Fabio Capello figyelmeztetése Marco Rossi csábítóiról: „Ez az igazi veszély!”

Különleges évet zárt a magyar labdarúgás, a válogatott például a Nemzetek Ligája-csoportjában neves ellenfeleket győzött le. Kérdés, amit mi fényes sikernek érzünk, Olaszországból is annak látszik-e.
Követtem a magyar válogatott szereplését, érdeklődéssel figyeltem az Anglia és a Németország elleni győzelmeket. Egy ilyen év után egyértelmű elismerés illeti az edzőt, aki képes volt átültetni a győztes szellemet a játékosaiba. És ami nagyon fontos: az eredménysor a magyar játékosok fejlődéséről árulkodik. Valamikor Magyarországról úgy beszéltek, mint nagy futballnemzetről. Nálunk, Olaszországban, a covercianói edzőképzésen is szó esett annak idején a magyar futballtörténelemről, a WM-rendszer reformjáról, a fényes múltról, Puskásék dicsőségéről és 1954-ről, az ellopott világbajnokságról. Mert ellopták a magyaroktól, ez az igazság, nem?

Nem tudhatjuk pontosan.
Hát... Ha megnézzük, hogyan végezték a győztes nyugatnémet válogatott tagjai...

Nyilván a doppingvádakra és a gyanús megbetegedésekre céloz. Furcsa ügy.
Maradjunk annyiban, valóban furcsa. Visszatérve a mai magyar válogatott témájához: örömmel tölt el, hogy újra magas szintre jutott a csapat, ez rendkívül pozitív fejlemény. Elsősorban azért, mert – mondjuk ki – volt olyan időszak, amikor Magyarország a futballban nem létezett. A nemzetközi labdarúgás világában nem volt értéke. Most azonban, nekem legalábbis úgy tűnik, ez változóban van. Ha kialakul a válogatottnál egy jó közösség, minőségi játékosokból, az az előrelépés záloga. Kérem, ne kérdezze meg, hogy mit gondolok erről vagy arról a magyar játékosról, mert keveset láttam játszani a csapatot, inkább csak olvastam az elismerő kritikákat. Általánosságban azonban, korábbi szövetségi kapitányi munkáim tapasztalatából elmondhatom: a válogatottnál az eredményesség feltétele mindig a közösség ereje és a játékosok minősége. Itt ráadásul az együttesben sok a fiatal, és ez kulcstényező a magyar futball jövője szempontjából.

Miben áll Marco Rossi szövetségi kapitány érdeme?
Az ő dolga, hogy egyesítse, összehangolja a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ha visszagondolok saját kapitányi időszakomra Angliában és Oroszországban, nekem is ugyanez volt a fő feladatom, megtalálni azt a rendszert, amellyel a leghatékonyabban működik a csapat. Ez persze azt is jelenti, hogy ismerni kell a játékosokat, felmérni, hogy miként hozható ki belőlük a legtöbb. Lehet azt mondani, hogy kövesse az együttes ezt vagy azt a játékmódot, de ha nincs meg hozzá a minőség, hiába. Mondhatod, hogy játsszunk a Josep Guardiola-féle felfogás szerint, ha hiányoznak hozzá az embereid, nem mész vele sokra. Én mindig azt mondom, hogy nézd meg, milyen a szőlőd, és annak megfelelő bort készítsél. Ha a szőlőd kiváló, tervezhetsz prémium bort. Az edző intelligenciája abban mutatkozik meg, hogy ezt képes-e felismerni. Ha a magyar válogatott az elmúlt évben olyan sikereket aratott, amelyekre előzetesen nem lehetett számítani, jelzi a minőséget és a kapitány rátermettségét. Nekem azonban a legfontosabb üzenet mégis az, hogy a minőségből már a jövőt is ki lehet olvasni. Ahogyan a divat világában megjelennek követendő öltözködési trendek, a pozitív futballélmények is mintát adnak, ösztönzik a fiatalokat a játékra, beindítanak egyfajta mozgalmat.

A magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya nagy népszerűségnek örvend Magyarországon. De vajon mennyire ismerik el a munkáját szülőhazájában?
Olaszországban mindig nyomon követik a külföldön dolgozó edzők munkásságát, ahogyan annak idején nekem is jutott figyelem a különböző állomásokon. A sportújságok rendszeresen beszámolnak arról, mi történik az idegen országban tevékenykedő olasz trénerekkel. Lehetett az elmúlt időben olvasni arról, mit csinált Edoardo Reja albán szövetségi kapitányként, Andrea Pirlo a török Fatih Karagümrük edzőjeként vagy Vincenzo Montella a szintén török Adana Demirspor vezetőjeként, és ilyen összevetésben tájékoztatnak a Marco Rossival kapcsolatos magyarországi hírekről is. Figyelik, mit csinál, mi történik vele. Ugyanakkor az önök érdekében remélem, nem érkezik olyan érdeklődő, aki miatt azt kell mondja a magyaroknak: ciao, ciao! Ez az igazi veszély, mindannyian tudjuk. Mert lássuk be, vannak ajánlatok, amelyekre nehéz nemet mondani. Rossi ugyanakkor nagyon jól érzi magát Magyarországon, élvezi az emberek tiszteletét, egy edzőnek ez meghatározó tényező. Hogy látják a munkája értékét, azt, amit ad, amit elért. És meg is kell becsülni őt. A pénz fontos, ám nem könnyű a váltás, az ugrás az ismeretlenbe. Ha az ember külföldön dolgozik, sokat tanulhat, érettebbé válik, megtapasztalhatja, máshol miként mennek a dolgok, miben különböznek a viszonyok az olaszországitól. Nekem volt alkalmam megismerni munkám során Spanyolországot, Angliát, Oroszországot, Kínát, és ezek az állomások fontos tapasztalattal szolgáltak.

Léteznek-e még különböző futballkultúrák, vagy sok egyéb terület mellett a labdarúgás is globalizálódik, uniformizálódik?
Ma már rengeteg forrásból lehet tájékozódni, ismeretet gyűjteni, és jóformán az edzők kapacitásán múlik, hogy mennyi információt tudnak vagy akarnak befogadni. Én azt vallom, lehet másolni, de a másolatot fejleszteni kell. Át lehet venni máshol jól működő elemeket, csak rakjuk hozzá a sajátunkat is. A globalizációról eszembe jut a katari világbajnokság tapasztalata. Hiába a hatalmas pénzek, a fejlesztések, azért a tornán az kiderült, hogy a Közel-Kelet futballja még mindig lassan fejlődik. Alacsonyabb szinten áll, és ez a világbajnokságon, ahol magasabban van a léc, szembetűnik. Ide tartozik saját kínai tapasztalatom abból az időszakból, amikor a Csiangszu Szuning edzője voltam. Amikor megérkeztem, az első benyomásaim kedvezőek voltak, úgy éreztem, a játékosaim ügyesek. Aztán menet közben kiderült, valójában mindig a három külföldi futballista cipelte a hátán a csapatot, ők voltak a kulcsszereplők. Olyan ez, mint amikor mész az úton egy kis Vespával, úgy érzed, egész gyors vagy, aztán egyszer csak elhúz melletted egy rendes nagy motor.

Milyen tanulsággal szolgált önnek a katari világbajnokság?
Rendhagyó világbajnokság volt. Jobban érvényesült a csapatok fizikai ereje, és ez a játék jellegét is meghatározta. A magyarázat egyszerűen az, hogy a tornát idény közben rendezték, így a játékosok frissebbek, energikusabbak voltak, nem mutatkozott rajtuk a fáradtság jele. Kiolvashatjuk a világbajnokságból azt is, hogy a tiki-takát játszó csapatoknak befellegzett. A játék gyorsabbá, intenzívebbé vált, az iránya pedig sokkal inkább előre mutat. Vertikálisan jóval nehezebb tempósan játszani, mint horizontálisan, amikor kényelmesen teheted a labdát ide-oda, keresve a lehetőséget az előrejutásra. Nézzék meg a vb-n leszereplő Spanyolország példáját! Hatvanöt százalék labdabirtoklás, két kapura lövés, ez a jellemző rá. Nekem kissé unalmas. Ezzel szemben Argentína és Franciaország, a döntőbe jutó két csapat klasszis játékkal érte el az eredményeit. És elengedhetetlen, hogy a válogatottnak legyen saját elképzelése, játékrendszere. Ott van pozitív mintának Marokkó, amely megmutatta, milyen az, ha az elszántság, a szerénység szervezettséggel párosul. A marokkóiaknál tökéletesen lehetett látni, hogy ma már nem egy-egy elszigetelt futballista köré érdemes szervezni a játékot, hanem a csapatnak együtt kell támadnia és védekeznie.

A katari torna főszereplője mégis egy ember volt: Lionel Messi.
Nagyon régóta ismerem őt, különleges képességeit rögtön pályafutása elején észrevettem. A Juventus edzőjeként dolgoztam még, amikor a Joan Gamper Kupa nevű tornán lehetőséget kapott ellenünk a Barcelona felnőtt csapatában. Az volt az egyik első mérkőzése. Húsz perc sem telt el, odasétáltam az ellenfél kispadjához, és megkérdeztem Frank Rijkaardot, barcelonai kollégámat: „Nem adnád kölcsön azt a fiút egy évre nekünk Torinóba?” A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón pedig így fogalmaztam: „Ma egy zsenit láttam.” Tudtam, milyen erős a csapatom, és azt is, hogy ha a Juventus ellen képes így játszani ez a fiatalember, akkor valóban magasabb szintet képvisel. Az igazi értékmérő ugyanis mindig az, ha nálad erősebbek ellen képes vagy helytállni. Ami a katari világbajnokságot illeti, nekem az volt a benyomásom, hogy Messi az elődöntőig csupán árnyéka volt önmagának. Megvoltak a passzai, egy-két cselt is bemutatott, de hiányoztak a sprintek, a nagy pillanatok, ugyanúgy, ahogyan Cristiano Ronaldónál is. Aztán az elődöntőt látva megfordult a véleményem róla, a horvátok elleni játéka, zseniális szólója, az Álvareznek adott gólpassza már mintha egy másik Messi megmozdulása lett volna. Megtalálta az összhangot a csapattársaival, visszanyerte önbizalmát, a társak tiszteletét, amely aztán eljuttatta a válogatottal együtt a világbajnoki címig. Láttam őt jó néhányszor a közelmúltban a Paris Saint-Germain mérkőzésein. Játszik, játszik, de nem ad bele többet hetven százaléknál. Amit a vb-elődöntőben és a vb-döntőben mutatott, száz százalék volt. És úgy van, ahogyan azon a régi barátságos meccsen láttam: ő valóban zseni. Rajta kívül csak Pelé és Diego Maradona volt hasonló szinten. Náluk kicsivel lejjebb Ronaldo, mármint a brazil Ronaldo. Cristiano Ronaldo kiemelkedő futballista, de nem zseni. És ha elmész egy olyan meccsre, amelyen Messi pályára lép, biztos lehetsz abban, hogy a jegy megérte az árát. Lehet, hogy hetven percig várni kell, amíg megmutatkozik, hogy mi az, amit csak ő tud. De eljön a pillanat, az biztos.

Őriz Pelével kapcsolatban személyes emléket?
Volt szerencsém játszani ellene. Az amerikai függetlenségi nyilatkozat jóváhagyásának kétszázadik évfordulóján, 1976-ban emléktornát szerveztek, amelyen az Egyesült Államok csapatában pályára lépett ellenünk, olaszok ellen az akkoriban a New York Cosmosban szereplő Pelé is.

Valamint Pelé egyetlen – alkalmi, 45 perces – magyar csapattársa, Juli Veee, születési nevén Visnyei Gyula.
Úgy van, emlékszem a nevére! Ott volt egyébként Franz Beckenbauer, Giorgio Chinaglia, Bobby Moore és még jó néhány híres játékos. Pelé egyébként keveset mutatott a meccsünkön, aztán egyszer csak megcsillantotta tehetségét. Öt perc volt hátra a mérkőzésből, amikor kapott egy labdát a bal oldalon, csinált két cselt, és lehetetlen szögből lőtt egy olyat, hogy ma is csodálom, ha rágondolok, pedig a labda a felső lécet találta el. Ugyanazt csinálta, mint sok esetben Messi. Sokáig úgy tűnt, hogy ott sincs a pályán, aztán megrázta magát, és bámulatba ejtett mindenkit. Később különböző alkalmakon találkoztunk civilben, de az az emlék mindent elhomályosít.

Miként éli meg Olaszország a 2014 óta tartó, világbajnokság nélküli szűk esztendőket?
Dráma. Nekem mindenképpen. Korábban elképzelhetetlen volt. Ahogyan én felnőttem, beletanultam a futballéletbe, úgy éreztem, mi vagyunk a világ tetején. Ehhez képest... Szerencsére közben tavaly megnyertük az Európa-bajnokságot, amely valamelyest újra lökést adott, de nem feledteti, hogy két egymást követő alkalommal lemaradtunk a világbajnokságról. Borzasztó.

Már két évvel ezelőtt is említette családja magyar vonatkozásait: édesapja, az 1982-ben elhunyt Guerrino Capello a Baranya megyei Himesházán született, 1915-ben. Korabeli dokumentumokból, újságcikkekből tudunk valamit a felmenők magyarországi időszakáról, de nem sokat. Miként kerültek nagyszülei a dél-magyarországi településre?
Az első világháború sodorta őket oda. A friuli vidéken éltek, és a háborús események folytán áttelepítették őket magyar földre. Menekültek voltak.

VIDEÓ AZ 1970-ES PÉCSI DÓZSA–JUVENTUS MÉRKŐZÉSRŐL

Mennyi időt töltöttek Magyarországon?
A családi elbeszélés szerint két évet. Aztán Bécsbe vitték őket tovább, csak 1921-ben vagy 1922-ben tudtak visszaköltözni szülőföldjükre. Nagyapám, Eduardo volt a családfő. Kétkezi munkásként, kovácsként dolgozott, keveset tudok róla.

Himesháza polgármestere két évvel ezelőtti cikkünk megjelenése nyomán elmondta, szívesen látná egy nap édesapja szülőfalujában. Most itt az alkalom, hogy megkérdezzem: elfogadja a meghívást?
Tartsuk terítéken...