A jó, a rossz, a csúf + a hét mesterlövés

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2010.10.07. 10:05
Térjünk a lényegre: egy nagyon jó futballista egy igen rossz csapattal csúful elbánt a holland labdarúgó-bajnokság 2007–2008-as idényének három évvel ezelőtti játéknapján. Az Eredivisiében mérkőzésenként több mint egyszer betaláló brazil csatár abban az időben sokat szerepelt a gólösszefoglalókban, a selecaóban s a Heerenveennél tehetősebb klubok kívánságlistáján is, így Afonso Alves – merthogy róla van szó – hamarosan a Premier League-ben találta magát. A Boróval viszont egy idő után csak keresték korábbi formájukat, így amikor megkeresték Arábiából, elment pénzt keresni a Közel-Keletre.

Afonso Alves ritka tettet ünnepelhetett: hét gól egy meccsen! (Fotó: Imago)
Afonso Alves ritka tettet ünnepelhetett: hét gól egy meccsen! (Fotó: Imago)
Afonso Alves ritka tettet ünnepelhetett: hét gól egy meccsen! (Fotó: Imago)
Ha valaki még nem hallott volna róla, itt az alkalom, hogy megjegyezze Afonso Alvest. A hamarosan 30 esztendős, történetünk idején azonban még három évvel fiatalabb brazil csatár ugyanis elképesztő teljesítményt nyújtott 2007. október 7-én.
Afonso Alves ritka tettet ünnepelhetett: hét gól egy meccsen! (Fotó: Imago)
Afonso Alves ritka tettet ünnepelhetett: hét gól egy meccsen! (Fotó: Imago)
Ha valaki még nem hallott volna róla, itt az alkalom, hogy megjegyezze Afonso Alvest. A hamarosan 30 esztendős, történetünk idején azonban még három évvel fiatalabb brazil csatár ugyanis elképesztő teljesítményt nyújtott 2007. október 7-én.

A Heerenveen légiósa már korábban is ismert volt gólérzékenységéről, ám a holland bajnokság hetedik fordulójában még a korábbiakra is rátett egy lapáttal: az alsóházi Heracles ellen 9–0-ra megnyert bajnokin egymaga hétszer volt eredményes! Előbb kilenc perc alatt vágott egy klasszikus mesterhármast (10., 17., 19. perc), majd a második félidőben nyolc perc alatt termelt még négyet (68., 70., 74., 76. perc). Az egyébként szűkszavú futballista boldogan nyilatkozott a nem mindennapi produkciót követően: „Megmutattam, ki is az az Afonso Alves! Most indult csak a verseny a gólkirályi címért!"

Teljesítményének értékét növeli, hogy ez csupán a második bajnokija volt az idényben, és az első, amelyen a kezdőcsapatban kapott helyet. Mégpedig azért, mert már a nyáron távozott volna az együttestől, ám a klub elöljárói (szerinte) túlzottan felsrófolták az árát, ezért nem tudott továbblépni egy rangosabb gárdához. Így aztán nem, hogy nem költözhetett, de még a viszonya is megromlott a vezetőkkel, akiknek sugallatára(?) a szakmai stáb a támadó súlyproblémáival magyarázta a mellőzését az új idény elején.

A dél-amerikai játékos (akinek gálájához a veterán Gerald Sibon is csatlakozott két találattal) csapatával együtt korszakos tettet hajtott végre. Egyrészt a Heerenveen az egylet akkor 87 éves történelmének legnagyobb különbségű győzelmét aratta, másrészt az 1956-ban induló élvonalban (Eredivisie) soha senki addig nem ért el hét gólt egy mérkőzésen.

A helyi krónikások négy esetet tartottak nyilván, amikor valaki hat gólt szerzett egy bajnoki meccsen: Dick Lammers és Pierre Kerkhofs az ötvenes években, amikor még könnyebben zördültek meg a hálók, majd két klasszis, már a holland labdarúgás két különböző fénykorának elején: Johan Cruyff 1970-ben, míg a szintén háromszoros aranylabdás Marco van Basten 1985-ben hajtotta végre ezt a bravúrt (előbbi után néhány évvel az egyaránt a totális futball dicsőségét hirdető Ajax BEK-diadalai és a válogatott vb-döntői jöttek, míg utóbbit követően a PSV BEK-sikere és az oranje Eb-elsősége). De bármekkora sztárok is voltak, egy tekintetben Afonso Alves mindkettejüket túlszárnyalta!  

A hihetetlen produkcióval előálló brazil 1981. január 30-án született hazája harmadik legnagyobb városában, Belo Horizontéban. Profi pályafutását is ott, a jó nevű Atlético Mineiróban kezdte 2001-ben, majd a következő esztendőben egy nagy ugrással Svédországba, az első osztályú Örgrytéhez igazolt, ahol rögtön nekiállt szállítani a gólokat (ottléte alatti összesített egyenlege: 23/39). Két évvel később Göteborgból a Malmőhöz szerződött, és egyből bajnoki címet ünnepelhetett. Jó szezonja volt a 2005-ös is: 24 bajnoki találkozón még az előzőnél is kettővel többször, azaz 14 ízben volt eredményes.

Erre a mutatóra figyeltek fel a holland Heerenveen vezetői, és 2006 nyarán 4.5 millió eurót (akkori árfolyamon 1.13 milliárd forintot) áldoztak a támadóra, aki a fríz csapat történetének legdrágább vétele lett. Afonso ezzel olyan klasszisok nyomdokaiba lépett az alakulatnál, mint Ruud van Nistelrooy, Marcus Allbäck, Jon Dahl Tomasson, Klaas-Jan Huntelaar vagy Jorgosz Szamarasz – egyúttal belevágott életének legsikeresebb kalandjába.

A csatár, aki kétszer is második volt a svéd góllövőlistán, már az első holland szezonjában túlszárnyalta svédországi teljesítményét: 31 mérkőzésen 34-szer volt eredményes, amivel természetesen első lett a mesterlövészek listáján! Mégpedig két egykori eindhoveni csillag, Romário és Ronaldo után harmadik brazilként az ország történetében! Ráadásul egyetlen ponttal maradt csak el a római Francesco Tottitól az Aranycipőért folytatott versenyfutásban.

Nem csoda, hogy az AZ Alkmaar mellett külföldről is keresték, a Middlesbrough ugyancsak ajánlatot tett érte, de a hírek szerint a Barcelona és a Villarreal figyelmét is felkeltette. Persze, hogy dühös volt, amikor nem mehetett...

Mehetett viszont hazája válogatottjába, ahová a sok száz és ezer világjáró brazilból tényleg csak a legjobbak kerülhetnek be. Afonso Alves 2007 májusában nem akármilyen rangos vetélytárs, mint Anglia ellen mutatkozott be felkészülési találkozón, majd a nyáron tagja volt a Venezuelában Copa América-győztes Dunga-féle selecaónak is! Az első – egyben utolsó – gólját nemzeti mezben éppen a Heraclesnek lőtt hetes előtt három és fél héttel, Mexikó kapujába helyezte el a 3–1-es siker során. Végül nyolc válogatottságig jutott.

Miután az emlékezetes 9–0 alkalmával ismét beindult a szekér, még négy gólt rúgott az ősszel, és 11/8-as mutatójával továbbra is elmondhatta magáról, hogy gól/mérkőzés átlaga meghaladta az 1.00-t, ami nem mondható jellemzőnek napjaink labdarúgásában...

 AFONSO ALVES HÉT GÓLJA
 

Ennek hatására tovább folytak a spekulációk a jövőjével kapcsolatban, majd miután Hollandiában megszavazták 2007 legjobbjának, a találgatások hosszú időszakát lezárva a téli átigazolási időszak utolsó óráiban, 2008. január 31-én mégiscsak a Boro légiósa lett. Nem hozták nyilvánosságra az árát, de a klubrekordnak számító összeg állítólag 12.7 millió font volt, négy és fél esztendőre.

Az első (két) gólját nem másnak, mint az MU-nak lőtte egy 2–2-re végződő hazai találkozón, míg a szezont egy triplával fejezte be a City ellen 8–1-re megnyert összecsapáson, szintén otthon. Valamiért nagyon ráérzett a manchesteriek bosszantására... A következő szezonban azonban hiába lőtt például 25 méterről gólt a Stoke-nak vagy 18-ról a szomszédvár Sunderlandnek, összesen csak négyszer talált be 31 mérkőzésen, vagyis ugyanúgy nem lelte a jó formáját, mint a Middlesbrough, amely három évvel korábban még UEFA-kupa-döntőt játszott (és bukott el simán) a Sevilla ellen, akkor viszont kiesett a Championshipbe...

Szeptemberben minden érdekelt fél úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha Afonso barátunk – 7 millió font ellenében, három idényre – átteszi székhelyét a katari al-Szaddhoz, ám olyan mélynek bizonyult a csatár hullámvölgye, hogy ott sem kapott erőre az ősszel, így az idén januárban már a helyi „óriásklubnál", a hétszeres bajnok al-Rajjannál állt edzésbe kölcsönjátékosként. Ott aztán honfitársa, Paulo Autuori keze alatt ismét megtáltosodott, aminek révén egyrészt a helyi Emír-kupa boldog győztese lett csapatával, másrészt májusban a klub végleg (mármint két évre...) szerződtette.

Nincs még harminc, azaz nem annyira levezetni, mint inkább (valószínűleg) szép pénzt keresni ment Arábiába, ahol a tavasszal tehát újra szépen rugdosta a gólokat. Ám ha a „Best of Afonso Alves" témakörből akarna valaki prezentációt tartani, a legjobb alapanyagot továbbra is a jó öreg holland bajnokságból fogja találni hozzá, és egész egyszerűen nem hagyhatja ki az összeállításból azt a bizonyos páratlan heerenveeni hetest!

1957-ben e napon az NS amolyan búcsúztató cikket írt legnagyobb férfiteniszezőnkről, Asbóth Józsefről, aki több mint két évtizedes pályafutását lezárva elfogadta a belgák ajánlatát, és negyvenesztendősen elszegődött szakfelügyelőnek az ifjúságiak mellé az ottani szövetségnél... A szegény sorból felemelkedő, a sportággal Szombathelyen labdaszedőként megismerkedő versenyző már a harmincas évek végén berobbant a nemzetközi elitbe – mindjárt az első időkben, húszesztendősen legyőzte Don Budge-ot, a verhetetlennek hitt wimbledoni győztest (aki összesen hat GS-tornát nyert meg, és 1938-ban megcsinálta a Grand Slamet!) –, majd felkerült Budapestre, biztos tagja lett DK-csapatunknak, és messze átlagon felül tenyerese mellé megtanult fonákkal is elfogadhatóan ütni. További fejlődése szempontjából óriási kárt okozott, hogy a világháború alatt csak egy szűk körben, néhány ország versenyzőivel volt módja mérkőzni, és mire véget ért a világégés, már túl idős volt ahhoz, hogy még inkább javítsa, színesítse játékstílusát. Szorgalmának és tehetségének köszönhetően azonban 1947 és 1948 táján remekül szerepelt elsősorban a salakpályás versenyeken, így például a riviérai tornákon, majd pályája csúcsaként 1947-ben megnyerte a Roland Garrost, a követező idényben pedig elődöntős tudott lenni a wimbledoni füvön is! Még jó ideig megőrizte hazai trónját, majd külföldre költözése után belgiumi éveit követően Münchenben lett edző és ott is halt meg 1986-ban.

1967-ben e napon újból megvillant az amerikaiak tehetséges 17 éves versenyzője, az úszás leendő egyik legnagyobb, kilencszeres olimpiai bajnok alakja: a júliusban fantasztikus világcsúcsokat elérő Mark Spitz ezúttal Nyugat-Berlinben a 100 méter pillangó legjobb idejét javította 55.7 mp-re. A régi rekordot néhány hete honfitársával, Doug Russell-lel közösen tartott 56.3-mal – ezt az időt amúgy egy héttel korábban már Spitz is elérte a valamivel hosszabb 110 yardos távon (azaz 100.58 méteren). A négy évtizeddel ezelőtt az uszodákat uraló sportoló ebben a számban amúgy további öt alkalommal állított fel világcsúcsot, és 1972-re már 54.27 mp-re szorította le – a nevét majd csak 1977-ben, tehát tíz évvel az első alkalom után törölték le a rekordlista éléről. Másnap, október 8-án egyébként 200 pillangón (2:05.7) is visszavette az elsőséget honfitársától, John Ferristől (2:06.0)...

1977-ben e napon a hollandiai Tilburgban rendezett nemzetközi sakkverseny utolsó fordulójában a világbajnok szovjet Anatolij Karpov döntetlenre végzett a csehszlovák Vlastimil Hort ellen, első számú üldözője, a rá a záró partik előtt még egyedüliként veszélyes angol Tony Miles viszont vereséget szenvedett a svéd Ulf Anderssontól, így a tornagyőzelmet az orosz nagymester (8 pont) szerezte meg brit riválisa (7) előtt. A 3-5. helyen a nyugatnémet Robert Hübner, az amerikai Lubomir Kavalek és a holland Jan Timmann osztozott, egyaránt 6 ponttal.

1987-ben e napon a labdarúgó NB I 9. fordulójában a Tatabánya feledhetetlen nyolcvanas évekbeli csapata sima 4–0-s győzelmet aratott a kiesőjelölt és sereghajtó Kaposvár ellen. Nem is a siker ténye, netán mértéke érdekes, hanem jó alkalom, hogy felidézzük a legendás Kiprich, Plotár, Vincze Bányász-csatársort, amelyből a két szélső ezúttal is betalált, míg a „maradék" két gólt a mezőny legjobbja, a középpályás P. Nagy László szerezte. Ő mondta el utóbb, hogy céljuk ismét az aranyérem – azért ismét, mert már az előző szezonban is közel jártak hozzá, de végül lemaradtak a Verebes-féle MTK-VM (valamint az Újpesti Dózsa) mögött, és bizony a bronz annak idején nagy csalódást okozott a városban... Temesvári Miklós együttesében szerepelt egyébként a később szintén szép karriert befutó, külföldön is bizonyító Szalma József is, míg a Rákóczi középpályáján a csúnya vereséget átélő játékosok egyike Prukner László, a gárda későbbi sikeres edzője, a Ferencváros jelenlegi trénere volt. A szezon végén aztán a Tatabánya megint lecsúszott a bajnoki címről (második lett a Honvéd mögött), míg a Kaposvár nem tudott elmozdulni az utolsó helyről.

1997-ben e napon jelentették be, hogy 11 évi távollét után újra Bulgáriába látogat a háromszoros olimpiai bajnok súlyemelő-legenda, Naim Süleymanoglu, aki 1986-ban hagyta el a bolgár csapatot, és telepedett le Törökországban. „Alig várom, hogy újra láthassam szüleimet és a barátaimat" – mondta a világklasszis sportoló, aki a török-görög határ közelében fekvő Kircasalih nevű faluban született – egyikeként az országban élő számottevő török kisebbség tagjainak.

Hazalátogatásához az is kellett, hogy időközben leomoljon a vasfüggöny, és a bolgár hatóságok se ellenségként álljanak egykori reménységükhöz, az első olyan súlyemelőhöz, aki három egymást követő nyári játékokon (1988, 1992, 1996) is aranyérmet tudott szerezni.

A török „Minidaru" emellett két súlycsoportban (56 és 64 kg) összesen 60 (!) világcsúcsot ért el pályafutása során. Az ekkor 30 éves versenyző elmondta: még nem döntötte el, hogy folytatja-e – mi már azonban tudjuk, hogy még Sydneyben is pódiumra állt, ám ott kifogott rajta a 145 kilós világrekord-súly.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik