Polgár Judit 2001-ben a legértékesebb elismerést kapta meg (Fotó: Mirkó István, archív)
Polgár Judit 2001-ben a legértékesebb elismerést kapta meg (Fotó: Mirkó István, archív)

A sakkozók hagyományos, évenként odaítélt Oscar-díját kilenc évvel ezelőtt nem egyszerűen az előző esztendő legjobbjának adták, mint máskor, hanem az egész XX. század első számú versenyzőit választotta meg a zsűri. A nőknél semmilyen vita nem lehetett, hogy Polgár Judit érdemli meg leginkább a kitüntető címet, amelyet egyébként ekkor ítéltek oda neki nyolcadszor.

Nyilvánvalóan a 2001-es elismerés volt mind közül a legértékesebb, hiszen egy komplett történelmi korszak összegzése alapján járt, maga a bajnoknő viszont a legelső győzelmét tartotta a legtöbbre.

„Először tizenkét esztendősen, 1988-ban részesültem a díjban, és azóta is erre vagyok a legbüszkébb, mivel senkinek sem sikerült ilyen fiatalon kiérdemelnie az Oscart" – nyilatkozta a remek hír hallatán Polgár Judit, aki az említett évben korosztályos világbajnokságot nyert a fiúk között, illetve Szalonikiben olimpiát a magyar női válogatottal (majd két évvel később mindkettőt megismételte).

A sakk korszakos egyénisége már eleve csodagyerekként indult, ami nem meglepő, hiszen édesapja kezdettől tudatosan „zseninek" nevelte nővéreivel együtt. A legidősebb lány, Zsuzsa a kilencvenes évek második felében világbajnok volt a nők között (a címét amúgy csak „pályán kívüli" okok miatt vesztette el), és Zsófia is nemzetközi klasszisnak számított, de a legkisebb testvér, Judit futott be igazán: 1989 óta megszakítás nélkül a világranglista vezetője a hölgyeknél, és csúcsformájában, 2005-ben a 8. helyig vitte a férfiaknál, akiknek mezőnyében amúgy 1990 óta szerepel (rajta kívül más nő nem is járt a Top 10-ben, és jelenleg sincs a 100-ban).

A Budapesten élő, ma már kétgyermekes családanya a fentieken kívül számos tornán ért el értékes helyezéseket és győzelmeket, a legnagyobb sakkozókat (Anand, Karpov, Kaszparov, Szpasszkij, Topalov) is „el-elkapta" olykor, ezért már kilenc évvel ezelőtt is egyértelmű volt, hogy az Oscar-díjat odaítélő ICWA (International Chess Writers Association) nevű szervezet őt választja meg a XX. század legjobbjának. A 48 szakíró (jó néhányan neves nagymesterek) közül 44 Polgár Judit mellett tette le a garast, egyedül néhány, részrehajlással joggal vádolható zsűritag nem: a csehszlovák Menchiken kívül voksot kapó grúz (azaz egykor még szovjet) Gaprindasvilire és Csiburdanidzére a grúz és orosz döntnök szavazott, Hszie Csünre pedig a kínai... A siker értékét növeli, hogy magyar egy sem volt az ítészek között.

Judit életében ma már nem a versenyzésé a legfontosabb szerep, a honi sakkélet gazdagságát azonban jelzi, hogy Lékó Péter hosszú évek óta a közvetlen élmezőny tagja, Almási Zoltán is egyre feljebb tornássza magát a rangsorban (jelenleg a 23.), és az utánpótlás ugyancsak biztató: a legkisebb Polgár lány annak idején, 1991-ben Bobby Fischer rekordját megdöntve mindössze 15 évesen és 4 hónaposan lett nemzetközi nagymester, majd hamarosan éppen Lékó vette át tőle e speciális világelsőséget, míg az idén márciusban jött Rapport Richárd, aki 13 esztendősen és 11 hónaposan állt a magyar csúcslista élére (a földkerekségen „csak" az ötödik helyre, mert menetközben máshol is feltűntek ifjú titánok).

Apropó, férfiak. Az ICWA szavazói velük kapcsolatban nem tudtak olyan markáns véleményt megfogalmazni, mint a nőknél Polgár esetében, ezért megosztva ítélték oda az előző évszázad legjobbjának járó Oscar-djat: Alekszandr Aljehin, Bobby Fischer, Anatolij Karpov, Garri Kaszparov és Mihail Tal dicsőült így meg – valamennyien meghatározó alakjai voltak a sportágnak. Egyedül talán a negyvenes-ötvenes évek sokszoros világbajnokát, Mihail Botvinniket hiányolhatjuk a felsorolásból, aki érdekes módon kimaradt, noha ugyancsak méltó tagja lehetett volna a kiválasztottak elittársaságának.

1931-ben e napon a Nemzeti Sport, mint már a két háború között rendszeresen, beszámolt az angol labdarúgó-bajnokság fejleményeiről. A húsvéti mérkőzéseket összefoglaló írásból kiderül, hogy nagypénteken került sor az igen jól hangzó Liverpool–Manchester United meccsre is, amely 1:1-re végződött. Más kérdés, hogy ezt a patinás párosítást akkor aligha lehetett csúcsrangadónak nevezni: a Pool valahol eltűnt a mezőnyben (végül a 9. lett), míg a vendég MU-nak éppen ezzel az eredménnyel lett matematikailag is biztos a – kiesése. Hiába, más idők voltak azok: a Sheffield Wednesday és a Portsmouth a dobogóért verekedett (az Arsenal és az Aston Villa mögött; az első négy sorrendje amúgy már nem változott a zárásig), a Leeds szintén búcsúzott, míg az Everton és a Tottenham éppen ekkor jutott fel a másodosztályból.

1941-ben e napon megoldódott az egyik kérdés a kölni német–magyar mérkőzésre készülő labdarúgó-válogatottunk felállásával kapcsolatban. Az egyik kérdőjeles posztnak a jobbhátvédé számított, amelyre Korányi Lajos volt a kiszemelt. A WMFC (egykori fradista) veterán játékosának már Bécs felé vonatozva is fájt a sípcsontja, de sokáig arra gyanakodott, hogy még néhány nappal korábban villamosra szálltában ütötte meg a lábát. Később kiderült, hogy csípésről volt szó, így a csapatorvos bejódozta az érintett testrészt, és kijelentette: Korányi bátran játszhat. Mire a védő meg is ígérte, hogy bátran fog játszani. Lehet, hogy így volt, de a végeredmény önmagáért beszélt – holnapi visszatekintőnkben elolvashatják, hogyan.

1961-ben e napon Pekingben megkezdődött a 26. asztalitenisz-világbajnokság. Mai szemmel kissé furcsa talán, de a nyugati országok képviselői előzőleg ezer és egy kifogást emeltek (volna) a helyszínválasztással szemben, többek között arra hivatkozva, hogy a kínaiaknak nincs tapasztalatuk hasonló csúcsesemények lebonyolításában, ezért félő, hogy megbukik a vb. Ehhez képest a megnyitó és az első napi küzdelmek után a külföldi tudósítók – a mindenkori szokásos fanyalgásuk és hibakeresésük helyett – ezúttal nem győztek csodálkozni a rendezés nagyvonalúságán. A mindig mosolygó szervezők még a gondolataikat is lesték a vendégeknek, akik azon is elámultak, hogy a küzdelmeknek otthont adó csarnokot mindössze 15 hónap alatt húzták fel. A 49 évvel ezelőtti viadal során aztán a helyi asztalitenisz fölényével „barátkozhattak meg" a Pekingbe látogatók (3 aranyat és rengeteg egyéb érmet szereztek az európai, majd japán hegemóniát megdöntő házigazdák) – a majd' fél évszázaddal később oda érkezők pedig már az egész kínai sport világhódító diadalmenetével a 2008-as olimpián. A rendezés tökéletessége ekkor már senkit sem ért meglepetésként...

1981-ben e nap kiemelt dátum volt a labdarúgó-élvonalban: „szimpla" és örökrangadót is rendeztek a Népstadionban. A listavezető Vasas a főmérkőzésen, 30 ezer néző előtt a címvédő Honvéddal 3–3-ra végzett úgy, hogy a kispestiek a 64. percben még három góllal vezettek Esterházy duplájának is köszönhetően. Az angyalföldiek azonban megrázták magukat, és egyenlíteni tudtak, amit nagyban elősegített, hogy náluk is akadt egy kétgólos: Kiss László. Az előmeccsen – a mai szem számára szokatlan módon: tízezer fővel kisebb közönség előtt – a Ferencváros egy gyenge színvonalú találkozón 4–2-re megverte a kiesőjelölt MTK VM-et, amely pedig a félidőben még jobban állt. Jött azonban a felejthetetlen Ebedli, Szokolai, Nyilasi hármas fordítási hadművelete (egy-egy találat), majd Novák Dezső legénysége néhány héttel később az aranyérmet is „learatta" az ilyen lehetőség közelébe azóta nem is igen jutó Vasas elől.

1991-ben e napon érkezett a hír, hogy kokainhoz nyúlt a legnagyobbak között emlegetett profi ökölvívósztár, Sugar Ray Leonard (36–3–1). A montreali olimpián kisváltósúlyban győztes, majd profiként öt különböző súlycsoportban is világbajnoki címet szerző amerikai bunyós válóperi tárgyalásáról kiszivárogtatott értesülések szerint a klasszis bokszoló kokainélvezetéhez több éven keresztül alkoholizmus és a felesége elleni tettlegesség is társult. Leonard maga is színt vallott, és elismerte, hogy 1983 és 1986 között sorozatos csalódásai miatt nyúlt a droghoz. Ekkoriban, pályája csúcsán tiltották el az orvosok a sportolástól, mert veszély fenyegette a szeme világát, és a bajt növelte, hogy közben a házassága is zátonyra futott. Nála többször senki sem vonult vissza (illetve kezdte újra), és a legnagyobb durranást éppen a „kokózást" követő 1987-es visszatérése jelentette, mikor Marvin Hagler személyében egy újabb legendát vert meg (korábban Roberto Durant és Thomas Hearnst is felülmúlta).