Joe Calzaghe szó szerint elvert mindenkit

Legelőször is rögtön egy helyesbítéssel, illetve bocsánatkéréssel illik kezdeni: a címben közölt állítással szemben Adrian Opredának jogos fenntartásai lehetnek, neki ugyanis sikerült legyőznie hősünket. Az más kérdés, hogy másnap valószínűleg ő is úgy érezhette, átment rajta egy úthenger.

A szinte teljesen ismeretlen román bunyós az 1990-es junior Európa-bajnokságon múlta felül a ma már Olasz Sárkányként, illetve Wales Büszkeségeként emlegetett Joe Calzaghét – utána az amatőrök és a profik között is számtalan próbálkozó volt, de mindenki kudarcot vallott, miközben többnyire egy életre elegendő pofont benyeltek a riválisukra jellemző sűrű ütészáporban.

Legfeljebb az a meglepő, hogy a félig olasz származású walesinek a hivatásos időszaka előttről három bajnoki címen kívül semmilyen eredménye nem akadt felnőttként (egyébként összesítésben állítólag 110–10-es mérleggel zárt), holott az Opreda elleni kudarcát követően például a barcelonai olimpia idején is amatőr volt még.

Csak éppen a szövetség nem nevezte az 1992-es játékokra, mert – ahogyan Calzaghe az NS által 2008. április 23-án idézett önéletrajzában írta – „a vezetőknek nem tetszett a pofám". (Az indoklás szerint azért büntették meg, mert nem vett részt a Norvégia elleni csapattalálkozón, pedig jelezte, hogy a kézsérülése miatt képtelen bokszolni.) Elvitték helyette Robin Reidet, aki bronzzal tért haza.

„Ezzel egy aranyat hagytak veszni – mondta nemrég Enzo Calzaghe, Joe edző-édesapja. – Az idő tájt sem tartottak bennünket sokra, és úgy érzem, Nagy-Britannia csak akkor kezelt bennünket úgy, ahogy megérdemeljük, amikor Joe tavaly az év sportszemélyisége lett a BBC-nél, én pedig megkaptam az év edzője címet. Nem a címek motiváltak bennünket, hanem hogy elismerjenek bennünket. Igaz, Joe-t még az is ösztönözte, hogy az elúszott olimpiai küldetés után mindenkinek megmutassa, ő a legjobb. Szerintem ma is dolgozik benne a dac."

A Szardínián született édesapa által említett dac odáig repítette a fiát, hogy négy esztendeje már világszervezetektől függetlenül ő volt a leghosszabb ideje hivatalban lévő világbajnok (az addigi legnehezebb ellenfelének tartott Chris Eubank 1997-es legyőzésével lett a WBO nagyközépsúlyú királya), és a Bernard Hopkins elleni Las Vegas-i sikerét követően már arról vitatkoztak, vajon ő a valaha volt legjobb brit ökölvívó, esetleg a nagy elődök közül valaki még megelőzi.

A BBC elemzői szerint „nagyon elöl" van a helye a rangsorban, hiszen Randy Turpin (1951-ben a középsúlyú övért Sugar Ray Robinsont verte meg Londonban, majd a New York-i visszavágón kikapott tőle), Ken Buchanan (1970-ben Ismael Laguna legyőzésével lett a WBA könnyűsúlyú bajnoka San Juanban), Lloyd Honeyghan (1986-ban Atlantic Cityben Donald Curryt a hatodik menetben semmisítette meg, és lett az IBF, a WBA, valamint a WBC váltósúlyú bajnoka), illetve Lennox Lewis (leghíresebb meccsén 2002-ben Memphisben a nyolcadik menetben kiütötte Mike Tysont, így megvédte a WBC, valamint az IBF nehézsúlyú vb-övét) után ötödikként ő is karriert csinált a tengerentúlon.

„Ha egy brit bokszoló Amerikában nyer, az önmagában óriási élmény. Gondolom, Joe-nak is az volt, még ha az ellenfele negyvenhárom éves is elmúlt – mondta Honeyghan. – Még nem mondanám, hogy közülünk Joe a legjobb. De ha visszamegy az Államokba, és megveri Roy Jonest, én is kijelentem, hogy ő minden idők legjobbja."

Honeyghan utolsó kétségei hamarosan elszálltak, hiszen 2008 novemberében Calzaghe másodszor is önként és dalolva ment az oroszlánbarlangba: a New York-i Madison Square Gardenben a helyszínhez hasonlóan jó nevű – igaz, már 39 esztendős – Roy Jones Jr. ellen is megvédte a tekintélyes The Ring magazin félnehézsúlyú címét, és csak ezután, 46–0-s hibátlan mérleggel vonult vissza. Ez a bravúr előtte csupán 11 bajnoknak sikerült.

Áprilisban ezt még nem lehetett tudni, de már így is egyre többen igyekeztek a legendák közé emelni Calzaghét, pedig ő maga tiltakozott ellene a legjobban. Hopkins megverését követően például megkérdezték tőle, mi a következő célja: rámegy Joe Louis 25 címvédéses rekordjára (a walesi 21-nél tartott), vagy megpróbál Rocky Marcianóhoz hasonlóan veretlenül visszavonulni, csak nem 49, hanem mondjuk 50 győzelem után, esetleg más csúcs izgatja.

„Nem tudom, el akarom-e venni Louistól a rekordot – felelte a győztes. – Ő tényleg legenda, neki a trónon a helye. Nem hinném, hogy én legenda vagyok. Ezt nem nekem, hanem önöknek kell megítélniük. Csupán egyvalami hiányzott a mérlegemből, egy amerikai mérkőzés, lehetőleg nagy bajnok ellen. Megkaptam, megnyertem. Ettől még nem kell azt követelnem, hogy minden lista az én nevemmel kezdődjön."

A legmagasabbra jutók közül sokan elfelejtik, honnan indultak, ám Calzaghe a kivételek közé tartozik. A Hopkins elleni meccs előtti sajtótájékoztatón Richard Schaefer, a szervező Golden Boy Promotions ügyvezetője Anglia és az Egyesült Államok harcaként aposztrofálta az eseményt, mire a bunyós közölte: „Olyan ez, mintha én azt mondanám, hogy Hopkins kanadai vagy mexikói. Maradjunk annyiban, walesi srác vagyok."

Aztán amikor a papa jelezte, hogy a fiának edzenie kell, Joe nem a terem, hanem egy Michael Pearlman nevű újságíró felé indult el. Négyszemközti interjút adott a nem éppen ismert South Wales Argus lap tudósítójának. „Ők azok, akik az első ütéstől követték a karrieremet – fogalmazott az akkor 36 éves balkezes bajnok. – Őket én, Joe Calzaghe érdekeltem. Ennyivel tartozom nekik."

Mi meg egy főhajtással Joe Calzaghénak, aki a lojalitáson kívül azt is tudta, mi az a mértékletesség meg a realitásérzék – és hogy hogyan kell (verekedős stílusának mintegy kontrasztjaként) elegánsan, a csúcson befejezni.