A drukkerek nehezen viselték a búcsút (Fotó: Imago)

Húsz évvel ezelőtt, az 1999–2000-es bajnoki idényben a spanyol élvonal küzdelmei addig nem látott eredménnyel zárultak: a Deportivo La Coruna fennállása során első alkalommal megnyerte a La Ligát, ezzel teljessé téve az addig három ezüst- és két bronzéremből álló bajnoki éremkollekciót. Nem mellesleg: az idén szintén kiesést átélő – az élvonalból a másodosztályba hulló – Espanyol ellen megnyerte a spanyol Szuperkupát, szóval a Javier Irureta edzette SuperDepor a csúcsra ért.

Az volt a klub két aranykora közül a második és a sikeresebb. Az elsőt 1948–1957 közé tehetjük, amikor a csapat megszerezte első bajnoki érmét: az 1949–50-es idényben csak az utolsó fordulóban maradt le az aranyról, miután az utolsó fordulóban csak döntetlent játszottak az Athletic Bilbao otthonában, így az aranyérem az Atlético Madrid játékosainak a nyakába került.

Az első aranykor tehát az 1957-es kiesésig tartott, egy rövidebb időszakig volt a csapat edzője a későbbi Grande Intert létrehozó argentin Helenio Herrera, és ekkor kezdte a profi pályafutását az egyetlen spanyol aranylabdás, az elegáns középpályás, Luis Suárez – aki egyébként 1960-ban éppen Puskás Ferencet előzte meg a legjobb európai labdarúgó címéért folytatott versenyben.

A kiesést követően 15 évnyi liftezés várt a csapatra: öt év másodosztály után öt feljutás és öt kiesés váltotta egymást, majd jött a korábban elképzelhetetlen: két év alatt 1974-re az élvonalból a harmadosztályba zuhant a csapat, s ugyan azonnal sikerült is a visszajutás, de az egyre nehezebb anyagi helyzetbe került egyesület az 1980–81-es idényben ismét megmerítkezett a harmadosztályú „pokol” bugyraiban. A 80-as években stabil helyet harcolt ki magának a brigád a második vonalban, ám az évtized végén, 1988-ban csak egy gólon múlott az újabb harmadosztályú szereplés: a Racing Santander otthonában a rendes játékidő ráadásában Vicente találatával tudott csak bent maradni a Depor a Segunda Divisionban.

Ez a sokk viszont elemi erővel hozta el a megújulást az akkor több mint 80 éves klub életébe: az új idényre komplett tisztújításon esett át a vezetőség, és az elnöki széket a Augusto César Lendoiro foglalta el, akinek elsőként a 600 millió pesetás adósságot kellett eltüntetni.

A 2002-es Király-kupa-győzelem után a Superdepor (Fotó: Imago)

 

A SUPERDEPOR – SZUBJEKTÍV
Lendoiro, a Superdepor felépítője (Fotó: Imago)

Nem kevés műanyagrészecske áthömpölygött a város kikötőin azóta, hogy 1988-ban Augusto César Lendoiro lett az elnök, aki az adósságrendezés után felépítette a SuperDeport. Sok-sok pénzzel, türelemmel és szerencsével: az elnök és kedvenc mestere, Arsenio Iglesias bizalmat szavazott a több európai klub által visszautasított Bebetónak, rájöttek arra, hogy spanyol topcsapatoktól olcsón meg lehet szerezni ott nem kellő, de sikeréhes játékosokat (Ricardo Serna, Txiki Begiristain, Nando, Donato, Julio Salinas, Luis López Rekarte, Villarroya, Rafael Martín Vázquez), kell pár erőember a középpályára, finnyás kritikusok ide vagy oda (Donato és a világbajnok Mauro Silva), és volt merszük egzotikus igazolásokkal is előállni, még ha ezekkel olykor be is fürödtek (Emil Kosztadinov, Dmitrij Radcsenko). Ráéreztek arra is, hogy öreg futballista nem vén futballista, lásd Donato újjászületését, Salinas sokadvirágzását, és jó szemmel igazoltak a hazai ligából is, lásd a válogatottságig jutó Voro, Javier Manjarín párost vagy legendás kapust, Francisco Lianót. A nagy irányváltásra 1996-ban kerített sort a vezetőség, másfél csapatra való játékos érkezett, közöttük 12 légiós, köszönhetően a Bosman-szabálynak. De a korábbi költést megtízszerezték a tévés pénzeknek és a növekvő nézőszámnak hála, és a 32 éves Bebeto távozását bőven feledtette a Rivaldo, Flávio Conceicao, Nureddin Najbet, Djalminha, Jacques Songo'o, Corentin Martins sor; és a topligás második-harmadik szintű játékosvonulatból a megfigyelők segítségével olyan játékosokat halásztak le, mint Manuel Pablo, Pauleta, Turu Flores, Roy Makaay, Stéphane Ziani, Gabriel Schürrer, Diego Tristán, Szlavisa Jokanovics, César Martín, Aldo Duscher, Émerson, Joan Capdevila vagy José Francisco Molina. Nagy kérdés, a szerencse vagy a pénzt fogyott-e el hamarabb, a bajnoki cím és a kupavitézkedések miatt kapósak lettek a sztárok, és dél-amerikai és afrikai játékosokkal csak egy ideig sikerült őket olcsón pótolni. Olyan „kontinentális csillagok” villogtak a Deporban, mint Wálter Pandiani, Sebastián Abreu, Luizao, Lionel Scaloni, Musztafa Hadzsi, Peter Rufai és Szalaheddin Basszir, és még a bajnoki cím utáni két évben is futotta egy Sergio, Juan Carlos Valerón, Goran Djorovics, majd egy Albert Luque, Jorge Andrade, Roberto Acuna trióra, ám ekkor már világosan látszott, La Liga-spílert ingyen nem lehet kapni, húszmillió euróért is csak ritkán. A 2002-es Real-kupánverést követő évben elindult a leépülés, hol alig igazoltak, hol tömegével, de csak százezrekért, és a korábbi szerencse elhagyta őket. Mivel egy idő után nem részesültek a BL pénzesőjéből, óhatatlanul lemaradtak a bérversenyben, és 2002 óta a vételi rekorder Andrés Guardado a maga hétmillió eurójával, ami sokat elmond a Depor legújabb kori szenvedéseiről. De mégis: egy „óriásölő”, szegény kiscsapat magától értetődő módon lett tömegek kedvence, olyan extravagáns egyéniségekkel, mint Hadzsi, Abreu vagy Pandiani, későbbi világklasszisokkal, mint Rivaldo. Donato reményt ad ma is a harmincas futballistáknak, Mauro Silva pedig arra tanít, hogy ha nem is vagy zseni, akarattal egy határig pótolható a tehetség. Magabiztosan passzoló kapusok, nagydarab, de fürge középső védők, apró szélső védők, sok gólpasszal, egyszerre két szűrő a kezdőben, egy jól megtermett és egy kisebb, visszavontan játszó csatár párosa: szexi és modern futballt játszott a Depor, amely mindemellett a lassan futballdinoszaurusszá váló vérbeli karmestereknek is helyet szorított. A Depor sorsa önmagán is túlmutat: egy pénzközpontú világban törvényszerű a kicsik bukása, pénzügyileg is naggyá kell nőni a tartós sikerekhez.

Az anyagi stabilitás megteremtése után a klub 18 év szünet után került vissza az élvonalba, megkezdve ezzel a második aranykort. Az észszerű gazdálkodásnak – no meg a tévés jogdíjakból érkező óriási összegeknek – köszönhetően a klub egy átmeneti idény után már nemzetközileg is elismert labdarúgókat szerződtetett: például a két későbbi világbajnok brazil, Mauro Silva, és a klub történetének első élvonalbeli gólkirálya Bebeto személyében. Arsenio Iglesias mesterrel a padon három egymást követő évben is dobogós lett: a 93-as harmadik helyet két második követett.

A sikeredző a csúcson távozott, és Iglesias helyére jött John Toshack, ám a walesi szakember ténykedése nyomán – hiába érkeztek a klubhoz továbbra is egészen kiváló játékosok, lásd keretesünket – egy gyengébb idényt követően ugyan egy bronzérem összejött, de Toshack 1997 februárjára mindenkivel összeveszett a klubnál, aki szembejött vele. Végül a megnyugvás 1998 nyarán érkezett, s máig állítható: Javier Irureta kinevezése volt az utolsó szükséges hozzávaló a SuperDepor létrejöttéhez.

Hat évvel azt követően, hogy az 1993–94-es idény utolsó fordulójában Miroszlav Djukics elrontott büntetője miatt nem győzte le a Valenciát, és nem lett bajnok, az 1999–2000-es bajnokság utolsó játéknapján az Espanyol ellen már sikerrel járt, és fennállása első bajnoki címét ünnepelhette.

S az igazi aranykor egészen 2004 nyaráig tartott: két ezüst- és két bronzérem a bajnokságban, egy Király-kupa-győzelem 2002-ben, stabil szereplés a BL-kieséses szakaszában, köztük egy elődöntő 2004-ben.

Ez volt a Depor legjobb eredménye nemzetközileg, ám miután 2004 nyarán kulcsjátékosok távoztak, az igazi erősítések elmaradtak, s a korábbi sikeredző már nem tudott megújulni, a gárda csak a nyolcadik helyen zárt, így Irureta nyolc páratlanul sikeres év után, 2005 nyarán távozott.

A klub innen pedig szépen lassan megindult lefelé. Persze, nem olyan feltűnő gyorsasággal, mint a hetvenes évek elején, de azért jól láthatóan, miután Lendoiro elnök elzárta a pénzcsapokat, s a brigád az évtized végére visszasüllyedt a stabil középcsapatok közé. A klub többé nem számított tényezőnek az átigazolási piacon, és bár néhány nevesebb játékos maradt a klubnál, a többség elhagyta a Deportivót. A csapat már nem volt olyan, mint előtte.

Odáig jutott a klub, hogy egy 2009-es sajtótájékoztatón az akkori vezetőedző Miguel Ángel Lotina a hétvégi mérkőzésen várható kezdőcsapatról érdeklődő újságírónak válaszolva olyan legendákat „jelölt” a kezdőbe, mint Djalminha, Donato, Makaay, vagy Diego Tristán...

Jelen évtized elején aztán jött az újabb liftezés időszaka a kiesések és az azonnali visszajutások: előbb 2011-ben, aztán 2013-ban búcsúzott a Depor, és ugyan a 2014 feljutást követően még négy idényen át maradt az élvonalban, ez már tényleg csak a túlélésről és a vegetálásról szólt. A két kiesés tovább rontotta a klub ekkor már egyre kétségbeejtőbb anyagi helyzetét, és az adósságok 2013 márciusára elérték a 156 millió eurót. Nem lehetett kérdés, Lendoiro elnöknek mennie kell, hiába fűződik a nevéhez a klub legsikeresebb időszaka.

Lemondását végül 2013 karácsonyán jelentette be, s a 2014-es feljutás kiharcolásakor már Tino Fernández vitte a boltot, és mintha feltűnt volna a fény az alagút végén: az új Presidente a felére csökkentette az adósságokat, s keményen dolgozott a klub megtépázott hírnevének helyreállításán.

Ha a pályán kívüli ténykedését vizsgáljuk az elnöknek, akkor mondhatjuk: sikeres volt, ám a pályára közvetlen hatással bíró döntéseknél rendre rosszat húzott. Öt éve alatt 9 edzőt fogyasztott a Depor – köztük a játékosként világklasszis a 2018 februárjában megmentőnek hívott Clarence Seedorfot is, akivel a padon 16 meccsen 2 győzelem és 6 döntetlen mellett 8 vereséget hozott össze a Depor, és hat idény alatt harmadszor is búcsúzott az élvonaltól. Ezzel a holland máig a Depor utolsó élvonalbeli edzője...

Ráadásul, amíg a megelőző két kiesés alkalmával sikerült az azonnali visszajutás, most nem: a Segunda Divisiónban ragadt a klub, a hatodik helyen zárt, a rájátszás elődöntőjében pedig búcsúzni kényszerült. Ráadásul a vezetőségben kitört a káosz.

Tino Fernándeznek távozni kellett az elnöki posztról, s Paco Zas váltotta, de neki annyi ideje sem volt, hogy a családi fotójának helyett találjon az elnöki irodában lévő íróasztalán, végül a posztért zajló harcot idén Fernando Vidal nyerte.

A Depor az elnöki hercehurca közben a pályán próbált teljesíteni, de a hatalmi harcok alól a játékosok sem feltétlenül tudták magukat függetleníteni. Tavaly októbertől év végéig a Depor csont utolsó helyen állt a másodosztályban, aztán Vidal elnök kinevezte a kispadra Fernando Vázquezt és valami megmozdult: a csapat elindult felfelé, s nem is akárhogy. Az addigi 22 bajnokiból mindössze kettőt nyert meg a brigád, Vázquez érkezése után viszont az első hatot egymás után, és máris elmozdult a kiesőzónából.

A kiesők... (Fotó: Imago)

A koronavírus miatti leállásig hátralévő négy meccsen azonban csak két pontot szerzett a csapat, de az újraindulás után úgy tűnt, valamelyet sikerült stabilizálni a gárdát. Hiába jött azonban egy újabb hét bajnokiból álló – három győzelem, négy döntetlen – sorozat, az utolsó három fordulóra összeomlott a Deportivo, s három vereséggel fejezte be az idényt.

Persze pontot még nem tehetünk az előző mondat végére, hiszen a koronavírus-járvány miatt a Fuenlabrada elleni utolsó bajnokija elmaradt, miközben az utolsó forduló többi meccseit mind lejátszották – lett is belőle jókora botrány.

Csupán annyi biztos, hogy a Deportivo már semmiképpen nem őrizheti meg másodosztályú tagságát, mert pontszámban ugyan beérné a még bennmaradást jelentő, 18. helyen végzett Ponferradinát, ám azonos pontszám esetén az egymás elleni eredmény dönt. Ez pedig egyetlen góllal a Depor ellen szól...

Persze, ott van még az a felettébb valószínűtlen szcenárió, hogy a spanyol liga elfogadja a Deportivo óvását, és elrendeli az egész forduló újrajátszását, ám ez valószínűleg a legtöbb másodosztályú klub felháborodásával járna.

Szóval, szinte 99.99 százalékos biztonsággal vehetjük, hogy a Depor jövőre, majdnem 40 év után ismét a harmadosztályban szerepel. Most, hogy bemutattuk a klub idevezető útját, megpróbálunk válaszolni arra a kérdésre, hogy mi vezetett ide.

A 2013-as pénzügyi vizsgálatok során, amikor a 156 millió eurós hiányt feltárták a klubnál, s amely miatt Lendoiro elnöknek is mennie kellett, a vizsgálat arra a megállapításra jutott, hogy a „vezetők felelőtlen, a valóságtól elrugaszkodott gazdálkodást folytattak, kölcsönöket vettek fel és olyan befektetéseket vállalnak, amelyek nem lehetnek rentábilisak. A klub évek óta meggondolatlan és téves üzleti modell alapján működik.”

Nem állítjuk, hogy ez és csakis ez vezette a Deport a harmadosztályba, ám jó eséllyel nagy szerepe van benne, mint ahogy az utóbbi évek állandó kapkodásának is. Az sem segített a csapatnak, hogy Tino Fernández elnök 2014 januári hivatalba lépése óta 10 edzőt fogyasztott a klub, ebből csak a most véget ért idényben hármat.

Az viszont biztos, hogy a klubnak most egyetlen feladata lehet: azonnal visszajutni a másodosztályba – a korábbi két alkalommal ez sikerült, mert ha nem teszi, akkor könnyen a 80 csapatos, négy csoportra osztott harmadosztályban ragadhat.

Lapunk húsz évvel ezelőtti írása a Deportivo bajnoki címéről (Kattintson a nagyobb méretért!) (Fotó: Arcanum)