Spurs Classic: Robbie Keane robbantott

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2012.01.12. 10:06
null
Robbie Keane az Everton ellen igazán elemében volt
Az alábbi írás a Premier League elmúlt bő évtizedének egyik nagyszerű játékosáról szól, aki eleinte nem találta a helyét, napra pontosan kilenc éve viszont akkori csapatának híveit eksztázisba kergette „könyörtelen” gólszerzőként, egy emlékezetesen jó meccsen. Nem véletlen, hogy utána tartósan összefonódott Robbie Keane sorsa a Tottenhammel.

A Spurs 2003. január 12-én remek mérkőzésen aratott győzelmet az Everton felett, az idény elején igazolt Robbie Keane pedig végérvényesen belopta magát a Tottenham-drukkerek szívébe.

A Leedstől szerződtetett támadó egy-két csodagóllal addig is igyekezett nélkülözhetetlenné tenni magát a White Hart Lane-en, de a liverpooliaknak lőtt triplája után immár illett őt is az Angliában futballozó legjobb csatárok között emlegetni. Az óriási, fordulatos találkozón döntő szerepe volt abban, hogy csapata továbbra sem kényszerült búcsút inteni az üldözőbolynak.

Pedig az előkelőbb helyen álló Everton kezdte jobban a meccset, és David Moyes szakvezető legnagyobb örömére az előző évi világbajnokságon megismert amerikai Brian McBride az első találkozóján rögtön betalált honfitársa, Kasey Keller hálójába. Nem örvendezhettek azonban hosszasan a vendégek, mert a veterán uruguayi Gustavo Poyet még az első negyedóra letelte előtt egyenlített.

Hasonlóan kezdődött a második félidő is – Alessandro Pistone próbálkozását csak másodszorra szelídítette meg Keller –, ekkor viszont beindult Keane, és mindjárt máshogy festett az összecsapás. Az ír csillag Darren Anderton remek ívelésével lépett meg, és a sérült Richard Wright helyére az utolsó pillanatban bekerülő Espen Baardsen kapust kicselezve megszerezte a vezetést a hazai együttesnek.

Hamarosan a másik kapuba került a labda, a kínai Li Tie beadását ugyanis Steve Watson értékesítette. Továbbra is fordulatos és izgalmas volt a játék, Keane előbb hajszállal mellé csavart, majd újfent Anderton átadásából került helyzetbe, és távolról, laposan a jobb sarokba talált.

Szerencsére az Everton egy pillanatra sem nyugodott bele a vereségbe, és még jó negyedóra volt hátra, amikor Watson lekészített labdáját a kanadai Tomasz Radzinski bevágta. Három három után mindkét fél maximális fordulatszámon pörögve próbálta megszerezni a pontokat, s Keane révén a Spursnek sikerült ez: a meccs hőse Alan Stubbs hibáját használta ki példás higgadtsággal (4–3).

A TOTTENHAM–EVERTON (2003) MECCS GÓLPARÁDÉJA

„Óriási akaraterővel küzdöttünk. Azt hiszem, a csapatszellemmel nincs gond” – rebegte boldogan Glenn Hoddle vezetőedző a lefújás után, míg Robbie Keane annyit mondott, „remélhetőleg ez a diadal nagy lökést ad majd nekünk”. (Akkorát nem adott, mert a manapság lassacskán újra az angol elithez tartozó gárda csak tizedik lett az évad végén...)

Az ír csatár addigi pályafutása még figyelmeztetésként is szolgálhat(ott) a hozzá hasonló, hirtelen felfutó tehetségek számára. Nem mintha panaszkodnia kellett volna amiatt, hogy 23 esztendős fejjel egy erős angol középcsapatban rúgta a labdát (és a gólokat), de megelőző évei alakulhattak volna sokkal jobban is.

Odáig rendben volt, hogy a másodosztályban vitézkedő Wolverhampton Wanderersből kiemelkedő játékának köszönhetően még tinédzserként az az idő tájt elitligás Coventryhez igazolt. Egy idény múltán, 2000-ben azonban alighanem hibát követett el, amikor az élénken érdeklődő nagyobb szigetországi klubok helyett az olasz Internazionale ajánlatát fogadta el.

Sajnos nem mindenki Ronaldo, hogy húszévesen képes legyen megragadni a világ egyik legnagyobb egyesületében, egy idegen ország ismeretlen futballkultúrájában. Akkoriban még roppant tapasztalatlan hősünknek nem is sikerült e bravúr, csak néhány meccsen jutott szóhoz, s összesen háromszor volt eredményes (de nem a Serie A-ban).

Az sem segített neki, hogy az Internek éppen borzasztó rosszul ment a bajnokságban, ráadásul a svéd Helsingborg ellen a BL selejtezőjében is búcsúzni kényszerült. Ugyanez lett a sorsa Keane-nek is: ő Milánónak intett istenhozzádot, és a nyomban csapatostul jelentkező kérők – West Ham, Chelsea, Leeds – közül az utóbbi mellett döntött. (A féléves lombardiai kaland egyetlen pozitív hozadéka talán az volt, hogy olyan kiváló futballistákkal edzett együtt, mint Clarence Seedorf. Egyébként a meccshiány biztosan nem tett jót neki.)

A Leeds már jobb választásnak bizonyult, az idény hátralévő részében Keane tizenegy alkalommal volt kezdő és kilenc PL-gólig jutott. A rákövetkező, 2001–2002-es szezonban viszont hiába változtatta a kölcsönszerződését állandóra a yorkshire-ieknél, druszája, Robbie Fowler igazolásával megrendült a helyzete az együttesben.

A Liverpooltól érkező támadó mellett olyan vetélytársakkal is meg kellett küzdenie, mint Mark Viduka és Alan Smith. Az előző kiírásban még Bajnokok Ligája-elődöntős alakulatban mindössze három élvonalbeli és hat különböző kupagólt termelt az idény során (bár a Leicester Citynek a Ligakupában berámolt mesterhármasa jó ideig emlékezetes maradt).

Szerencséjére Írország válogatottjának szövetségi kapitányai sohasem gázoltak térdig a gólérzékeny csatárokban, így Mick McCarthy sem tehette meg, hogy ne vigye el a távol-keleti világbajnokságra Roibeárd Ó Catháint (vagyis hősünket, akit hazája ősi nyelvén így hívnak).

A mester a legkevésbé sem bánta meg, hogy Robbie-t bevetette, hiszen egyértelműen a „zöldek” legjobbja volt a tornán: az utolsó percben egyenlített Németország ellen (azaz a vb-n Ronaldo mellett ő tudott még beköszönni Oliver Kahnnak!), rúgott egyet a szaúdiaknak, a spanyolok elleni nyolcaddöntőben pedig a rendes játékidőben és a szétlövésben is belőtt egy-egy tizenegyest. Nem rajta múlt, hogy az írek nem jutottak tovább.

Egy ilyen vb-szereplés után bármely egylet megbecsüli a játékosát – gondolnánk, holott mégsem. A gazdaságilag összeomlófélben lévő Leedsnek sürgősen pénzre volt szüksége augusztusban, s végül hétmillió fontért – ez alig több mint a fele az Inter által két évvel korábban fizetett összegnek… – elkótyavetyélte csillagát, a Tottenham szurkolóinak legnagyobb örömére (a United akkoriban rövid időn belül olyan játékosoktól vált meg, mint Rio Ferdinand, Olivier Dacourt, Lee Bowyer, Jonathan Woodgate vagy épp Fowler...).

A Hotspur egy kiváló képességű csatárral gazdagodott, aki a következő hat szezonban mindannyiszor tíz gól felett termelt a Premier League-ben, de ha minden sorozatot figyelembe veszünk, az utolsó két évadban már húsz fölé jutott! A patinás londoni egylet – szép múltja ellenére – ezzel együtt sem tudott a nagy négyes küzdelmébe beleavatkozni, és csupán egy Ligakupa-diadallal gazdagodott ezalatt, azzal is csak ottléte végén, 2008-ban.

Keane-nek felnőttként ez volt a legelső trófeája (még 1998-ban U18-as Eb-aranyat nyert Írországgal!), de hiába igazolt a magasabban jegyzett Liverpoolhoz, az Anfielden nem jött be a számítása, és fél évvel később már ismét a Tottenham szerelését viselte, amelyhez megkapta a csapatkapitányi karszalagot is.

Ez azonban már a fiatalkori vándorlásait felidéző újabb életszakaszának kezdetét jelentette: nemsokára ugyanis a Celtichez ment, aztán vissza, majd a West Hamhez, utána pedig tavaly nyáron az MLS-be. Igaz, hogy odaát csak kilencszer lépett pályára, de rúgott négy gólt, és nem volt hiábavaló a tengerentúli költözés (amely ráadásul már nem kölcsönszerződés keretében történt), mert azon felül, hogy Los Angeles kellemes helynek tűnik, novemberben megszerezte második címét is: a Galaxy – rajta kívül többek között David Beckhammel és Landon Donovannel – elnyerte az amerikai bajnoki címet!

Robbie Keane télire visszajött kontinensünkre, hogy a kinti szünet alatt az Aston Villában futballozhasson, de európai karrierjének legjelentősebb része kétségkívül a Spurshöz fűződik majd az utókor szemében: elsősorban ott lett a liga történetének tizedik legtöbb találatig jutó gólszerzője (123-nál tartott, amikor a tavasszal abbahagyta a WHU-nál).

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az ír válogatottnak máig „csékája”, második legtöbbszörös fellépője (mégpedig száz szereplés fölött!), és már jó ideje a valaha volt legeredményesebb góllövője (az ötvenen is túl jár mostanra), akkor nem kérdés: méltó a (honfitársa, Roy által korábban „felfuttatott”) Keane névre, amelyet még sokáig emlegetni fognak – például az olyan remeklései kapcsán, mint az Everton elleni volt 2003 elején.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik