Huszonnyolc éve nem járt az élvonalban, 19 éve pedig még a másodosztályban sem a Stuttgarter Kickers, a mögöttünk hagyott hétvégén mégis az egyik legfőbb beszédtémát szolgáltatta a jelenleg az Oberliga Baden-Württembergben (5. liga) szereplő együttes. A legkevésbé azzal, hogy a Nöttingen elleni csoportrangadót 4–1-re megnyerte, amivel megerősítette második helyét a tabellán. Sokkal inkább azzal, ahogyan eljutott addig. Röviddel a szünet előtt Cristian Gilés Sánchez 2–0-ra alakította az eredményt, amiért majdnem meglincselték a vendégek, mondván, miképp lehet annyira sportszerűtlen/udvariatlan/gyökér, esetleg mindhárom egyben, hogy nem adja vissza a labdát, amelyet csak azért rúgtak ki, hogy ápolni lehessen a földön fekvő társukat. „Több játékosomnak is az volt a benyomása, hogy nem szándékosan rúgta ki ellenfelünk a labdát” – mondta utóbb az esetről Ramon Gehrmann, a Kickers vezetőedzője, akit azonban a játékvezető meggyőzött arról, bizony, direkt került taccsra a labda. Gehrmann erre az öltözőben kiadta az utasítást: a második félidőt tessék szépen öngóllal kezdeni! Lukas Kling a középkezdés után 40 méterről meg is szerezte az öngólt, azonban a Nöttingen számára ez nem bizonyult elegendőnek.

Arra viszont bőven elegendő volt, hogy Gehrmannból médiasztár legyen, holott nem tett mást, csak követte a vallott alapértékeit. „Katolikus vagyok, hiszek benne, hogy odafent létezik egy számla, amelyről olykor pénzt lehet levenni, máskor pedig pénzt kell rá befizetni. A múlt szerdán a Ravensburg ellen megúsztunk egy fejest, a kapufán csattant a labda. Akkor leemeltünk egy kis pénzt a számlánkról. Alighanem most meg befizettünk rá valamennyit, talán annyit is, hogy pozitív lett az egyenlegünk” – jelentette ki a szakember.

Még ha ez nem is profi szint, örvendetes azért, hogy időről időre visszaköszönnek ilyen jelenetek is a futballpályáról, és nem az olyan, szó szerint mindent elsöprő események az uralkodók, mint amikor Jordan Pickford a hétvégén harcképtelenné tette Virgil van Dijkot az Everton–Liverpool Premier League-mérkőzésen. Az pedig a világ vicce, hogy a VAR segítségével bebizonyított leshelyzet miatt a merényletnek semmiféle következménye sem lett, mi több, már az is biztos, utóhatása sem… Ha csak a Pickfordnak érkező számtalan halálos fenyegetést nem tekintem annak.

Eközben a német eset lehet az üdvözítő kivétel, ami a hannoveri egyetem egyik kutatásának eredményét illeti. Az universitas 5000 fiatal részvételével végzett felmérést, amely kimutatta, minél hosszabb ideje játszik valaki ugyanabban az egyesületben, annál erősebben él benne a vélemény, hogy a meccset okvetlenül meg kell nyernie, ha kell, szabálytalanságok, esetleg tisztességtelenség árán is. Igaz, ennek felismerése nem új keletű, a lényeget már jóval korábban megfogalmazta a nyugatnémetekkel világ- és Európa-bajnoki címet nyerő Paul Breitner: „Egyvalami világos, beszéljünk iskolásokról vagy profikról: mielőtt az ellenfelemnek megengedném, hogy gólt szerezzen, minden eszközzel megpróbálom megakadályozni. Ha nem megy sportszerűen, akkor szabálytalanul. Inkább egy szabadrúgás, mint egy gól. Aki ezt nem így látja, hazudik vagy nem igazi futballista.”

A törökök biztosan utóbbit gondolták Alpay Özalanról, aki az 1996-os Európa-bajnokságon utolsó emberként nem döngölte a földbe Goran Vlaovicot, aki cserébe a kapuig gyalogolt, és mint utóbb kiderült, ez a gól indította el a „félholdasokat” a gól és pont nélküli kiesés felé. Alpay abban az évben fair play díjat kapott, na meg odahaza „kismillió” halálos fenyegetést, hiszen arrafelé egyértelmű volt a vélekedés, a világűrbe kellett volna rúgnia a kilépő horvát csatárt. Persze olyan is előfordult, hogy valaki szabálytalanságért kapott dicshimnuszt, ezzel kapcsolatban nekem elsőként Michael Ballack jut eszembe, aki a 2002-es világbajnokság Németország–Dél-Korea elődöntőjében 1–0-s európai vezetésnél taktikai faultot követett el, és bár a finálét emiatt kénytelen volt kihagyni, a hazai értékelések szerint „…így szolgálta a legjobban a német labdarúgás jólétét”, amiért jár neki a hozsánna. Persze az is igaz, hogy Ballack még csak meg sem próbálta átverni a világot tette kapcsán, nem úgy, mint Diego Maradona az 1986-os világbajnokságon Anglia ellen. Az „Isten kezével” szerzett góljáról mindenki tudta, miképp érte el, ő mégis csak 19 évvel később ismerte el, hogy a fejének semmi köze sem volt hozzá, kizárólag a kezével ügyeskedett…

Ugyanakkor a labdarúgás történetéből arra is akadnak példák, amikor valaki elismerte a „kezes” csínytevését, jóllehet a bíró megadta a gólt. Így tett 2012 szeptemberében Miroslav Klose, aki egy Napoli–Lazión már a meccs elején betalált, de visszavonatta a gólját, a rómaiak ki is kaptak 3–0-ra, a csatár viszont gazdagabb lett egy fair play díjjal. Németországban is előfordultak hasonló esetek (a hannoveri Leon Andreasen, valamint a St. Paulit erősítő Marius Ebbers is megtette ugyanezt), de ott Kloséról más miatt is úgy beszélnek, mint egy gentlemanről. A támadó 2005-ben, még a Werder Bremen játékosaként a tizenhatoson belül találkozott Matthias Hainnal, az Arminia Bielefeld kapusával. Herbert Fandel bíró tizenegyest adott, Klose viszont bevallotta neki, nem ért büntetőt az eset, így játékvezetői labdával folytatódott az összecsapás. A brémai levegőben lehet valami, hiszen kilenc évvel később Aaron Hunt vonatott vissza egy tizenegyest Manuel Gräfe bíróval, majd szokatlanul őszintén nyilatkozott: „Naná, hogy tizenegyest akartam kiharcolni, de nem ez volt a helyes döntés részemről.” Persze olyan is előfordult, hogy a sportszerű játékos nem ért célt a játékvezetőnél. Bastian Schweinsteiger, a Bayern München korábbi középpályása 2010-ben szinte könyörgött, hogy ne adjanak kiállítást érő második sárga lapot a stuttgarti Khalid Boulahrouznak, de hiába.

Volt, hogy egy szövetségi kapitány, csapatkapitány tandemnek külső behatást kellett korrigálnia, elég, ha csak egy Dánia–Irán válogatott meccsre utalok, amelyen az első félidő végén a lelátóról jött a füttyszó, egy iráni játékos felkapta a labdát, amiért jött is a tizenegyes. Csakhogy Morten Olsen azt mondta Morten Wieghors­t­­nak, illene elrontania a lövést, ő látványosan eleget is tett a kérésnek. Irán 1–0-ra nyert. De anyaghibát is kellett már korrigálni tizenegyesnél: 2017-ben a német Oberligában a Ravensburg–Bissingen meccsen egy kidurrant labdát felvevő játékos hozott össze így tizenegyest, amiből aztán Steffen Wohlfarth „kapunyival” rúgta mellé a labdát.

Aki viszont végképp megerősítette bennem, hogy az egyre inkább elüzletiesedő világban is jelentős és követendő érték a sportszerűség, az Marcelo Bielsa volt. Ő tavaly tavasszal a feljutásért küzdött a Leeds Uniteddel, csapata egyik közvetlen riválisa az Aston Villa volt. A 77. percben bekiabált a pályára: „Hadd lőjenek egy gólt!”, merthogy csapata kevéssel korábban nem feltétlenül sportszerű keretek között talált be, amikor kihasználta, hogy Stuart Atwell bíró nem állította meg Jonathan Kodjia sérülése miatt a játékot. Abból a gólból bunyó is lett, Anwar El Ghazi még piros lapott is kapott, majd jött Bielsa nagyvonalú gesztusa (egyik védője, Pontus Jansson nem értette a történteket, és mindent megtett, hogy meggátolja a Villa gólját, kollektív lecseszés lett a „jutalma”...). A Leeds meg néhány héttel később szegényebb lett vagy 200 millió fonttal, még ha közvetlenül nem is e meccs végeredménye miatt. „Az angol labdarúgás világszerte a sportszerűségéről híres. Ezzel mindent elmondtam, amit akartam erről a mérkőzésről” – mondta utóbb az argentin edző.

Legalább ilyenkor nincs igaza egy fiatal német játékvezetőnek, Simon Henningernek, aki szerint a futball legnagyobb baja, hogy a szekerét a játékosok, az edzők és a bírók nem ugyanabba az irányba tolják. Csak hát a romantikusokat időről időre visszazökkentik az üzleti szemléletű valóságba.