ellen tartottuk magunkat, de az olaszok és a franciák ellen is hamar összeroppantunk, akárcsak 1982-ben az argentinok ellen. '86-ot hagyjuk is, 2016-ban pedig csak Belgium volt mérhető a mostani ellenfelekhez, a portugálok akkor gyengébbek voltak, és lássuk be, nem is nagyon akartak megverni minket. Kakukktojás az 1972-es Eb, amelynek a lebonyolítása teljesen más volt, nehezen összevethető a maival.)

Ennél jobb hírverése nem is lehetett volna a magyar labdarúgásnak. Hogy egy közel sem szakmai példát mondjak: a franciák elleni meccs lefújásakor ezt a rövid, velős üzenetet kaptam egy holland barátomtól, akivel az utóbbi időben nem nagyon voltam kapcsolatban: Impressive mate, azaz „Lenyűgöző, haver!”

Mindez jelentősen megnövelte nemcsak az Eb-t stabil csapattagként pályára lépő 10-12 játékos értékét (a Lovrencsics–Nego váltáson kívül ugyanaz a kezdő játszott végig), hanem a teljes magyar futball megítélését, újra szintet léptünk.

Ahogyan azonban azt még az Eb előttírtam, elsősorban a fiatalok számíthatnak csak arra, hogy klubszinten is jelentős ugrást hoz nekik a torna szakmailag, és a három mérkőzés alapján nyilván Szalai Attila és Schäfer András kerülhet leginkább reflektorfénybe. Szalainál nagy kérdés, hogy a Fenerbahce hogyantaktikázikmajd az ajánlatokkal, hiszen van gazdasági ereje ahhoz, hogy csak egy igazán jót fogadjon el, Schäfer esete azonban egyértelmű: ha az őszi szezont is Dunaszerdahelyen kezdi el, akkor azonnal váltson játékosügynököt, mert neki a szlovák bajnokságból feljebb kell lépnie.

Nagy Ádám és Kleinheisler László már nem tartoznak az igazán fiatalok közé, de akár még számukra is megnyílhat a topligák felé visszavezető út, míg az idősebbek, akik eddig nem szerepeltek erősebb bajnokságban, az Eb után sem fognak. A teljes magyar futballra gyakorolt pozitív hatás azonban működhet a keveset vagy egyáltalán nem játszó fiataloknál, mint Schön Szabolcs vagy a most pályára nem lépő, de az U21-es Eb csoportmeccseit csapatkapitányként végigfutballozó Bolla Bendegúz esetében, nem is beszélve azokról, akik a végleges keretbe nem kerültek be, mint például Tóth Balázs.

Szép volt, fiúk!

Ui.: Ha az idei Eb után is lesz szavazás a legszebb gólokról, akkor nálam ez lesz az első öt sorrendje:
1. Fiola Attila
2. Szalai Ádám
3. Schäfer András
4. Schön Szabolcs
5. ezen még gondolkodom