Ügyesség 12, Életerő 24: Szilágyi Áron kilépett egy kalandjátékból

Egy valamirevaló kalandhős erős, ügyes, vág az esze, vagány, de minden körülmények között megőrzi higgadtságát, iszonyatosan sokat gyakorolt rengeteg alázattal, megtanulta mesterségét a legmagasabb fokon, és közben még szerény is maradt.

Bár azzal alighanem tisztában van, hogy egyike a legjobbaknak. Nem veszi készpénznek, hogy nyernie kell, átélt már kudarcokat, de érzi, tud annyit, hogy bárki ellen nyerhet. Akár reggel, akár este, akárhonnan jön az ellen.

Nyitányként egy Julian Ayala nevű mexikói jön. Egy csapást még bevisz, aztán úgy hullik el, mint annak a rendje. De hát ez papírforma. Aztán Minszkből egy Európa-bajnok, Aljakszandr Bujkevics, aki úgy néz ki egyébként, mint akit kihúztak volna egy véletlenszerűen kiválasztott francia kardozós kalandfilm statisztái közül. Csak ennél többre vágyott, az ő képességeit tekintve jogosan. 9:9-ig meleg is az asszó, aztán a főszereplő helyre rakja az ellenfelet. Tovább!

Még egy kalandhős. Szigorú tekintet, gyors kéz, világbajnok, Európa-bajnok. Tiberiu Dolniceanu. Ez 10:10-ig meleg. Aztán a főszereplő helyre rakja az ellenfelet, és ekkor érezzük először, hogy lehet, lapozgatós kalandjátékba kezdtünk, amelyben „kimaxolt” képességű emberünk szinte automatikusan nyer meg minden párharcot.

Elődöntő. Kim Dzsung Hvan Dél-Koreából. A lelátóról könnyen ítél az ember, de kiállhatatlan krakélernek tűnik. Egész nap vitatkozik a zsűrivel, teátrálisan ünnepli magát, akkor is, ha nem ő adta a tust, lélektani hadviselést folytat, ráadásul nagyon veszélyes – lenne, ha nem zavarná meg Szilágyi öt apró tussal rögtön az elején. A koreai egy pillanatig nem vezet, egyszer nagyon feljön, kell az izgalom, mégiscsak egy olimpiai elődöntő ez, vagy mi.

Nem kell, mert Szilágyi Áron rajta is átlapoz, mint egyszeri kalandjátékos a barlangi trollon.

Döntő. Szász Emese és Imre Géza révén már szereztünk finálérutint, tudjuk, mit jelent ez. Dráma, csikorgás, pengecsattogás, könnyek, öröm, katarzis.

A nagy fenét.

Szilágyi Áron elkezd vívni, befűzi az oktatófilmet, Daryl Homer élőben és egész közelről nézi, biztos nagy élmény lehet. Ezt a döntőt fel kell venni, be kell keretezni, ki kell állítani, mestermunka, tökély, ilyet csak szakmájuk legtehetségesebb, legügyesebb képviselői tudnak. Ez a kvalitás tökéletesen sportágfüggetlen, ezt mindenhol megbámulnák.

Homer 14:6 után ad két tust, szinte már hullámvölgy. Az egy nappal korábbiak alapján a 14:10-et nem kérjük, köszönjük.

Aggódni nem kell. Ez ugyebár egy kalandjáték, amelyben a főhős mindenkin átlapoz.

Akár Homer, akár nem Homer.

15:8 a vége.

Állunk a médiabusznál, egy rőt szakállú brazil tévés srác issza a sört, és megnézi az akkreditációmat.

„Magyar vagy? Most nyertetek vívásban, ugye? Annyit mondj már meg, hogy a francba’ lehet annyira gyors a kardvívótok? Hihetetlen! Olyan a fazon, mint amikor szerepjátékban csalsz, és maximális értéket dobsz ki a karakterednek, aztán mindenkit lekaszabolsz orktól sárkányig.”

A választ nem tudom – alighanem felmérhetetlenül sok munka, alázat, no meg tehetség kell hozzá – , de a kollégának teljesen igaza van.

Tényleg olyan, mintha egy kalandjátékból lépett volna ki.