Egyszerre két magyar csapat Európa élén

Vágólapra másolva!
2011.03.28. 09:54
null
Markovits László klubelnök és Angyal Éva, Gódorné Nagy Mariann és Sterbinszky Amália a Vasas 100 éves születésnapi ünnepségén (Fotó: mob.hu)
Kiemelkedő éve volt 1982 a magyar kézilabdasportnak – és még csak nem is a női válogatott ezüstérmes szereplésére gondolunk most a felejthetetlen hazai rendezésű vb-n a vadonatúj BS-ben. Hanem arra, ami ma már szinte sci-finek hangzik: egy szép májusi hétvégén a Vasas-lányok úgy futottak ki a parkettre elhódítani a legrangosabb európai serleget, hogy közben megcsodálhatták a Svájcból éppen hazatért honvédos fiúk által közszemlére kiállított párját... Egy nap különbséggel mindkét nemnél a mi csapatunk nyerte meg a BEK-et!

Afféle jóféle szupervasárnap volt 1982. március 28. a magyar kézilabda számára: négy kupacsapatunk is pályára lépett a két rangosabbik európai sorozat végküzdelmeiben, ráadásul három párharcra is a Fáy utcában került sor. A szakértők pedig, ha nem is négy továbbjutást, de négy győzelmet vártak!

Ezek ugyanis már a visszavágók voltak, miután egy héttel korábban mind a négy idegenbeli csatában kikaptunk. Hogy a rossz hírekkel, egyben a második számú kupával kezdjük, az Elektromos a férfi KEK-ben hiába búcsúztatta előzőleg a címvédő Nettelstedtet, a nyolc között a szintén nyugatnémet Günzburg otthonában 28–21-re kikapott – nem kis részben azért, mert a nemzetközi szövetség a figyelmeztetés ellenére jugoszláv bírópárost küldött a meccsre, holott az ellenfélnek jugó edzője és két honfitárs vezéregyénisége volt...

Az „előétel" a gálán

Tehát eleve a Tromos volt a legnehezebb helyzetben, és a Kovács Mihállyal, Vass Károllyal, valamint a kudarcot hozó februári vb-ről velük ellentétben lemaradó Bakos István kapussal felálló csapat hiába parádézott a második felvonás hajrájában, az akkor már szurkolóiknak játszó NSZK-beliekkel szemben ez csak a győzedelmes, szép búcsúhoz volt elegendő: 29–27 ide.

A nőknél már az elődöntőnél tartottak a kupák, így a KEK is, amelyben a Bp. Spartacus a második számú szovjet együttest kapta. A Rosztszelmas Rosztov szinte azonos volt azzal az OSZSZSZK-válogatottal (fiatalabbak kedvéért: a hatalmas szocialista állam orosz tagköztársaságának legjobbjaival), amely a téli Kárpát-kupán Magyarországot is felülmúlta. Ezúttal viszont nagy küzdelemben csak 31–27-re nyertek a Don partján, részben mert Oszvald Magdolna 13-szor is betalált a kapujukba.

Idehaza a Szpari volt a monstre program kakukktojása, mivel nem költözött át Angyalföldre a Kőér utcából, ahol aztán nem igazán villogott a csapat, és a játékszervező Nyári Erzsébetre maradt a legtöbb átlövésgól is – mégis már nyolc találattal el tudtak húzni. A végén ebből csupán négy maradt (23–19), de idegenben lőtt több góllal így is felülkerekedtek a szövetkezetiek.

A férfi BEK negyeddöntőjében a Bp. Honvédnak győzelmi esélyei is voltak Helsingborgban, ám a vége felé túl hamar akarta befejezni a támadásait, majd passzív játék miatt vették el tőle a labdát. Így aztán a technikás irányítója vezérletével az északi stílustól eltérően kézilabdázó Vikingarnas háromgólos hátrányból 28–27-re fordított.

Ez azonban csak szépségtapasz volt a svédek számára, mert a Fáy utcai matinén – még korántsem telt ház előtt – a favorit magyar együttesnél kínai figurák és Kovács Péter kényszer szülte beállósjátéka is belefért, így is unalmasan alakult a találkozó. A 40–27-es siker tulajdonképpen elvárható és természetes volt.

A főfogás a szupernapon

Délután következett a nap fénypontja, az 1978-ban és 1979-ben már döntős Vasas erőpróbája az „örökös bajnok" Szpartak Kijevvel, amely a BEK előző tizenkét kiírásából nyolcat is megnyert. Az odavágót nem az ukrán fővárosban, hanem Zaporizzsjában, egy jégpályára lefektetett csúszós, göröngyös szalagpadlón rendezték, amelyen a címvédő pályaválasztók 25–20-ra diadalmaskodtak.

„Jónak minősítem az eredményt, bár lehetett volna jobb is, hiszen csak a végére lett öt gól a különbség – értékelt a nemzeti csapat kispadjára átülő Csík János örökét átvevő pályakezdő, mindössze 28 éves Mocsai Lajos, aki az előző szezonban még maga is aktív válogatott játékos volt. – Itthon kockáztatnunk kell, és ha minden összejön, ha jó a hangulat, sikerülhet a bravúr. Riválisunk legutóbbi öt találkozóját láttam, s eléggé hullámzónak tűnt a formája. Ha hagyományosan sokat segítő szurkolóink meg tudják kicsit ijeszteni a kijevieket, akkor..."

Tény, hogy a legendás Igor Turcsin edző feleségétől, Zinajda Turcsinától kezdve az „óriás termetű" beállósig, Olha Zubarjeváig az összes szpartakos sztár már legalább egyszer leszerepelt a Vasas csarnokában, amelyet nem is szerettek a mindig forró légkör, a számukra szokatlanul kis tér és a közönség közelsége miatt.

Nem véletlen, hogy már a 12. percben döntetlen volt az összesített állás, a piros-kékek ilyen hamar ledolgozták az idegenből hozott hátrányt! A kapus Őriné Győrvári Györgyiről a szülése utáni visszatértekor még megegyeztek a vélemények, hogy nagyon visszaesett, erre most... Nem hárított, nem védett – ezek túl passzív töltetű kifejezések a teljesítményének kifejezésére. Átlövések és ziccerek mellett még több hetest is ártalmatlanítani tudott!

A 38. percre 19–8-ra nőtt a magyar vezetés, amely negyedórával később is hasonlóan állt (22–11). Rendesen el is fáradt ettől a csapat, olyannyira, hogy már majdnem baj lett. Az idegenben tíz gólt lövő és védekezésben is remeklő Sterbinszky Amália sérülésekor (leütésekor...) Gódorné Nagy Mariann is kérte, hadd pihenjen egy kicsit, a többiek pedig a pályán próbálták kifújni magukat. Jött is hét perc gólszünet, egészen a befejezésig...

A kijeviek közismerten jól finiseltek, nem ekkor volt először az övék az utolsó néhány perc. De klubcsapat még soha, egyetlen alkalommal sem tudta korábban őket ilyen megoldhatatlan hajráfeladat elé állítani. A Szpartak ellen még soha egyetlen alakulat sem vezetett korábban 11, és még soha egyetlen vetélytárs sem nyert hét találattal!

Merthogy a vége 22–15, összesítésben 42–40 lett a világ legjobbja ellen. A másik három magyar kuparésztvevő tagjai nem úsztak akkora (sőt, szinte semmilyen) örömmámorban, mint a Vasas-lányok, akiknek sikere tényleg elhomályosította a többiekét.

Latolgatás félúton

A meccsdömping végén tehát kellemes volt a számvetés: rég volt, vagy tán sohasem ilyen kupanap és ennyi ünnepelnivaló a magyar kézilabdasportban, amikor egyszerre négy győzelemnek és három továbbjutásnak örülhettünk a sorozatok ennyire kései fázisában!

Szokás szerint voltak persze „óvatoskodó" hangok is. Egyrészt, hogy a Bp. Honvédnak egy súlycsoporttal alacsonyabb besorolású ellenfél jutott, és az állva maradt négy gárda a nem sokkal korábban zárult világbajnokságról mindössze a 4., a 7. és a 12. helyezett országot képviselte, no meg minket, akik a várakozástól elmaradva kilencedikek lettünk ugyanott. Ráadásul a vb-győztes szovjetek és az ötödik románok nem is indították legjobbjaikat a nemzetközi kupákban – azaz harmatos volt a mezőny, szólt a bírálat.

Másrészt azt is emlegették a kritikusok, hogy a nőknél a mieinknek csak azért sikerült hosszú évek után először kiverniük a gépies pontossággal támadó kijevieket, mert azok a nemzedékváltás gondjaival küszködtek. De még így is minden poszton megfelelő játékosaik voltak, kivéve a kapusén... Eközben nálunk a máris klasszisnak számító Rácz Mariann azért nem tudott egy percre sem a háló elé állni a visszavágón, mert épp akadt egy még nála is jobb!

„Hogy gyengék az ellenfelek? Lehet. De eddig is nagyrészt azért tűntek erősnek, mert a mi és a hasonszőrűek gyengéiből éltek. Most fordult a kocka. Örüljünk – és lovagoljuk meg a lehetőséget!" – értékelt a következő feladatok előtt a Nemzeti Sport szakírója.

A Honvéd-fiúk a trónon

És csapataink hallgattak is rá (a Spartacus kivételével, amely a KEK-döntőben címvédőként már Budapesten is hat góllal kikapott a – legveszélyesebbnek tartott keletnémet Vorwärts Frankfurtot meglepetésre kiejtő – jugoszláv Osijektől, vagyis az eszékiektől), de még hogy!

Előbb, május 8-án a Bp. Honvéd volt soron, amely előzőleg a dán Helsingört is eltakarította a döntő felé vezető úton. A St. Gallent idehaza 25–16-ra verte meg a piros-fehér csapat, mire a svájciak éléről hétközben elküldték az egyik szakvezetőt, a játékos-edző Nedeljko Vujinovicot, mondván, jó játékos is meg jó edző is, de rossz pszichológus, és nekik a magyarországi K.O. után elsősorban lelki terápiára van szükségük, nem még egy trénerre (merthogy az újvidéki születésű horvát Sead Hasanefendic, aki később a tunéziai válogatottal és nemrég a Gummersbachhal is szép sikereket ért el, továbbra is ott volt nekik).

Olyannyira bíztak a fordítás lehetőségében (no meg a bevételnövelésben...) a helvét bajnoknál, hogy a várostól hat kilométerre fekvő Herisau jégcsarnokába vitték át a visszavágót, mert oda 5500 néző is befért. Azonban mit láthattak? Hogy a vendégek – elsősorban elképesztően jó védőmunkájuknak köszönhetően – a 4. percben éppúgy vezettek, mint a félidőben, majd a legvégén is.

Jegenyés Alpár – néha – már a válogatottban is védett jól, de oly magabiztosan, mint most a kupamenetelés során, még soha. Ha pedig a szupersztár Kovács Pétert külön őrizték, hát Őri Péter lett a karmester, az irányításban és a góllövésben is. De ha mindkettejüket fogták, akkor sem volt zavar, mert Kenyeres József és a kiegészítő emberek olyankor is nagyszerűt produkáltak.

A csapat ezúttal 24–16-ra diadalmaskodott, így Kovács László edző a magyar férfikézilabda (s egyúttal a Honvéd) addigi legjobb BEK-eredménye, az 1966-os finálé után 16 esztendővel egy még nagyobb sikernek is részese lehetett. Mi több: a Honvéd lett az első, amely a BEK-döntők negyedszázados történetében mindkét találkozót meg tudta nyerni, továbbá a 15 gólos összesített különbség is túlszárnyalta a végső párharcok addigi csúcsát!

A Vasas-lányok a csúcson

Létezhetett-e kiválóbb "dopping" a saját visszavágóját másnap, 10-én vívó Vasas számára, mint a fiúk elsősége? Aligha. Az alaphangulat megteremtéséhez keresve sem találtak volna jobb alanyokat a rendezők, mint a Svájcból a trófeával hazatérő Bp. Honvédot. A Fáy utcai termet zsúfolásig (enyhe kifejezés...) megtöltő közönség hangorkánnal fogadta a győzteseket!

Aztán a „szép volt, fiúk" után felhangzott a „szép volt, Amál" kórus is: a sípszó előtt elköszöntek a klub – később 250-szeres válogatottságig jutó – legendájától, Sterbinszky Amáliától, aki a Helsingörhöz igazolt „levezetni". Az ekkora már Dániába költözött csillagot igen megható módon búcsúztatták a vezetők és a társak is – akik aztán a meccs első negyed órájában is szép pillanatokat élhettek át.

Az angyalföldiek Belgrádban ugyanis csak 24–21-re kaptak ki, márpedig a háromgólos hátrány nagy önbizalmat adott, mivel két korábbi kiírásban is sikerült behozni a jugoszlávok hasonló előnyét. (Hozzá kell tenni, hogy a Radnicski véletlenül sem volt kutyaütő társaság: sorozatban öt BEK-döntőt vívott a nyolcvanas évek első felében, és ekkor épp a középsőnél tartott; az első és utolsót megnyerte, míg a legfrissebb emléke a Szpartak ellen elbukott finálé volt az előző idényben.)

Szóval a szerb együttes csak a 15. percben talált be először, de akkor is csupán hétméteresből, miközben a házigazda addigra már ötször is eredményes volt! Azaz máris sikerült előnybe kerülni – igaz, a bravúros kezdés a mieinkből vett ki többet. Viszont a vendégek megijedtek a felzárkózás lehetőségétől: a csapat legveszélyesebb tagja, Szvetlana Kitics büntetőt hibázott, Gódorné pedig indulhatott is – 8–5 helyett így lett a sokkal megnyugtatóbb 9–4.

Őriné védte az „átlagot", Gódorné távolról biztosan tüzelt, Gombai értékesítette az előreívelt labdákat, Angyal pedig a bejátszásokból holtbiztosan játszotta be a labdákat a hálóba. Közben Liskáné higanymozgásával kikapcsolta Kiticset, a Gódorné, Barna, Sterbinszky belső védőhármas pedig (a két világklasszis húzóember közt a fiatal tehetség) kemény falat húzott a hatos vonalára (Vadászné ezúttal nem játszott, Brinzay és Kuruczné lépet még pályára, illetve a háló előtt Őriné és Rácz).

Olyan jól ment, hogy még a szintén búcsúzni készülő (a Spartacushoz tartó) védekezőspecialista, Csíkné is szerepet kapott a támadásoknál, amit három góllal „hálált meg". A széles taktikai repertoár, a tartalékvariációk és a változtatni tudás arzenálja imponáló volt: a házigazdák kiválóan alkalmazták a hatos falat, de az öt plusz egyes vegyes védekezést is. Tudtak megfontoltan játszani, de képesek voltak gyors indításokkal lerohanni is az ellenfelet. Vinko Kandija társulata ellen mindez végül sima, gálaszerű, 29–19-es győzelmet ért!

A mieink – ezután

A csodás évet az koronázta meg, amikor decemberben a frissen felhúzott – s azóta „megboldogult" – Budapest Sportcsarnokban az erősen a piros-kékekre épülő magyar válogatott Csík mesterrel ezüstérmes lett a Szovjetunió mögött.

A Vasas már a következő szezonban sem tudott bajnoki aranyat nyerni (a Szpari előzte meg), de azért az NB I-ben még többször élen végzett később is, míg a nemzetközi fronton be kellett érnie csupa elbukott fináléval: 1985-ben az IHF-kupában, 1988-ban a KEK-ben, végül 1993-ban és 1994-ben (a Hypo NÖ-vel szemben) a BEK-ben.

A férfiaknál a Honvéd még egyszer, legközelebb bajnok lett, de aztán soha többé – míg az európai küzdőtéren a későbbiekben csakis vidéki egyletek villantak itt-ott, úgymint a Rába ETO és a Dunaferr egyszer-egyszer, illetve a veszprémiek jó néhányszor. A nőknél a kisebb kupákban továbbra is sok siker jutott a mieinknek, ám a BEK-ben/BL-ben már csak három döntő (az új évezredben az FTC-nek és a Győrnek egy-egy), és azokon egyetlen diadal: 1999-ben a Dunaferr révén.

Olyan, hogy ugyanabban az évben mindkét nemnél magyarok üljenek a kontinens trónjára, szinte biztosan kizárható, különösen amióta az uraknál alaposan megnőttek a különbségek azzal, hogy a futballhoz hasonlóan „felpénzesedett" a sportág elitje, s különösen a német és a spanyol élcsapatok háttere, nemzeti bajnoksága.

De még ha mindezeket leküzdve a végküzdelmekig is jutnának honfitársaink, az már aztán valóban a mitikus múlt ködébe vész, ami 1982-ben történt: négy csapatunk volt a szűk élbolyban, és mind fővárosi...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik