Félholdra vertek az isztam-buli meccsen

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2011.02.19. 10:20
null
A török újságok büszkén hirdették világra szóló nagy győzelmük hírét
Nem tartjuk számon labdarúgómúltunk nagy katasztrófái között, ám az ötvenöt esztendeje elszenvedett kudarc annak ellenére is fájt, hogy egy fárasztó túrán kizsigerelt együttes kapott ki a házigazdától. Az új idők szelét azonban jelezte: a még nem igazán jegyzett törökök már eleve úgy álltak hozzánk, hogy megpróbálnak legyőzni, és ezt simán meg is valósították! A berni vb-döntő után másfél évig őrzött veretlenségnek búcsút mondva egy hosszabb hullámvölgybe keveredett az Aranycsapat, amely ugyan a nyárra kilábalt ebből, de már a sikerkapitány, Sebes Gusztáv nélkül. Az október 23-i forradalom utóélete pedig majd tényleg pontot tett egy csodás magyar futballkor végére.

 

A számunkra rossz emlékű berni vb-döntő előtt 32 hivatalos találkozón, azaz bő négy éven át veretlen Aranycsapat a fájó fiaskó után ismét szédületes sorozatba kezdett, és újabb másfél esztendőn keresztül, vagyis 18 meccsen nem kapott ki. Jött azonban az 1955–1956-os tél, a mifelénk szokásos holt szezonnal, melynek során a gárda nem tudott úgy készülni, mint máskor.

A válogatott gerincét adó Bp. Honvéd ugyanis Egyiptomban és Szudánban túrázott, sok mérkőzést vívott, és a legjobbak az összes alkalommal pályára léptek, mert a Nílus-menti futballbarátok tömegei mind látni akarták őket (műholdak, sőt egyáltalán, televízió híján annak idején a személyes élmény volt ennek az egyetlen járható útja). Nem lehetett tudni, hogy a fárasztó portya mennyire vette igénybe az érintett játékosokat.

Közben a Bp. Vörös Lobogó – magyarán az MTK – tagjai az aktuális edzőcsere miatt hosszabb pihenőt tartottak, mint eredetileg szándékoztak, és bizony az átmeneti időszakban nem végeztek olyan tervszerű, alapos munkát, mintha egy szakvezető útmutatásait követték volna.

A nagy utazás és Tél tábornok

Ahogy azt a korabeli Népsport mindezeken felül megjegyezte: a február nem a legkedvezőbb számunkra, nemzeti együttesünk „nem minden tagja van olyan formában, mint aminőben az idény derekán szokott lenni". Ugye, ismerős probléma? Már a világ (egyik) legjobbjaként is ezzel kínlódtunk, több mint fél évszázaddal ezelőtt...

Másik részről első 1956-os ellenfeleink, a törökök, akiket a helsinki olimpia kotkai mérkőzésén még 7:1-re leléptünk, az azóta eltelt négy évben érezhetően fejlődtek, erősebbek lettek. Egy ízben megverték a későbbi világbajnok nyugatnémeteket, 1955-ben pedig Portugáliát. Szakembereiknek immár az volt a véleményük, hogy mivel a magyarok még nincsenek igazán lendületben, akár döntetlent – vagy még többet... – is elérhetnek ellenünk.

„Nem szabad elbizakodottan játszanunk, idegenben nem lesz könnyű dolgunk" – szólt a figyelmeztetés a balhátvéd Lantos Mihálytól, de még az indulás előtt. Lehet, hogy szavai és ez a fajta óvatos hozzáállás szép lassan feledésbe merült, ahogy teltek a napok. Izmir válogatottját ugyanis 8:1-re, majd 11:0-ra, a főváros Ankaráét 4:2-re, Isztambulét pedig 3:1-re múlták felül a mieink, azaz – bár látszott a romló tendencia (igaz, az ellenfelek is egyre erősebbek lettek) – e sikerek elaltathatták a magyarok éberségét.

Volt még egy kellemetlenség, az azonban mindenkit sújtott. Küldöttségünk azt hitte, hogy enyhe tavasz eleji időjárás vár majd rá délen, ehelyett zord télbe csöppent. A Boszporusz partján még a legöregebb efendik sem emlékeztek akkora hóviharra és olyan tartós hóra, mint amilyenben ekkor részük volt. Bennünket az vigasztalt csak, hogy egész Európában hasonló körülmények uralkodtak, a helyiek közül viszont többen tréfásan azt mondták vendégeiknek, hogy ezt a ritka csúnya telet bizonyára mi vittük el hozzájuk...

Az idő szeszélyes volt (akár egyazon napon belül ilyen is meg olyan is), de persze javulóra fordult, és amikor már újra kiskabátban sétálgattak az isztambuliak, érdekesen álltak a kapcsolódó tennivalókhoz: „Allah küldte a havat, Allah gondoskodik az eltüntetéséről is..." Ezért aztán nemigen törődtek a csapadék eltávolításával, a köztisztasági hivatal békésen várta, hogy elolvadjon a hótakaró és megtisztuljanak az utcák...

A pályát azért szerencsére nem hagyták teljesen Allahra, letakarították a gyepszőnyeget, így a talaj nagyjából rendbe jött a találkozóig. A stadionjaikat egyébként ettől függetlenül is alaposan próbára tette a nagyhírű klasszisok látogatása: mindenütt „repedésig" megteltek a lelátók, a környező fákon is ültek az emberek. Törtek szépen a faágak és dőltek a kerítések – de megdőlt minden nézőcsúcs is!

A törökök amúgy jórészt (már akkor is) rokonszenveztek velünk, amit futballistáink lépten-nyomon tapasztalhattak. A legtöbben újságokból kivágott (csapat)fényképeket írattak alá a magyarokkal, de szeretetük jeléül vittek nekik virágot, fügét, mazsolát, szultánkenyeret, narancsot és banánt is. (Ezekről idehaza még csak álmodozni se mert senki...) Törökmézet csak azért nem adtak, mert azt arrafelé nem ismerték... Az ajándékokért cserébe a mieink „igyekeztek jól és szépen játszani. Ez eddig hol sikerült, hol nem" – jegyezte meg az NS tudósítója.

A nagy pofon és egy görög-török ász

A túrát megkoronázó válogatott összecsapás előtt két nappal a hó miatt megint elmaradt a várt szabadtéri edzés – helyette tornaterembe kényszerült a gárda, és „ez bizony nem volt valami biztató". 1956. február 19-ére viszont verőfényes, tavaszias időre ébredtek a csapatok, ám a napsütés sem tudta teljesen felszárítani a játékteret. A pálya talaja helyenként mély és általában csúszós volt – Bern óta pontosan tudjuk, hogy számunkra ez kevés jót ígér...

A magyar fél az alábbi összeállításban szerepelt az Inönü Stadionban: Faragó – Buzánszky, Szojka, Lantos – Bozsik, Kotász – Tóth II (Csordás, a szünetben), Machos, Tichy (Hidegkuti, 31.), Puskás, Czibor. Ahogy azt még az előző napokban a szakvezetők elmondták, biztatóan haladt a fiatalok felzárkózása, beillesztése – elsősorban nyilván Tichyre, valamint Faragóra, Machosra és Csordásra gondolhattak (miközben ugye a korábbi alapcsapatból Grosics, Budai és Kocsis, illetve az ekkorra végleg „elfelejtett" Lóránt és Zakariás nem játszott).

A mérkőzésről készült filmet megtekintheti a képre  kattintva!
A mérkőzésről készült filmet megtekintheti a képre kattintva!

 

A házigazdák nyomban hatalmas lendülettel kezdtek, és már a 7. percben megszerezték a vezetést legnagyobb sztárjuk, a Galatasaray-többségű csapatban a Fenerbahcét képviselő Lefter révén. A közönség leírhatatlan lelkesedéssel fogadta a gólt, amely után persze legjobbjaink magukhoz ragadták az irányítást. Támadójátékunk azonban nem volt eléggé gyors és ötletes, hogy kifogjon a szervezett védekezésre és gyors, rajtaütésszerű kontrákra berendezkedő félholdasok taktikáján.

Ezután megint a rendkívül veszélyes Lefter Kücükandonyadis – az apai ágon görög származású, néhány évvel korábban a Fiorentinát és a Nice-t is megjáró, nemzetközileg is jegyzett török sztár – percei következtek: a Szojkával való találkozása után elesett, és bár az NS szerint nem történt szabálytalanság, a jugoszláv bíró befújta a tizenegyest, melyet a „sértett" gólra váltott.

A második félidő elején alig folyt néhány másodperce a játék, amikor a játékrészek kezdetén és végén való összpontosítással már annak idején is hadilábon álló csapatunk ezúttal Metin Oktaytól kapott gólt. Három null a vendéglátóknak – még akkor is, ha a magyar újságíró (visszajátszás híján, pusztán a saját szemére alapozva) jókora lesnek látta az esetet.

Nyilvánvaló, hogy megint mezőnyfölényt harcoltunk ki, de a kitűnően záró török védelmet csak elvétve tudták átjátszani csatáraink, és ha mégis, akkor ott volt Turgay Seren, aki már gólnak látszó lövéseket is bravúrral hárított. A 81. percben Puskás révén összejött a szépítés: 3:1. Ez azonban semmit nem változtatott azon, hogy a végén a közönség egy része ellepje a pályát és önfeledten ünnepelje a zengzetes sikert elérő kedvenceit.


A nagy örömünnep és az (ön)kritika

„Kellő előkészület nélkül még gyengébbnek tartott ellenféllel szemben sem szabad kiállni válogatott mérkőzésre" – hangzott Sebes Gusztáv tömör értékelése. Másodedzője, az egykori hungáriás csapattárs, a sokszoros válogatott Mándi Gyula szerint sokat jelentett volna a formába hozás szempontjából, ha a meccsek mellett néhány „normális" tréninget is sikerül megtartani...

„Az első két napon Isztambulban hó volt, hétfőn és kedden hajóztunk, szerdán és pénteken mérkőzés Izmirben, szombaton utazás Ankarába, vasárnap meccs. Hétfőn utazás, kedden szakadó eső, szerdán megint mérkőzés Isztambulban, pénteken eső, vasárnap válogatott találkozó..." – ecsetelte a nem éppen ideális körülményeket a szakember.

Ez mind igaz, de talán még fontosabb – és távolabbra mutató – meglátása volt Czibornak: „Álló játékkal ma már nem lehet boldogulni..." Nézzük csak meg, hogyan szólt a Népsport gyorsértékelése. „Váratlan és kellemetlen vereség érte a magyar tizenegyet. El kell azonban ismernünk, hogy a törökök győzelme teljesen megérdemelt, azzal együtt, hogy néhány súlyos játékvezetői tévedés is sújtotta csapatunkat és befolyásolta az eredményt.

A török válogatott határtalan lelkesedéssel, ritkán tapasztalható odaadással küzdött. Ez eredményes taktikával is párosult, ami a szokatlanul gyengén játszó, erőtlen vendégegyüttessel szemben elég volt a győzelemhez."

Másnap ezt azzal egészítette ki a tudósító, hogy a félholdasok ugyanúgy futballoztak ellenünk, mint annyi más gárda korábban: önfeláldozóan romboltak és sebes ellentámadásokat vezettek. Ellensúlyozni ezt csak egy friss, robbanékony alakulat tudta volna, az ehelyett látott körülményes játékkal viszont nem lehet boldogulni. „Jó erőnlét és gyorsaság nélkül mit sem ér a legfinomabb, legmutatósabb labdakezelés sem."

A Hürriyet című török lap szerint „a magyarok játéka nem tetszett, de nem elégített ki bennünket már Ankarában és az isztambuli első mérkőzésen sem". A Milliyet nagyobb távlatban is véleményezte a történteket: „úgy látszik, a magyar csapat a csúcsról lefelé tart".

A Yeni Sabah büszkén írta, hogy „a labdarúgás koronázatlan királyai kikaptak az energikus törököktől", és beszámolt arról, hogy a stadionon kívüli dombról még mintegy tízezer ember nézte végig a találkozót, mi több, a városban leállt a forgalom, és aki nem volt ott a stadionban, a rádió mellett ült, akár értett a sporthoz, akár nem!

Nem csoda, hogy – a Cumhuriyet szavaival – „az egész ország örömmámorban úszik". Általában véve a győztes hazaiak – magyar fülnek ismerős fordulattal – úgy mondták: számukra ez volt az évszázad legnagyobb diadala...

A nagy korszak és a végjátéka

Így kezdett elmúlni a világ dicsősége, két és negyed évvel a wembleybeli parádé után. Nem volt azonban megállás, a meggyötört társaság továbbutazott a Közel-keletre, ahol előbb kétszer a szír hadsereg-válogatott, majd egyszer Libanon ellen (4:1) győzött biztosan, mielőtt hazatért volna. Ez utóbbi sikert sok esztendővel később hivatalos meccsnek ismerték el, ám súlyánál fogva nyugodtan kivehetjük egy pillanatra a sorból, hogy megnézzük, hogyan folyatódott számunkra 1956.

Négy mérkőzés jött, két döntetlennel (Jugoszláviában és Portugáliában), illetve azok között két vereséggel (Csehszlovákia ellen itthon 2:4, Belgiumban 4:5). Messze volt ez már az egyetlen hibát leszámítva öt és fél éven át dédelgetett veretlenségi szériától... Nyáron Lengyelországot 4:1-re leléptük a Népstadionban – de már a sikerkorszakkal „összefonódó" Sebes Gusztáv nélkül, a kispadon Bukovi Mártonnal.

Vele a csapat egy fantasztikus négyest produkált ezután – győzelem Belgrádban, Moszkvában, Párizsban és Bécsben –, ám október 23-a és a forradalom leverése nyomán az Aranycsapat szétszéledt, s hírmondó sem nagyon maradt belőle, amikor majdnem egy év kihagyás után nemzeti tizenegyünk újra pályára lépett (és kikapott Norvégiában...). Mire elérkeztünk az 1958-as vb-hez, már nem tőlünk rettegett a világ.

A fenti szomorkás történet „előcibálásáért" – melyet egyébként az évforduló épp eléggé megindokol – azért nincs „lelkiismeret-furdalásunk", mert korábban több remek ötvenes évekbeli sikerünkről is szépen megemlékeztünk. De hát minden nagy korszak velejárója az is, hogy előbb-utóbb véget ér...

Egy megjegyzés a végére: igencsak pechünk volt abban a tekintetben, hogy az utókor által számon tartott fontos címek közül egyedül a világbajnoki trófeát lett volna módunk elhódítani – az Európa-bajnokságok és a BEK beindítása, illetve az Aranylabda odaítélése mind-mind éppen csak elkerülte legszebb periódusunkat. Ha ezek nem „csúsznak el" pár évvel, az akkori magyar futballisták tudása és teljesítménye alapján nem kétséges, hogy az összes jelentős diadallistán magyar nevek is szerepelnének!

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik