Real Madrid: Carlo Ancelotti, az alkalmazkodás nagymestere

Több fokmérője lehet egy futball­edző sikerességének. Külön kategóriába tartoznak azok az eredményes szakemberek, akik a klubfutballban és egy nemzeti válogatott élén is nagy diadalokat aratnak, mint, mondjuk, Marcello Lippi vagy Vicente del Bosque. Vannak aztán olyanok, akik szinte sohasem nyernek semmit, mégis – bravúrok sorát érve el – erőn felül teljesítenek egy kis csapattal, mint Bora Milutinovics, vagy éppen megnyerik a Premier League-et a Leicester Cityvel, mint Claudio Ranieri, esetleg Görögországgal az Eb-t, mint Otto Rehhagel. A maga nemében a Manchester Unitedet 27 évig szolgáló Sir Alex Ferguson és az Arsenalt 22 esztendőn át irányító Arsene Wenger teljesítménye is felülmúlhatatlan.

Abszolút mérce tehát nincs, mégis, eredménysora alapján a friss BL-győztes Real Madrid olasz szakvezetőjét, Carlo Ancelottit okkal tarthatjuk nemcsak korunk, de a futballtörténelem egyik legsikeresebb edzőjének is.Hiszen azzal, hogy az idén a madridiakkal „behúzta” a spanyol bajnokságot, immár mind az öt európai topligából (angol, francia, német, olasz, spanyol) van aranyérme, márpedig rajta kívül háromnál többet senki sem tudott még megnyerni edzőként, és azzal is egyedüli csúcstartó, hogy négyszer győzedelmeskedett a BEK-ben vagy a BL-ben (2003-ban és 2007-ben a Milannal, 2014-ben és 2022-ben a Real Madriddal), ezzel szemben három elsősége is csak két kollégájának van, az angol Bob Paisleynek és a francia Zinédine Zidane-nak.

SOHASEM VOLT FORRADALMÁR

Sokan kutatják Carlo Ancelotti titkát, és a válaszadást igencsak nehezíti, hogy nem mondhatjuk rá, futballforradalmár lenne, mint elődei közül Herbert Chapman, Hugo Meisl, Helenio Herrera, Rinus Michels, Johan Cruyff, Valerij Lobanovszkij, Arrigo Sacchi vagy két kortársa, Pep Guardiola és Jürgen Klopp. Amikor azt mondjuk, hogy zseni, akkor sem mondunk igazat. Sohasem volt kiemelkedő stratéga vagy taktikus, sem tökéletes motivátor, sem egyéni fejlesztési guru, és nem szúrt ki nagy tehetségeket sem.

A titka másban rejlik, sokkal inkább az alkalmazkodás nagymestere. Kezdő edzőként a Reggianánál még nem tehetett mást, mint a 4–4–2-vel stabilizálta a rapszodikus Serie B-csapatot; a Milanban Silvio Berlusconi klubelnök-tulajdonos nem csupán a győzelmeket, hanem a kezdeményező játékot is megkövetelte; a Chelsea-t irányítva is hamar alkalmazkodott ahhoz, hogy a brit közönség a gyors futballt szomjazza; Párizsban fel kellett építenie az alapoktól egy váratlanul meggazdagodott klubot; és tudjuk, a Real Madridnál sem könnyű megfelelni a hagyományoknak, valamint Florentino Pérez elnök igényeinek. Carlo Ancelotti azonban első madridi ciklusában (2013–2015) a kívánalmaknak megfelelően elegánsan játszó és győztes csapattá formálta a tizedik BL-győzelmet már tizenkét éve hajkurászó Madridot, második nekifutásra (2021–) pedig a romokból épített katedrálist, és bizonyította, hogy Cris­tiano Ronaldo nélkül is BL-serleget lehet tenni a vitrinbe.

A KEZDETEK: A 4–4–2 FOGSÁGÁBAN

Alkalmazkodóképességének jó példája, hogy kezdeti makacssága után képes volt fejlődni edzőként, és ma, 62 évesen is modern szemléletű, friss gondolkodású szakember. Játékosként Arrigo Sacchi korszakos Milanjának középpályása volt, majd első tréneri munkája során segédedzője volt az olasz válogatottnál 1992 és 1995 között. Arrigo Sacchi juttatta világsikerre a 4–4–2-es felállást, és jó tanítványként Carlo Ancelotti is arra épített első vezetőedzői megbízatásakor, a Reggiana (1995–1996), majd a Parma (1996–1998) szakvezetőjeként. Senki sem tudott hatni rá, hogy változtasson rajta. Egyébként is merevnek bizonyult, nem csak taktikailag.  „Az 1995–96-os idény végén, miután a Reggianát visszajuttattam a Serie A-ba, így szóltam: »Srácok, ez nekem túl stresszes meló. Három év és nem több. Na jó, legfeljebb négy: 2000-ig folytatom, az úgyis kerek szám«” – írta 2015-ben megjelent, Az én focim című könyvében.

Elmondása szerint tényleg közel állt a visszavonuláshoz, mielőtt 1999 februárjában óriási felelősséggel járó feladattal bízták meg: kinevezték a rekordbajnok Juventus vezetőedzőjének. Mindkét torinói idényében azonban „csak” az ezüst­érmet tudta megszerezni a bajnokságban, és a BL-ben sem volt képes eljutni a végjátékig – így két év után szinte elkergették a csapattól, és máris rásütötték az „örök vesztes” bélyeget. Noha a Juventusnál töltött időszakát az ő szintjén sikertelennek lehet tekinteni, valószínűleg egyik állomáshelye sem volt olyan fontos edzői pályafutásában, mint Torino. Egyrészt rengeteget tanult arról, milyen egy igazi európai topklubot irányítani, másrészt változtatott azon az álláspontján, hogy nem sztárokra kell építeni, hanem egységes csapatra, harmadrészt nyitottá vált taktikailag is.

ZINÉDINE ZIDANE MIATT VÁLTOZTATOTT

A Juventusnál persze nem tehette meg, hogy nem épít a sztárokra, hiszen ott volt mások mellett Alessandro Del Piero és Zinédine Zidane. Utóbbi miatt döntött úgy, hogy vezetőedzői ars poeticáját tűzre dobja, és 3–4–1–2-es hadrendet vezetett be, amelyben a francia ász volt az irányító. Torinóban azonban nem tudta sikeresen alkalmazni a szisztémát, és úgy gondolta, majd megteszi azt következő állomáshelyén, a Milannál. Csakhogy a határozott tulajdonos, Silvio Berlusconi rögvest közölte vele, hogy a Milannak 4–4–2-es rendszerben kell játszania, azt követeli meg a klubkultúra. Továbbá tudatta vele, hogy a csapatnak támadószellemben, látványosan kell futballoznia, és a scudettónál is fontosabb, hogy európai kupá(ka)t nyerjen.

És Ancelotti megint alkalmazkodott – a kezdeményezés és a támadószellem megvolt, az pedig külön elégtételt jelentett neki, hogy épp a Juve ellen nyerte meg a BL-döntőt 2003-ban. A klasszikus értelemben vett 4–4–2-ről viszont ekkorra lemondott, és nagyon óvatosan váltott rendszert, hogy Silvio Berlusconi se orroljon meg rá. A 4–3–2–1-es szisztémára állt át, amelyben a csatár mögötti két támadó (Rivaldo és Rui Costa) kivette a játékból az ellenfelek szervező, mélységi középpályásait, így a tulajdonképpeni öt középpályással rendre létszámfölénye volt a középpályán. A felállás karácsonyfa-alakzat néven híresült el, és ha említettük, hogy Carlo Ancelotti sohasem volt nagy taktikai innovátor, azt sem vitathatjuk el tőle, hogy a karácsonyfa-alakzat az ő szellemi terméke. Mint ahogy aztán egy kis finomhangolással rombuszalakzatot csinált ebből a középpályán, midőn a három középpályás közül a helyét addig nem igazán találó, sokáig irányítóként erőltetett Andrea Pirlóból mélységi irányítót faragott, tett a két oldalára két labdaszerzőt, a rombusz negyedik csúcsára pedig a két csatár mögött irányító támadó középpályást (előbb Rui Costa, majd Kaká). Ezzel a rendszerrel jutott el három BL-döntőbe is a Milan, amelyek közül kettőt megnyert, illetve 2004-ben a bajnokságban is az élen végzett.

HAGYOMÁNYŐRZÉS LONDONBAN, ÚJÍTÁS MADRIDBAN

Mire 2009-ben a Chelsea menedzsere lett, már megtanulta, hogy a taktikai formációt kell a játékoskerethez alakítani, és nem fordítva. Így nem tekinthető visszalépésnek, hogy Londonban újra elővette a 4–4–2-t, mert a csapat Frank Lampard köré épült, és ő ebben a szisztémában érezte magát otthonosan. Jutalma első nekifutásra három trófea lett: a bajnoki cím, az FA-kupa és a Szuperkupa.
A PSG-nél aztán 2011-ben olyan sok kiváló játékos között találta magát, hogy még ő is megilletődött, és nagy fejtörést okozott neki kitalálni, milyen rendszerben tudja kihozni Zlatan Ibrahimovicékból a maximumot. A 4–1–2–1–2, a 4–2–3–1 és a 4–3–3 kipróbálása után végül a rendkívül szokatlan 4–2–2–2-es formáció mellett döntött, amelyben persze óriási szerepet kaptak a szélső védők, és mind a három kettes párból az egyik játékos védekező, a másik támadó feladatot látott el. Tulajdonképpen a 4–4–2-nek egy megbolondított verziója volt ez, és többé nem is alkalmazta, mivel sem a BL-ben, sem a második francia idényében a bajnokságban nem hozott sikert.

A Real Madridhoz 2013-ban érkezett, és eleinte az akkor nagyon divatos 4–2–3–1-es formációval kezdett, de ráébredt, hogy a csapatnak jobban fekszik a 4–3–3. Bevett módszere volt, hogy három legtechnikásabb játékosát, Luka Modricot, Iscót és Cristiano Ronaldót a pálya jobb szélére helyezte, hogy az ellenfelek rájuk figyeljenek, majd váratlan oldalváltásokkal helyzetbe hozták Gareth Bale-t vagy Ángel Di Maríát.

LESZÁLLÓ ÁGBAN, MAJD VISSZA A CSÚCSRA

Első madridi korszaka 2015-ben ért véget, az azóta eltelt hét évet azért sem részletezzük, mert új formációt nem próbált ki: korábbi mintákhoz nyúlt vissza, a Bayernnél és az Evertonnál a 4–2–3–1-hez, a Napolinál a 4–4–2-höz. Egyik sem bizonyult nyerőnek, elmaradtak a nagy sikerek, és azt lehetett érezni, hogy Carlo Ancelotti edzői pályája leszálló ágba került.

Korábban visszatérően emlegették, hogy kiválóan szót ért a játékosokkal, és mindenhol szeretet övezte barátságos természete miatt. Ezért volt meglepő, hogy Münchenből a játékosok elégedetlenkedése miatt kellett távoznia, Nápolyban pedig az Aurelio De Laurentiis és a játékosok közötti konfliktusban a klubelnök mellé állt.

Ezek után sokakat meglepett tavaly, hogy ő követte Zinédine Zidane-t a Real kispadján. A spanyol fővárosban újra kivirágzott, pedig eleinte úgy tűnt, a Cristiano Ronaldo által 2018-ban hagyott űrt ő sem tudja kivel betölteni – aztán bajnoki cím és BL-győzelem lett a vége… Carlo Ancelotti ezúttal sem forradalmasította a csapat játékát, nem nyúlt hozzá a lassan már megkövesedő Casemiro, Luka Modric, Toni Kroos középpályához – ám újra bizonyította, hogy tud bánni a játékosaival, önbizalmat és hitet ad nekik, és a legendás nyugalma kihat az egész csapatra.

Nem lehet megfejteni a varázsát, csak az biztos, hogy a „Maestro” tud valamit. Valami nagyon fontosat.