Aki túlélt háborúkat és leukémiát, annak ugyan mitől kellene még aggódnia? Mégis kimondom: félek. De megvan bennem a bátorság a félelem leküzdésére, és tudom, hogy győzni fogok.” (Fotó: Imago)

„Szinisának hívnak, kétszer születtem meg”
– mutatja be magát önéletrajza reklámjában Olaszország jelenleg talán legkeresettebb futballkönyvének szerzője, Szinisa Mihajlovics. Az apai ágon szerb, anyai vonalon horvát-bosnyák családból származó korábbi futballista élete 2019 júliusáig is gazdagon kínált regényes fordulatot – a délszláv háborúban edződött nemzedék tagjaként és (kétszeres) választottjával, Arianna Rapaccionival duplán megházasodó, hatgyermekes családapaként volt miről beszélnie –, tavaly nyáron azonban gyökeres, mindent újraértelmező fordulat következett történe­tében: leukémiával diagnosztizálták.

Miután az akkor 50 éves edző kezdettől nyíltan kezelte betegségét, fizikai és lelki vívódásairól, kórházi kezelésének fázisairól, sorsának alakulásáról szinte nap mint nap értesült a közvélemény. Sajtótájékoztatón osztotta meg a nyilvánossággal személyes küzdelmét az alattomos kórral, előfordult, hogy a kemoterápiás kezelésektől legyengülve, egyenesen a klinikáról ment a stadionba csapatát, a Bolognát irányítani. Ha pedig Mohamed nem ment a hegyhez, a hegy ment Mohamedhez: a Serie A előző idényének egyik igazán emberi mozzanata volt, amikor a Brescia elleni drámai idegenbeli győzelem (4–3) után a csapatbusz éjszaka a Sant'Orsola Kórház felé kanyarodott, és a bolognai labdarúgók a sötét épület előtt felsorakozva szerenádot adtak a második emeleti kórházablakba kikönyöklő trénerüknek.

Aki aztán 2019. október 29-én másodszor is „megszületett”: egy amerikai donornak és az olasz sebészek szakszerű munkájának köszönhetően sikeres csontvelő-átültetésen esett át, és elindulhatott a gyógyulás bizonytalan ösvényén. A következő kulcspillanatként a decemberi edzői visszatérését rögzíthetjük, majd a 2020 februári fotót feleségével a sokáig pótotthonául szolgáló kórház bejáratánál – az orvosok az újabb kezelés után felügyelet mellett, de immár gyógyultan engedték vissza a kinti életbe. A La Gazzetta dello Sport főszerkesztő-helyettese, Andrea Di Caro segítségével megírt könyv, a La partita della vita (Az élet meccse) részleteit olvasva egyértelmű: azon a téli délelőttön egy új ember lépett ki a szabad levegőre.

„Római házam teraszán ülök éppen, szivarral a kezemben napozom. Ilyesmit korábban sohasem csináltam. Jóformán ki sem mozdultam a házból. De ha valaki ágyhoz van kényszerülve egy háromszor három méteres szobában, megtanulja, hogy friss levegőt szívni megfizethetetlen élmény” – ragadta meg a változást Mihajlovics a Sportweek olasz hetilapnak adott hosszú telefoninterjúban. A Bolognát a betegsége ellenére 2019 januárja óta megszakítás nélkül – igaz, egy ideig csak távolból, virtuális kapcsolattartással vagy a segítői révén – irányító szakember vallott arról is, miként formálta át világlátását különmeccse a halálos betegséggel.

Szinisa Mihajlovics (Fotó: Imago)


„A félelem szükséges érzés, legalábbis bizonyos határig. Aki nem fél semmitől, valószínűleg nincsen tudatánál. A félelem bennünk van, mégis muszáj erősebbnek lennünk nála, kellő bátorsággal megszelídíteni. Nem tetszik, ha valaki azt harsogja, hogy nem fél semmitől. Mondhatnék én is ilyesmit, mert aki túlélt háborúkat és leukémiát, annak ugyan mitől kellene még aggódnia? Mégis kimondom: félek. De megvan bennem a bátorság a félelem leküzdésére, és tudom, hogy győzni fogok.”

Pedig a félelem reflexeit időnként külső ingerek is táplálják, az elmúlt másfél év mély nyomot hagyott a sportember gondolatvilágán.

„Ha a tévében előjönnek azok a reklámok, amelyeket a kórházi ágyon fekve láttam, még mindig kiráz a hideg. Minden egyes hirdetésre, minden szóra, képkockára emlékszem. Akkor is borsódzik a hátam, ha meghallom a kukásautó sípolását: pí-pí-pí, ugyanaz a rohadt hang, amelyet a kemoterápiás gép adott ki. Próbálom hátrahagyni, elfelejteni ezeket az emlékeket. Néhány napja kontrollra kellett mennem a Sant'Orsolába, és odafelé menet, nem viccelek, szinte nosztalgia fogott el a kórházépület láttán.”

Bár az orvosi vizsgálatok eredményei alapján szervezete egészséges, megerősödött, szerettei és barátai nyugtalanul fogadták a hírt augusztusban, hogy a viszontagságos hónapokon túljutott és kórlapja alapján kiemelten veszélyeztetett edző megfertőződött a koronavírussal. Talán erejét mutatja az is, hogy mintegy két hét alatt lerázta betegséget, azóta teljes odafigyeléssel és energiával dolgozik a bajnoki középmezőny végén szereplő Bolognánál.

Miután hazaengedték a kórházból


„Amióta az eszemet tudom, edzem az akaratomat 
– folytatta az említett interjúban. – Minden reggel futok tíz kilométert. Sokak szerint ez fárasztó, így túlságosan megerőltetem a szervezetemet, de nekem erősebbnek kell lennem azoknál, akik azt mondják: »Úgysem csinálja meg!« Nem tudom, mennyire tudható be az életfelfogásom a gyerekkoromnak, amelyet szegény családban, a széteső Jugoszláviában töltöttem, ahol keménynek lenni sok esetben egyet jelentett a túléléssel, mindenesetre érzem: az akkori tapasztalatokat, az éhezést, a szenvedést, az átélt szörnyűségeket hordozom magamban. Ma gazdag vagyok, semmiben sem szenvedek hiányt, ám egy pillanatig sem tagadom, honnan jöttem, nem felejtem a küszködést, a mocskot.”

A kórházban töltött hónapok alatt egy elgyengült pillanatában így fogalmazott:  „Meztelennek érzem magam. Nincs pajzs, nincs szűrő, nincs védelem. Néha elbizonytalanodom, hogy ez a legteljesebb valóság vagy egy képzelt világ.”   Aztán szépen lassan felépült, újra kikerekedett az arca, visszanőtt a haja, egyvalami azonban nem változott: a kórház falain kívül is igyekszik lemeztelenített lélekkel közlekedni.

„Nem feketén és fehéren nézem már a történéseket, mint korábban, hanem a maguk teljes színgazdagságában. Bölcsebb és figyelmesebb lettem, kevésbé vagyok lobbanékony. Ma már, ha sírnom kell, nem fogom vissza magam. Ha ki kell mondanom valamit, akár jót, akár rosszat, nincs többé korlát. Érdekes, ha az ember rosszul van, megengedheti magának az őszinteséget, nem kell attól tartania, hogy másokat esetleg megbánt. De miért ne működhetne ez akkor is így, amikor nincsen baj?”

Arianna Rapaccionival öt gyermeket nevelnek. Jobbra a nagycsalád 2020-ban


Játékosként a vukovari Borovónál, a Vojvodinánál és a Crvena zvezdánál töltött időszak után 1992-ben az AS Romához igazolt, azóta Olaszországhoz köti az élete: hátvédként később a Sampdoriát, a Laziót és az Internazionalét erősítette, edzőként a Bologna mellett a Cataniát, a Fiorentinát, a Sampdoriát, az AC Milant, a Torinót (ezeken kívül 2012–2013-ban volt szerb szövetségi kapitány, 2018-ban pedig a portugál Sporting edzője). Egyszerű kiszámítani: Mihajlovics többet élt már Olaszországban, mint szülőföldjén és az egykori jugoszláv világban, így hitelesen mondhat véleményt arról, miként látja póthazája változásait az elmúlt harminc évben – futballpályán és azon kívül.

„Ha összehasonlítom a mai fiatalokat azokkal, akik mi voltunk húsz-harminc évvel ezelőtt, meg kell állapítanom, hogy a maiak tudatosabbak, a szó jó értelmében is professzionális futballisták – csak a szenvedély tűnt el belőlük. A mi időnkben életre szóló barátságok köttettek a futballpálya mellett. Hajnali háromig, négyig kártyáztunk, de aztán kimentünk a pályára, és lesöpörtünk mindenkit. Ma azt látom, hogy a csapattársak nem is nagyon beszélnek egymással, még a meccsen sem. Szomorúan veszem észre, hogy a netes valóságban, a közösségi médiában elfelejtették az emberek, miként kell egymással beszélgetni, egymás szemébe nézni. Még a közös ünnepek sem olyanok már, mint valamikor, kevesebb az őszinteség, a természetesség. Mintha minden mesterséges, megjátszott lenne.”

 HÁBORÚS ÁRNYAK
 Önéletrajzi könyvében Szinisa Mihajlovics leír ártalmatlan és meredek történeteket egyaránt. Kedves epizód első szerelméé, akit nyolcévesen véletlenül eltalált az iskolaudvaron futball-labdával, szétzúzva saját rózsaszín álmait is. Lehet mosolyogni Angelo Peruzzi, a bohém kapus tréfáján a döglött kígyóval, amelyet egy edzőtáborban bekészített a köztudottan pókfóbiás Mihajlovics kézitáskájába. Meghökkentő a jós esete, aki már a kilencvenes évek elején megjövendölte az 51 éves korban érkező nagy betegséget és a gyógyulást, na meg a sok gyereket, sőt azt is, hogy közülük egy nem a szülői házban él majd (ő lenne Marko, a fiatalkori vadszerelemből született fiú, a mai Mihajlovics családhoz tartozó öt gyermek féltestvére).
A háborús időszak emlékei már nem ennyire könnyen befogadhatók, és bizonyos részek meg is osztják a mai olvasókat. A szerb apa és horvát-bosnyák anya vegyes házassága különösen kiélezett helyzetet teremtett családon belül a délszláv háború idején. Mint utóbb kiderült, a futballista egyik horvát unokatestvére 1991-ben fel akarta gyújtani a szülői házat, és csak az tartotta vissza, hogy megtudta, testvére éppen ott vendégeskedik a rokonoknál – átment hozzájuk megnézni a Crvena zvezda–Marseille BEK-döntőt, pontosabban a belgrádiaknál játszó Szinisát...
A Balkánon egy világhírű futballista a kilencvenes évek zűrzavarában könnyen találhatta magát katonai csoportok, háborús bűnösök hálójában – Mihajlovics életének máig tisztázatlan foltja Arkannal, azaz Zseljko Razsnatoviccsal ápolt barátsága. A rettegett félkatonai szervezet élén álló, súlyos etnikai tisztogatásokért Hágában is felelőssé tett, 2000-ben meggyilkolt „Tigrist” később sem tagadta meg a labdarúgó, egykori nyilatkozatát ma is a szemére vetik: „Arkan a szerb nép hőse volt, igaz barátom. A háborús bűneit semmi sem igazolhatja, valóban szörnyűségesek, de van-e valami, ami nem szörnyűséges egy polgárháborúban?”
Arkannal ápolt és azóta is vállalt egykori jó kapcsolatát kifogásolták azok a bolognai értelmiségiek, akik nemrég nyílt levélben tiltakoztak a kezdeményezés ellen, hogy Szinisa Mihajlovics Bologna díszpolgára legyen.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 28-i lapszámában jelent meg.)