Valami Amerika: NFL-túra magyar szemmel - 1. rész

New England Patriots–Detroit Lions

Utamat Bostonban kezdtem, és egyből hasznosítottam a januárban tanultakat: elég korán indultam a stadionhoz, hogy elkerüljem a hatalmas forgalmat, amely a meccsek napján szokott kialakulni. Ez pontosan mit jelent? Öt órával a találkozó előtt indultam, és négy órával előtte már le is parkoltam az autómmal. Természetesen így sem én voltam az első, hiszen néhány lelkes sütögető megelőzött, de annak, aki nem szeretné az út alatt végighallgatni az autóban az adott heti egész slágerlistát, mindenképpen ajánlom, hogy idejében induljon el. A mérkőzésig hátralévő időben akárkivel találkoztam, legyen szó az ajándékbolt dolgozójáról vagy helyi újságíróval, nevemet meghallva mindenki megjegyezte, hogy nemrég náluk is játszott egy Zoltán nevű játékos, Meskó Zoltán. Jeleztem, hogy természetesen tudok erről, de azért jóleső érzés, hogy ugyan már majdnem két éve nem játszik New Englandben Meskó, még mindig jó szívvel emlékeznek rá.

Az egész találkozó témája a hadseregben szolgálók köré volt felépítve, hiszen november hónapban előttük tisztelegnek az NFL-csapatok. Ennek volt része, hogy az amerikai zászlót katonák hozták be a pályára a mérkőzés előtt, a himnuszt is a hadsereg tagjai énekelték, valamint félidőben is volt egy katonai bemutató. Az egész tisztelgés fénypontja mégis az volt, amikor a himnusz végén tökéletes időzítéssel két F-15-ös vadászrepülő szállt el a stadion felett, még inkább feltüzelve a nézőket.

2012-ben a korábban említett Meskó Zoltán nagy sikerű közönségtalálkozón vett részt Budapesten, ahol kilátásba helyezte, hogy egy évvel később német csapattársával, Sebastian Vollmerrel tér majd vissza Európába. Mivel ez elmaradt, gondoltam, megkérdezem Vollmert a találkozó után, hogy mi lett ezzel az ígérettel, és tervez-e hasonlót valamikor, amikor a szezonnak vége. Bár ne tettem volna... A német játékos, Bill Belichick játékosait tökéletesen mintázva, majdhogynem rám förmedt, hogy ő jelenleg semmi másra nem gondol, csak a jövő heti, Green Bay elleni találkozóra.

Azért szerencsére nem volt mindenki ennyire komoly. Az újonc center, Bryan Stork például akcentusomat hallva előbb megkérdezte, kanadai vagyok-e, majd csak viccet csinált belőle. Apropó viccek, egyik kérdésem után Julian Edelman elkapó visszakérdezett, hogy honnan jöttem, amikor jeleztem, hogy Magyarországról (Hungary), akkor gyorsan lecsapott a lehetőségre, hogy ő is éhes (hungry). Ez természetesen nagy sikert aratott a közelben álló újságírók körében, de amikor megjegyeztem szarkasztikusan, hogy ezt a viccet még sohasem hallottam, akkor azért Edelman maga is nevetett.

A Patriots–Lions mérkőzés után*

*A mérkőzés végeredménye 34–9 lett.

Körülbelül három órával a találkozó után indultam vissza Bostonba, azonban akármennyire meglepő, a januárban is átkozott forgalmi dugót így sem tudtam elkerülni. Ezzel azért tudatosult bennem, hogy a bostoniaknak egy kora délutáni találkozó egész napos szórakozás, hiszen ehhez délelőtt 10-kor legkésőbb el kell indulniuk, és este 7 óra előtt aligha érnek haza. De természetesen szeretik ezt a csapatot és sportot annyira, hogy ráfordítsák ezt az időt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy másnap a repülőn körülöttem mindenki a meccsről szóló cikkeket olvasta.

New Orleans Saints–Baltimore Ravens

Másnap repülőn? Igen, mivel nem volt sok vesztegetni való időm, mert hivatalos voltam aznap este a hétfő esti rangadóra New Orleansban. Ahogy közeledik a leszállás, New Orleans látképe igazán kedves az amerikaifutball-rajongók számára, néhány felhőkarcoló mellett ugyanis a gigantikus méretű Superdome-ot is ki lehetett szúrni már a repülő ablakán keresztül. Természetesen, ahogy beértem a városba, még inkább kidomborodott a stadion. A felhőkarcolókat leszámítva a Superdome minden mást beárnyékol a belvárosban.

Utazásom előtt többen jelezték, hogy mérkőzések előtt New Orleansban igazán különleges a hangulat. Most azonban csak arra volt időm, hogy a szállodától elsétáljak a stadionig, így nem számítottam sokra. És milyen nagyot tévedtem! Ahogy közeledek a stadionhoz, egyre több minikoncertet találok, egyre hangosabb a zene, és egyre erősebben lehet érezni a barbecue illatát. És mindez egy hétfő délután volt, nehéz elképzelni, mi történik egy vasárnap esti találkozó előtt. Amerikában nagyon irigyelhetik a Panthers, a Buccaneers és a Falcons szurkolóit, hogy nekik minden évben egyszer van „indokuk", hogy átéljék ezt az érzést. Elég jól bizonyította ezt, hogy a város tele volt Baltimore-szurkolókkal. Valószínűleg ha valaki egy idegenbeli meccsre tart a csapattal, akkor New Orleanst veszi irányba.

A New Orleans-i meccs előtt

A januári bostoni mérkőzéssel foglalkozó cikkemben azt részleteztem, mi történik a médiapáholyban az üvegfal mögött. Ezúttal pontosan ugyanerről nem tudnék írni, mivel annak köszönhetően, hogy fedett stadionról van szó, a sajtó nincsen üvegfallal elválasztva a lelátótól. Ugyan a mellettem ülő japán kollégák kicsit aggódtak emiatt, én, mint utólag kiderült, joggal vártam, hogy megkapjuk a teljes élményt. Fedett stadionról lévén szó, amikor a szurkolók rákezdenek a buzdításra, akkor nem érdemes a mellettünk ülővel beszélgetni, mert lehet, hogy egy nem eldöntendő kérdésre azt a választ kapjuk, hogy igen.

Természetesen meg is tesznek mindent azért, hogy a szurkolók lelkesedése ne lankadjon. Néha egy szirénával emlékeztetnek mindenkit, hogy hangosnak kellene lenni, máskor pedig játékosok előre felvett motiváló beszédét játsszák le a kivetítőn. Volt, hogy ez is kevés volt, hiszen azok után, hogy a Baltimore lényegében eldöntötte a mérkőzést, már többen hazamentek, és jóval halkabbak voltak a megmaradó nézők is. Meg kell jegyezni, hogy ebben a szezonban nem ez volt az első csalódás, ami érte a szurkolókat, de, ahogy másnap a reptérre menet a taxisofőr jelezte, ennek a városnak többet jelent ez a csapat, mint hogy egy rossz szezon miatt kiálljanak mögüle.

Folytatás a San Franciscó-i hálaadásnapi mérkőzésen.

A New Orleans-i meccs után