A régi idők gazdag és szép királykisasszonyai voltak hasonló helyzetben, mint a klasszikus bundák időszakában, tehát még a ma jellemző fogadási csalások előtti korban egy olyan csapat, amelyiknek az utolsó fordulókban már fix helye volt a tabellán: kérőkből Dunát lehetett rekeszteni. Így volt ezzel a Bundesliga 1970–1971-es bajnoki idényének végén a Magyarországot az 1968-os mexikóvárosi olimpián elhagyó korábbi ferencvárosi klasszis, Varga Zoltán együttese, a Hertha BSC is, amely már betonbiztos bronzérmes volt az utolsó meccse eredményétől függetlenül, és a június 5-én esedékes záró fordulóban a kiesés elől menekülő gárdák egyikét, az Arminia Bielefeldet fogadta. Annak rendje és módja szerint a Bielefeld ajánlatot is tett a berlinieknek (a lengyel vezetőedző, Egon Piechaczek ismerte a Hertha egyik játékosát, őt környékezte meg), hogy azt a számukra már oly érdektelen meccset „ne vegyék olyan komolyan”.

A másik kiesőjelölt, az Offenbach – amely Kölnbe látogatott – viszont épp arra tett ajánlatot a fővárosiaknak (elsőként Volkmar Gross kapusnak, majd telefonon másoknak is), hogy nagyon is vegyék komolyan az utolsó mérkőzést, verjék meg az Arminiát. Az Offenbach 140 ezer márkát ajánlott győzelem esetére, a Bielefeld pedig 220 ezret a vereségért, tehát előbbi fejenként nagyjából tíz, utóbbi fejenként tizenötezer márkát. Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség című könyvében Varga Zoltán úgy emlékszik vissza, kupaktanácsot tartottak a játékosok, és dilemmáztak, melyik ajánlatot fogadják el, még az is felvetődött, hogy tisztán focizzanak, és amelyiknek kedvező eredmény bejön, annak a pénzét megtartják, a másikat visszaadják. Végül azonban közösen a Bielefeld ajánlata mellett döntöttek, mert az többet is fizetett, másrészt kikapni könnyebb, mint nyerni...

A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!