Népsport: a becsület serlege – közönségsiker a világbajnokságon

Anglia ellen kezdeni nem kifejezetten leányálom egy világbajnokságon. Főként úgy, hogy a felkészülés során nem igazán megy a csapatnak, mint nekünk 1962-ben. A játékosok persze mondták a kötelezőt, Sándor Csikar járt az élen a kincstári optimizmusban („Ma már ez a csapat többre képes, mint néhány héttel ezelőtt.”)    , ám valójában mindenki félt.

Legalábbis a kezdésig, mert a pályán példás taktikai fegyelemmel, erejüket megfeszítve küzdöttek a játékosok. Baróti Lajos szövetségi kapitány Rákosi Gyulának szánt kulcsszerepet, az ő feladata volt, hogy Johnny Haynest megakadályozza az irányításban, s ha kellett, a balszélső, Fenyvesi Máté is segített neki.

Mindez önmagában kevés lett volna, ám a többiek is megtették a magukét, különösen a világbajnokság előtt sokat bírált Tichy Lajos és Albert Flórián. A két gólszerzőnk. Tichy 18 méterről szerzett vezetést, Albert pedig a rá jellemző klasszis mozdulatsor után szerzett győztes gólt. A vége magabiztos 2:1 ide, miközben az angoloknál a négy évvel későbbi világbajnok keretből pályán volt a kapus Ron Springett, aztán Bobby Moore, Jimmy Greaves, Bobby Charlton, Ray Wilson, Jimmy Armfield és Ron Flowers.

A magyar lapok visszafogottan örültek, az angol újságok viszont nagyra értékelték a sikerünket. Daily Mirror: „A magyarok még mindig túl jók számunkra. Ez minden jajgatás és mosakodási kísérlet nélkül a mérkőzés tanulságainak helyes összefoglalása.”

Daily Express:  „Anglia esélyei szomorú fordulatot vettek. Magyarország marad továbbra is az angol futball ostora.”

Érdekes módon a sikertől nem nőtt az önbizalom a magyar táborban. „Most nem vagyok annyira derűlátó, mint az angolok ellen” – mondta Baróti (itt tudtuk meg, hogy bízott a győzelemben) a Bulgária elleni meccs előtt, attól tartva, hogy a játékosai nem lesznek elég frissek a nagy csata után. Amely egyébként esőben, vizes pályán zajlott, jellemző, hogy a játékvezető, a holland Leo Horn még labdát is cseréltetett, mert amelyikkel kezdték a játékot, túlságosan megszívta magát.

Nos, az aggodalom alaptalan volt, könnyed játékkal lett 6:1 a végeredmény Bulgária ellen, a 12. percben már 4:0-ra vezettünk, a bolgároknak momentumaik sem voltak, kivéve persze a becsületgólt. Mindenesetre ezzel négy pontunk lett, s már ott voltunk a legjobb nyolc között.

„Ritkán fordul elő az, hogy egy csapatnak úgy kijöjjön a lépés, ahogy a mieinknek kijött az első negyedórában” – maradt visszafogott Baróti a lefújás után, s egyébként is mindenki óvatosságra intett.

Ismét a külföldi lapok voltak lelkesebbek. „Magyarország méltóképpen védi az európai labdarúgás tekintélyét Chilében” – így a firenzei La Nazione, a France Soir pedig: „A magyarok a világbajnokság kedvencei. Csak ők játszanak igazi futballt. Korrektek, intelligensek, és egy dolog érdekli őket: jól akarnak szerepelni. Nekik köszönhető, hogy még nem veszett el a labdarúgás szépsége.”

Következtek az argentinok, s hiába a négy pont és a továbbjutás, az önbizalom még mindig téma.

„Eddig pszichikai előnyben voltunk, mert mind az angoloknak, mind a bolgároknak gátlásaik voltak ellenünk. Legalábbis én így vélem. Most az argentinok ellen nekünk kell majd leküzdenünk azt a gátlást, amelyet bizonyos mértékig elfog bennünket, amikor dél-amerikai csapat ellen kell pályára lépnünk” – mondta Grosics Gyula, akinek aztán főszerepe volt abban, hogy 0:0 lett a végeredmény. A magyar csapat szinte mindvégig védekezett – remekül. Sikerrel őrizte a biztos csoportelsőséget jelentő ikszet, ami azért is nagy szó, mert Sándort, Albertet és Fenyvesit pihentette a kapitány, ráadásul gyakorlatilag tíz emberrel küzdött, mert Göröcs Titi a 17. percben megsérült. Ez csapás volt a negyeddöntő előtt, még úgy is, hogy a chilei El Mercurio szerint:

„A magyarok kivételes képességű védőjátékosokkal rendelkeznek. Nem túlzás, ha azt állítjuk, ilyen védőket eddig nem láttunk a vb mezőnyében.”

Tehát a negyeddöntő – Csehszlovákia ellen. Ez volt az első olyan mérkőzés a tornán, amelyen hátrányba kerültünk, s – úgy is maradtunk. A 14. percben Adolf Scherer kilépett a védőink közül, Grosics lest reklamált, így elkésett a közbeavatkozással: 0:1. A hátralévő 76 percet végigtámadta a csapat, a játékosok egyre idegesebbek lettek attól, hogy kimaradtak a helyzetek, attól meg joggal gurultak dühbe, hogy Nyikolaj Latisev továbbot intett, amikor Tichy szabadrúgása a lécről a gólvonal mögé pattant. A szovjet bírónak nem voltunk a szíve csücske, ő pedig az lehetett a FIFA-nak, mert később a Brazília–Csehszlovákia döntőt is vezethette, amelyen majdnem elfelejtette lefújni az első félidőt, partjelzője, Leo Horn figyelmeztetésére tette meg végül.

Kiesésünket a vb addigi legnagyobb meglepetéseként kommentálták, L'Équipe szerint:  „A csehszlovák szilárdság végeredményben győzött a kissé puha magyarok könnyedsége és ügyessége felett. A magyar válogatott kiesése nagy kár, mert az igazi futball képviselője volt a tornán, s ezzel mindenki rokonszenvét elnyerte.”

Olyannyira, hogy övé lett a Copa de Honor, a becsület serlege, amelyet a rendezőbizottság ítélt nekünk – sportszerűségünkért.

Amikor a magyar küldöttség gépe leszállt Ferihegyen, a játékosok félve léptek az itthoni betonra, tartottak attól, hogy kifütyülik őket. De nem. Ha nem is volt népünnepély, de tisztelettel köszöntötték őket.

Az MLSZ elnöke, Barcs Sándor a Labdarúgásban májusi Árnyékok Chile előtt című cikke után megírta a Fények Chile után című elemzését. Benne kiemelve, hogy rengeteget számított, hogy a vb előtt hosszasan készülhetett együtt a keret. Mert egyébként  „válogatott mérkőzéseink előtt – amikor köztudomásúan csak néhány nap az összetartási idő – egyes játékosaink úgy jelennek meg a rejtekhelyen, hogy pulzusuk majdnem »felrobban«. Mondjuk ki kereken, gyalázatosan rossz erőállapotban”.

Most pedig kiderült, hogy  „fegyelmezett magatartásban, kaszárnyaszerű és szigorú beosztással megszabott életmódban mindegyikük nemcsak eléri legjobb erőnlétét, hanem megszerzi az erőnléthez a játékkedvet és a vele járó frissességet is”.

Az pedig bizakodásra adhat okot, hogy jó néhány vetélytársunkkal ellentétben „nekünk megvannak a megfelelő fiatal játékosegyéniségeink. Mészöly, Solymosi, Göröcs és Albert erősségei a mai válogatott csapatnak, s négyük közül – ez a legnagyobb érték – két csatár van”.

Visszatekintve, a chilei szereplés siker – a csapat a nem hivatalos rangsorban (pontok, gólarány) az 5. helyen végzett.