Kakukktojás: igazi védőként aranylabdás

Roppant ritkán fordul elő a labdarúgás legtekintélyesebb egyéni díja, az Aranylabda kiosztásakor, hogy a kitüntetést egy védőnek adják át, 2006. november 27-én mégis ez történt. Persze benne volt a levegőben, hiszen Fabio Cannavaro abban az évben (igaz, később elvett) bajnoki címet nyert a Juventusszal, a nyáron pedig az olasz válogatott csapatkapitányaként világbajnoki aranyéremig vezette Itália legjobbjait, így a szakírók választását meg lehetett érteni.

A verseny nem volt átlag felett kiélezett, de azért túl sima sem (mindhárom „érmes" száz és kétszáz közti pontszámmal végzett), hiszen a második helyen befutó – szintén olasz – Gianluigi Buffon és a dobogó harmadik fokára álló francia Thierry Henry is remek évet zárt.

„A világbajnokságon diadalmaskodni csodálatos volt, de az Aranylabda elnyerésére egyáltalán nem számítottam – hangzott a frissen „megkoronázott" védő első reakciója.– A díjat feleségemnek, Danielának ajánlom, de szeretném elvinni Nápolyba is, a városba, amely minden pillanatot különlegessé tesz. A nápolyi gyerekeknek pedig azt üzenem, hogy higgyenek az álmaikban, mert azok valóra válhatnak, mint ahogy az én példám is mutatja."

Cannavaro a „világ tetején" sem feledkezett meg korábbi klubtársáról, az ezúttal maga mögé utasított Buffonról: „Sajnálom, hogy éppen vele kellett versenyre kelnem az Aranylabdáért, mert ő számomra nem egy a világbajnok gárda játékosai közül, hanem igazi barát is. Nem csupán a legjobb kapus a földkerekségen, sokkal több annál. A korábbi sikereinkben is osztoztunk, és hihetetlen, hogy éppen ő és én, egy kapus és egy védő lett az idei szavazáson az első és a második helyezett."

Ez valóban igen ritka, hiszen kapus például összesen egy alkalommal került az élre, még 1963-ban Lev Jasin személyében, és bekkek sem sokkal többször (lásd keretes írásunkat). Ráadásul az eredmény mögött ott feszült egy ellentmondás is.

Ha ugyanis az Aranylabdát kizárólag a vb-n mutatott teljesítmény alapján ítélték (volna) oda, nem kétséges, hogy Fabio Cannavarót, a győztes olasz gárda csapatkapitányát és legkiegyensúlyozottabban teljesítő tagját megillette a díj (miként a szintén a vitrinjében landoló, akkor még külön létező FIFA Év játékosa-elismerés is).

Ám ha az egész esztendőt néztük, már vakargathattuk a fejünket: hogy van az, hogy a korszak egyik legjobb védőjátékosa júniusban még parádézott, októberben viszont már botladozott?

Az biztos, hogy aki világbajnokságon brillírozik, előnybe kerül a szavazásokon – elég csak végigfutni a listán, a Mundialok évében kik nyertek korábban. Ez a torna a rangja miatt előnyt élvez minden mással szemben, így egy hónapnyi jó formával nagyot lehet dobni, ellentétben azokkal, akik egész évben kiemelkedően teljesítenek, de pont a csúcseseményen nem igazán jók (vagy ott sem lehetnek...).

Kitűnő példa volt erre a címvédő Ronaldinho, aki a Barcelonával bajnoki címet és BL-t nyert, de a brazil válogatott többek között az ő visszafogott játéka miatt csalódást okozott Németországban. Még jobb „illusztráció" a kameruni Samuel Eto'o, aki hiába villogott a katalánoknál, Kamerun selejtezőbeli kudarca miatt csak néző lehetett a nyári vb-n, s ez csökkentette az esélyét a díj elhódítására (ők végül a negyedik, illetve hatodik legtöbb voksot gyűjtötték, közrefogva a „fejelős" Zindeine Zidane-t).

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy Fabio Cannavaro a Real Madridnál, ahová a vb után edzőjét, Fabio Capellót követte,immár átesett a labdán, de tény, hogy a spanyol bajnokságban elmaradt attól a szinttől, amely meccsről meccsre jellemezte a squadra azzurra menetelése során.

Meglehet, a vb okozta fizikai fáradtság és az átigazolása körüli hercehurca, a Juventus sorsát eldöntő ítéletet megelőző napok, hetek idegőrlő várakozása ütközött ki a teljesítményén, mindenesetre tény: fehér mezben – majd a két bajnoki arannyal fűszerezett három „királyi" idényét követően, a juvés búcsúszezonjában (utána még elment kicsit pénzt keresni Dubaiba) – már nem emlékeztetett azelőtti kék dresszes vagy zebracsíkos önmagára.

„Nem érdemli meg az Aranylabdát" – döfte bajonettjét az elsők között Cannavaróba Gérard Houllier, a Lyon mestere, míg az öt pozícióval megelőzött Eto'óból egy élő rádióadásban mindössze annyi bukott ki: „...ez vicc". Barcelonában kollektíve leszedték a keresztvizet a győztesről, részint natúr irigységből, merthogy a Balón de Oro Katalónia központjából, Ronaldinhótól került az utált-gyűlölt Madridba.

„A Melón de Oro inkább neki való lenne" – élt sajátos szóviccel a Sport című napilap, amely állandó karikatúrarovatában a lábát is beletörölte az „Aranydinnyére" javasolt olaszba. Az alapvetően torz, ám a humort sem nélkülöző alkotáson egy DVD-ajánló szerepelt: Best of Cannavaro – két percben...

„Nem az én gondom ez, az embereknek a jelek szerint igen rövid az emlékezetük – fogalmazott a megszólított védő egy, a kihirdetést két nappal követő sajtótájékoztatón. – Két bajnoki címet szereztem a Juventusszal, a világbajnokságon pedig mindenki azt mondta, hogy én vagyok a világ legjobb hátvédje. Ezek után most arról beszélnek, hogy egy védőnek nem kellett volna odaítélni a díjat."

Cannavaro csak mosolygott a France Football labdarúgószaklap hagyományos szavazásának aktuális döntését kritizálók sokaságán, és nem érdekelte, mit nyilatkoznak egyes szaktekintélyek. „Houllier azt mondta, elmebaj az egész. Tiszteletben tartom a véleményét, de az Aranylabda most már az én házamban van" – szögezte le.

Mi a magunk részéről nem bonyolódnánk bele a kérdésbe, a játékost bíráló szakemberekkel (idézhettünk volna többet is) vitázzon a keretes anyagunkban megszólaltatott olasz újságíró, aki mélyebbre is tekintett a téma kapcsán, valamint a veterán hátvéd megmozdulásairól összeállított videó. És az is igaz, hogy Fabio Cannavaro önmaga állította magasra a mércét Fabio Cannavaro előtt...

Az életútjára átváltva, amit egy ilyen bemutató alkalmával illik megemlíteni: a 33 éves (s állítása szerint örökös Diego Maradona-rajongó) fiatalember már két évtizede elválaszthatatlan feleségétől, aki egykor nem tudott ellenállni a nápolyi utca falaira írott szerelmes üzeneteknek. Fabio és Daniela a házasságuk gyümölcseként nevelik Christiant (1999), Martinát (2001), illetve 2004 óta a két nagyobb testvér kisöccsét, Andreát is.

A hírek szerint a családi idillt nem zavarta meg az sem, hogy a családfőt a legszexisebb focisták csapatába is beválasztották... Arról egyébként, hogy mi a nagyszerű forma titka, a háromgyermekes apuka még a világbajnokság idején beszélt: „Jókat enni, nagyokat aludni és szexelni – íme, a legfontosabb dolgok."

Nem tudni, hogy az említett játékos-filozófiát Ottavio Bianchi, a Napoli korábbi vezetőedzője és a kis Cannavaro felfedezője verte-e a tanítvány fejébe, mindenesetre a szakember pozitív emlékeket őriz egykori futballistájáról: „Még mindig a szemem előtt van Fabio, aki semmit sem változott azóta: örökké vidám fiú, igazi nápolyi srác volt, forró vérmérsékletű, hirtelen haragú valaki."

Érdekesség, hogy a később kettő, majd még egy évig a Juventus színeiben szereplő védő 1993. március 7-én éppen a „zebrák" ellen mutatkozott be Serie A-mérkőzésen a Napoli csapatában – az akkor mindössze 19 esztendős tehetséget mély vízbe dobó tréner elmondása szerint bűn rosszul...

Ha a további karrierjét nézzük, a 2006-ban látott hullámzáshoz hasonlóra figyelhetünk fel. Amíg Parmában (ahol UEFA-kupa- és kétszer Olasz kupa-győztes lett), illetve később a Juventusban világklasszis szinten teljesített, a kettő között eltöltött két idényt az Internazionaléban is, és a fekete-kékek nem úgy emlékeznek rá, mint mondjuk a torinói drukkerek.

Nemegyszer éppen a rábízott csatár verte meg az Intert, vagy az ő hibája, ütemtévesztése okozott fájó kudarcokat a klubnak – arról az „árulásról" nem beszélve, hogy ötven bajnoki után éppen a milánóiak egyik nagy riválisához, a Juvéhoz igazolt, ahol aztán újra kivirult.

Aligha kétséges: Fabio Cannavaro a Juventusból ment volna nyugdíjba – mármint spanyolországi kitérő nélkül –, ha nem zárják ki a csapatot a vezetők maffiaszerű üzelmei miatt. „Ismét megnyertük a bajnokságot, a pályán legalábbis, tehát ezt a címet is hozzáadom a dicsőséglistámhoz, hiába vették el azt a klubtól a bíróságon" – makacskodott a bekk, és itt máris újra visszaérkeztünk a kétségkívül nagyszerű 2006-os évéhez, hiszen a tavasszal többek között a végig remeklő védő hathatós közreműködése révén lettek elsők az olasz élvonalban.

Ezt követte a nyári világbajnokság, amelyen Cannavaro mindenkit elkápráztatott, annak ellenére, hogy a torna előtt-alatt már kiderült, a Juventus nem éppen patyolattiszta eszközökkel ért célba, így az edzőtáborban a játékosok bizony azzal is foglalkoztak, mi lesz velük. Melyik osztályba sorolják vissza klubjukat? Az olaszok tehát elképesztő idegállapotban érkeztek a vb-re – így még értékésebb, hogy aztán a trófeával utaztak haza.

A fiatalon kétszeres U21-es Európa-bajnok, majd felnőttként 2000-ben Eb-döntős Fabio Cannavaro ezúttal meccsről meccsre lett erősebb, gyakorlatilag átjátszhatatlan volt, a németek elleni elődöntőben hihetetlen mennyiségű hazai akciót állított meg – próbálkozhatott az ellenfél földön vagy levegőben. Nem véletlenül ragadt rá a „Berlini Fal" becenév...

Keveseknek adatik meg, hogy százszor képviseljék hazájukat a futballpályán, s a jubileum mindig nagy szó, emlékezetes pillanat, miképpen nem sokan játszottak világbajnoki döntőt sem – micsoda forgatókönyvíró a (futball)élet, hogy Fabio Cannavaro éppen a német fővárosban, a július 9-i, Franciaország elleni finálén vehette fel századik alkalommal az azúrkék mezt!

És bár a döntőben egy másik védő, Marco Materazzi lett a főszereplő (gólt fejelt, értékesített egy tizenegyest, és kiállíttatta Zinedine Zidane-t), Fabio Cannavaro emelhette elsőként magasba a sportág legértékesebb trófeáját!