Élete a labdarúgás: Mezey György nyolcvan esztendejének csaknem hét évtizedét a futball tölti ki (Fotó: Dömötör Csaba)


Rákosligeti AC, TFSE, Budafok, Keszthelyi Ha­­la­dás, MTK, Bp. Spartacus, másként: Blasz I, NB III, NB I B, NB I – Mezey György állomásai futballistaként. Ahány osztály, annyi sajátosság, annyi olyan tapasztalat, amelyről lehet beszélni, ám csak annál igazi érték, aki megszerezte, a futball hétköznapjaiban tett szert rá.

Mezey Györgyöt 13 esztendősen igazolta le a Rákosliget, ott lett felnőtt futballista is. Kiscsapat, igen, de annak a világ közepe, aki mindenáron futballista, pontosabban futballista is akar lenni. Hősünk ugyanis akkor köszönt el a klubtól, amikor a Testnevelési Főiskola (TF) hallgatója lett. „Örökké hálás vagyok ennek a kis csapatnak, komor világú fiatalságomban sok örömmel, szép emlékekkel ajándékozott meg. Önbecsülést adott, megtanított kollektívában élni, amelyben a hozzám hasonló taknyos nem is tegezhette idősebb társait! Ide kötött ehhez a csodálatos sportághoz” – írja Gyöngyvirágtól lemondásig című könyvében (az írás később is forrásunk lesz). Hihető szavak, pedig nem csupán szépben és jóban volt része, ám az életre nevelte, az esetleges indulatok, megegyezéses meccsek, igazságtalanságok ellenére.

Volt egy maradandó élménye a Rákosligetnél, a két háború közötti időszak klasszisa, a válogatottal 1938-ban világbajnoki ezüstérmes Lázár Gyula is az edzője volt. „Madurkai »Gölővel« időnként magához vett, és az egész edzés ideje alatt a levegőben kellett tartanunk a labdát. Helyben, körbepasszolgatva. Ő úgy, ahogy volt, ballonban, kalapban sose hibázott” – tudjuk meg. Arra pedig, hogy a találkozás maradandó emlékű, bizonyíték, hogy számtalanszor elmondta, olyan előzményei vannak a több mint évszázados magyar futballnak, hogy lessünk el bárkitől bármit, de a magyar hagyományokra kell építenünk vezérfonalként.

Jött tehát a TF (1961), más világ, más szint – NB III, patinás csapatokkal, mint például a Tokod, az Esztergom vagy az Annavölgy. És újabb tapasztalatok. Például arról, hogy nem elegendő sokat edzeni, hiszen rengeteg, csak a rutinnal előkerülő trükkje van a játéknak, ezeket kizárólag ellesni lehet az öregebbtől, a jobbtól. Zalka András volt a főiskolai edzője, az egyik legfelkészültebb hozzáértő itthon. Aki nem csupán a csapat kispadjára ült le, a főiskola professzoraként az elméletbe is beavatta diákjait, játékosait.

Mezey György játékos-pályafutásának utolsó klubja a Hidegkuti Nándor (balról a második) edzette Bp. Spartacus volt.
A középhátvéd az álló sorban balról az ötödik (Fotó: Pazár Sándor Spartacus (1952–2013) című könyve)


Mezey György tanári és futballedzői oklevéllel búcsúzott a tanulóévektől, ám a játékot választotta. „Már tudom, igazán ekkor dőlt el a sorsom. Innen már nem volt visszaút” – állította.

Így igaz, az pedig szerencséje, hogy Budafokra került (1965), ahol a baráti szellem, az összetartás, az egység volt olyan fontos, mint a bajnoki pont. Jellemző, hogy a futballisták a legszebb ruhájukban érkeztek a meccsekre, s a nyakkendő sem maradhatott el. Az edző, Bánáti Rezső hívta a csapathoz, amelynél kezdetben gyanakodva méregették („Na, mit akar ez a BLASZ I-ből jött tornatanár?”), ám a vezér, a csapatkapitány, az örök budafoki Dobesch Gyula (később háromszor is a csapat edzője) szárnyai alá vette, s máris nem volt apelláta.

Jött egy keszthelyi kitérő (1966), ahol állással és lakással kecsegtették, ám ebből semmi sem lett. Viszont egy idő után övé lett a kispad. „Huszonnégy évesen az NB III-as csapat játékos-edzője lettem!” – írja így, felkiáltójellel. Kinevezése nem csupán a végzettségének szólt, példa rá, hogy a Népsport 1967. március 24-én Olvasóink írják rovatában közli Mezei György (Budapest, XVII. Pesti u. 24/b) levelét, benne: „Lépést akarunk tartani a labdarúgás fejlődésével, de ezt jóformán csak az erőnlét és a technika fejlesztésével próbáljuk elérni. Kevesebbet gondolunk a taktikára. Pedig ahhoz, hogy újra elfoglaljuk vezető helyünket a labdarúgás élvonalában, elsősorban taktikai téren kell előbbre lépnünk. Mi, akik már az ötvenes évek elején leraktuk forradalmi újításként a 4-2-4-es játékrendszer alapjait, jelenleg ott tartunk, hogy csak nagyon kevés élvonalbeli csapatunk próbálkozik taktikai újítással. 1966 nyarán egy vidéki NB III-as csapat edzéseit vettem át. Működésemet azzal kezdtem el, hogy a kellő erőnléti és technikai munka mellett a taktikai képzésre fektettem a fő súlyt. (...) Sajnos, edzői tevékenységem csak 10 fordulóig tartott különböző okokból, de a 10 mérkőzésből csupán egyet veszítettünk el. Szerintem a tanulság az, hogy újat kell hoznunk taktikai téren, nem csupán egyszerűen átvenni egyes külföldi csapatok taktikáit, mert így legfeljebb elérjük őket, de nem haladunk túl rajtuk.”

Visszatért Budafokra (1967), ahol tragédia szemtanúja volt, a pályán élte át, hogy a csapat középhátvédjét, Kiss III Lászlót agyoncsapta a villám. „A kifejelt labda után futottunk ki a kapu előtéréből, amikor úgy éreztem, mintha valaki hátulról belenyúlna és megmarkolná az agyamat. (...) Megbénultam – hasított belém –, mert lábaimat combtőből nem éreztem. Eszeveszett rohanásba kezdtem, magamnak bizonyítva, hogy bár nem érzem a lábaimat, tudok mozogni, nem lehetek béna! (...) Az első, ami feltűnt, hogy Kiss Laci hanyatt feküdt és nem hason, mint mi. (...) Többé már nem tért magához! Az öltözőben a – közben megérkezett – mentőorvos még gégemetszéssel is próbálkozott, eredménytelenül. Ott halt meg a pályán a szemünk láttára” – emlékezik.

„Már tudom, igazán ekkor dőlt el a sorsom. Innen már nem volt visszaút” (Fotó: Dömötör Csaba)


Az esztendő végén hívta az MTK, és örömmel ment, az NB I az mégiscsak NB I. A Hungária úton az évtizedben már ki tudja, hányadszor szervezték újjá a csapatot, ennek jegyében érkezett ő is. A bajnokság előtt, 1968 februárjában rendre ott volt a felkészülési meccseken a csapatban, a Grazer AK ellenin (1:1) a jók között említette a Népsport, sőt a rajt előtti főpróbán a Pénzügyőr ellen (4:0) is. Hogy aztán az 1. fordulóban Dunaújvárosban a tartalékok között kapjon szerepet, ráadásul nem is a posztján, fedezetként, hanem jobbhátvédként.

Ősszel megint úgy volt, hogy ott lesz a kezdőben, a csapat romániai túráján ugyanis remekül játszott, Nagyváradon, a Crisul elleni győzelem (2:1) után a mezőny legjobbjának választották. Aztán mégse ő lett az „egy” jobbhátvédje. Utolsó mérkőzését is a tartalékcsapatban játszotta kék-fehérben, a Szombathely ellen győzelemmel búcsúzott (1:0), a tudósításban a jók között szerepelt. Egyébként nem lebecsülendő az MTK akkori második csapata, hiszen Brünyi Béla volt a kapus (182 mérkőzés az NB I-ben), s játszott még a Haladás ellen Lutz József (86), Héger Károly (36), Szűcs Attila (21) és Nagy Ervin (125) is.

Játékosként a Bp. Spartacus (1969–1971) volt az utolsó klubja. Hiába másodosztály, rangos edzői stáb irányított, Hidegkuti Nándor munkáját a két egykori MTK-futballista, a Szimcsák testvérek segítették. A játékosok között a szintén volt MTK-klasszis Nagy István, „Paróka” vitte a prímet, de a kapus Takács Béla és a hátvéd Mihalecz Boldizsár is a rutint képviselte. Jó csapat volt, de a szándék kimerült ebben, hiszen a futballisták többsége már úgymond levezetett.

„Nekem is már két gyerekem volt akkor, valahol meg kellett állapodni... Egy szövetkezeti lakáshoz jutottam. Apámék házát lebontották, oda voltunk bejelentve, kölcsönökből fizettük ki a beugrót... Éreztem, rövidesen mindent elölről kell kezdeni...” – így Mezey György, és jól látta.

Kezdődött az edzői karrierje.

(A következő részben: Farmer a VOR-öltöny ellen)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 18-i lapszámában jelent meg.)