Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán (Fotó: NS-archív)

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A MI NÓTÁINK

„Egy magyarról, aki azzal kérkedik, hogy egy nótát sem tud, végül mindig kiderül, hogy ugyanannyit tud, mint a többi. (…) minket is végzetesen egybefűznek cigánynótáink és egységet teremtenek közöttünk, akik oly kevésben tudunk megegyezni. Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, mint valami hitrege, mint valami vallásos áhítat, mely hatalmasabb nálunk. (…) Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete. Annyi élet itatja át őket, annyi elfajzott fájdalom és vidámság, annyi semmivé párolgott keserűség és féktelenség, annyi soha meg nem virradó, duhaj éjszaka, annyit énekelték már mások, akik előttünk járnak, és ma nem élnek, annyit hallgattuk mi magunk is, talán még csecsemőkorunkban, amikor bölcsőben toltak el bennünket egy lakodalomra, hogy az, amit hallunk, sohasem elsődleges élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk, messzire nyúlik vissza lelkünk őskorába, mely felett köd és fény imbolyog…”

Autóval mentünk Egerbe és felvillanyozva a szituációtól, felhívtam út közben Puskás Ferenc feleségét, hogy elújságoljam neki: megjött Barcelonából és itt ül mellettem Kocsis Sándor fia. Volt bennem némi szorongás, hiszen ha máshonnan nem, Bocsák Miklós könyvéből mindannyian megtanultuk, hogy milyen ádáz rivalizálás folyt az Aranycsapat két – talán legnagyobb – sztárja, két leggólerősebb játékosa, a balösszekötő, gólrekorder Puskás és a jobbösszekötő, világbajnoki gólkirály Kocsis között. Bizonyára voltak feszültebb és kellemesebb időszakai ennek a kapcsolatnak és a rajongók, a családtagok féltékenységükben olykor olyat is mondtak, amit aztán megbántak, de minden aggodalmam elpárolgott, amint Erzsébet asszony így reagált a hírre: „A Sanyika? Jaj, de örülök!”

Aztán át is adtam neki a telefont és őszinte boldogsággal beszélgettek, nagyon régi, nagyon jó ismerősökként.

A Csutorás Pincészet meghívására igyekeztünk 2008-ban Egerbe, mert a tulajdonos, Csutorás Ferenc az Aranycsapat borsorozat részeként Kocsis Sándor tiszteletére is készített és palackozott egy nagyszerű bikavért. Ennek apropóján rendeztünk beszélgetést és borkóstolást a legendás csatár fiának részvételével Eger belvárosában. „Sanyika” azonban előre szabadkozott, ő bizony nemigen szereti a bort, elnézést kér, ha nem fog fogyasztani belőle. A civilben egy biztosítótársaságnál dolgozó, mellette edzősködő családapa éppen csak ki tudja fejezni magát magyarul, bár sok mindent ért, soha sem élt Magyarországon, abban a rövid átmeneti időszakban született 1957-ben, Svájcban, amikor már eldőlt, hogy a szülei nem térnek haza Magyarországra (édesanyja éppen Puskás Ferencnével együtt érkezett Bécsbe 1956 december elején Budapestről), de még nem költözött Barcelonába a család. (Újabb zárójel: a 2018-as oroszországi vb főhadiszállásán, a moszkvai Ukrajna hotelben egy huszonéves svájci FIFA-alkalmazott hölgy lelkesen mesélt nekem arról, hogy a nagypapája mindig Kocsist emlegette, aki 1957-ben játszott néhány mérkőzést a zürichi Young Fellows csapatában.) Ifjabb Kocsis Sándor sokáig futballistának készült, bár édesapja óva intette attól, hogy ezzel a névvel a nyomdokaiba próbáljon lépni, utólag mégis úgy gondolja, hogy ha nem is közelíthette volna meg a papa szintjét, azért a Barca felnőttcsapatába lett volna esélye eljutni. Súlyos sérülései után azonban letett erről és csak az öregfiúkban játszott sokáig. (Kellemes meglepetés volt egy 2019-es véletlen találkozásunk, amikor egy hotelben laktunk Budapesten: mi a sportújságíró-szövetség jubileumát ünnepeltük, ő a Fradi-pályán rendezett női BL-döntőre érkezett az egyik résztvevő, a Barcelona küldöttségének tagjaként.)

Szóval, bár nem tervezte a borozást, ifjabb Kocsis Sándor azért megkóstolta az egri borokat, s lassan feledésbe is merült, hogy nem szereti a bort, meg az is, hogy alig beszéli szülei nyelvét. A fanyar bikavérben feloldódott a földrajzi és kronológiai távolság, és a legendás Kocsis fia lassan úgy érezhette, hazatért, mintha soha nem is tartozott volna máshova. És ahogyan az ilyenkor természetes, a társaság egymás után zendített rá a különféle magyar nótákra, úgy emlékszem, akadtak talán cigányzenészek is… A Nemzeti Sportban 14 évvel ezelőtt megjelent, azokban a napokban készült interjúnkban a zenekarról sajnos nem találtam említést, az egri nótázás azonban szóba került:

„…van egy dal… Czibor Zoli bácsi, Kubala Laci bácsi és apám sokszor énekelte ezt, édesanyám kísérte őket zongorán, ha egy-egy alkalommal összejöttek a Barca magyarjai… Már negyven éve nem hallottam, a szövegéből semmire sem emlékeztem, de most, Egerben, amikor eldúdoltam néhány pohár bor után, a társaságból valaki ráismert: »Ne sírj anyám a te rossz fiadért…« Szívszaggatóan szép nóta” – mondta ifjabb Kocsis Sándor 2008-ban.

Három Kocsis-generáció (Fotó: FFT)

Az, bizony, szívszaggatóan szép, bár csupán néhány szerény minőségű és/vagy alacsony színvonalú előadásban fellelhető. Különleges dallama és hangulata azonban ezekből a feldolgozásokból is „átjön”.

Itt legalább az énekes igazi sztár, a Nemzet színésze, Bodrogi Gyula:

Ez pedig az eredetinek mondható felvétel, az 1933-ban megjelent kottán már szerepel, hogy a dal egyik előadója Kalmár Pál:

 

Az 1932-es felvételen a YouTube feltöltés tanúsága szerint „Frank Fox tánczenekara” játszik, és így megértjük a dal miért az „Azóta már...” kezdetű „tangó” társaságában szerepel az eredeti kottafüzetben. Szánthó Mihály szerezte a dal zenéjét, Kamjonkay István írta a szövegét. És a Kádár-rendszerben is énekelte a kétségtelenül slágerré vált nótát – igaz, csak egy „tangó egyveleg” – részeként például a Vámosi János, Záray Márta kettős, annak ellenére, hogy a társszerző Kamjonkay írta a szövegét és a dallamát is a Bácska-induló című revizionista nótának, amelynek modern feldolgozásai is vannak, de itt ugyancsak Kalmár Pál énekli 1941-ből:

És a szövegére is érdemes egy pillantást vetni:

„Ferenc József csatorna,
vissza lett az csatolva.
Visszatért már a Délvidék!
Zombor, Zenta, Szabadka
hazavágyó magyarja,
ezt akarta megélni még!
Piros-fehér-zöldben ragyog ma már
Duna-Tisza köz, a magyar határ!”

Minderről azonban aligha volt bárkinek akár csak halvány fogalma is 2008-ban, Egerben, amikor Kocsis „Sanyika” egyszer csak dúdolni kezdett egy lelke mélyéről, csaknem fél évszázad távolából feltörő dallamot, amire a társaságból az egyik hölgy énekelni kezdte: „Ne sír, anyám, a te rossz fiadért…” A dal meglett és újra szólt, az 1954-es világbajnokság gólkirályának fia pedig megrendülve bólogatott, igen, ez az, ez az a dal, amelyet egykor édesanyja zongorán kísért barcelonai lakásukban, midőn együtt énekelt Kubala, Kocsis és Czibor.

És itt muszáj megállni egy pillanatra. Az Aranycsapat viszonylag fiatalon emigráló játékosainak és sok tízezer hasonló korú „disszidens” honfitársuknak ugyanis személyes, fájdalmas élménye volt a hazától és a szülőktől való elszakítottság szívbe markoló és tehetetlen érzése. Maga Kocsis 1957-es, életre szóló döntése előtt három évvel még nem csak, hogy nem volt nős, de amikor a csapattagok kivételesen engedélyt kaptak, hogy a svájci vb-döntőre meghívhatják a feleségüket is, ő – Sándor Károly Mogyorósi Péternek adott interjúja szerint az édesanyját hívta Bernbe. (Ebből a szemszögből vizsgálva különösen tragikus, hogy Kocsis, a torna 11 gólos gólkirálya éppen a döntőn nem talált be a kapuba.) Tudjuk azt is, hogy amikor az 1954-es magyar–angol előtt igazságtalan prémiumosztással ugrasztották össze a játékosokat a vezetők, akkor Kocsis mama volt az, aki a legelszántabban küzdött a diszkriminált volt Fradi-játékosok igazáért.

Általános vélemény volt az is, hogy Kocsis soha sem tudott igazán beilleszkedni új közegébe, kínozta a honvágy, s talán leginkább a feleségére hallgatott, amikor végül az emigráció mellett döntött. Képzeljük el, hogy ebben a lélektani helyzetben mit jelentett ez a sor a külföldön maradó fiataloknak: „Ne sírj, anyám, a te rossz fiadért…”

(És az is érthető, hogy odahaza Puskás mama közben egy másik Vámosi-dalt dúdolt szomorúan folyton-folyvást: a világhírű My Yiddishe Momme feldolgozását, az „Egy ősz hajú asszony” kezdetű dalt, különösen is azt a sort, hogy „az egyetlen kincse a fia mosolygása volt…”, amint ezt a sorozat külön epizódjában dolgozom majd föl…)

Puskás Ferenc, Kubala László és Östreicher Emil (Fotó: Puskás Intézet)

Az elérhetetlen távolságban lévő, elhagyott, ha úgy tetszik, cserbenhagyott édesanyákkal szemben érzett bűntudat közös, nagy élménye volt ennek az emigráns generációnak. Itt a távoli édesanya említése egyben szimbólum is, a nagyon is valóságosan szétszakított család további tagjainak, s egyáltalán, az elhagyott anyaföldnek a jelképe is.

Anélkül, hogy sokkal tovább erőltetném ezt az aspektust, azért gondoljunk bele, mit idézhettek fel a spanyolországi emigráció évtizedeiben Magyarország korábbi kedvenceinek szívében ezek a sorok:

„Kifosztott szívvel csavargom
végig az éjszakákat egyedül.
Szívem csak a múltba menekül,
jaj, de feledni nem sikerül.
Ki tudja azt, hogy kinél keressem
csalódott szívem igazát.
Nincs aki megértse panaszát,
s ezt a szomorú dalát.”

Vagy ezek:

„Ne sírj anyám, csavargó fiadért,
édesanyám a könny nem sokat ér.
Hiába sírt fiad is, mikor hozták a hírt,
hogy a lány, kibe halálosan
szerelmes volt, feledni bírt.”

A lány, akibe halálosan szerelmes volt, de feledni bírt, nyugodtan
helyettesíthető az Aranycsapat sztárjaival mostohán bánó
Magyarországgal, a szurkolókkal, a régi barátokkal is. 

Így hallgassuk:
„Ne sírj anyám, a te rossz fiadért,
édesanyám, a könny nem sokat ér.
Az éjszakát csak egy lány miatt
csavargom át.
Fütyörészve, hogy ne lássa más,
a szívem fájdalmát.”

Kocsis elválaszthatatlan barátja, Czibor Zoltán valóban éjszakák százait csavarogta át Barcelonában, s mint mondta, csak akkor lesz képes megállni, megnyugodni, ha azt látja kiírva, hogy Komárom…

A „Ne sírj, anyám” dal műfaja, keletkezése folytán eredetileg természetesen nem nevezhető magyar nótának, de a nép ajkán tovább élő, sőt a mulatós műfajban számos alkalommal feldolgozott dalok kategóriájába bekerült, amin lehet persze fanyalogni, de a dallam, a nóta népszerűségét jelzi elsősorban:

A dal felütése – „Ne sírj anyám!” – annyira erős, hogy számos újabb parafrázisa van a dalszövegnek, egészen más folytatással, dallammal. Két példa:

 

Magáról Kocsisról jól tudjuk, hogy elég volt egy-két pohárkával innia ahhoz, hogy a szívét a Fradi-indulóval próbálja gyógyítani, a környezetét pedig provokálni azokban az időkben is, amikor a Fradi, mint olyan egyszerűen nem is létezhetett.

Josep Maria Bartomeu, a Barcelona elnöke Kocsis Sándor gyermekeivel (Fotók: Magyarország Barcelonai Főkonzulátusa/Lukács Ádám, archív)

Ezért is volt megindító és némiképp igazságtétel, amikor a barcelonai királyi palotában, Kocsis Sándor születésének 90. évfordulóján Tarlós István főpolgármester bejelentette, hogy Budapest szobrot állít a nagy játékos tiszteletére (már ott áll a Fradi-pálya bejáratánál), Pál István Szalonna zenekara pedig „Kocka” kedvenc nótáit játszotta, megríkatva ifjabb Kocsis Sándort és sokakat a helyszínen.

Édesapja rejtélyes, ma is megrázó, 1979-ben bekövetkezett haláláról egyébként így beszélt ifjabb Kocsis Sándor a már idézett interjúban, az egri nótázás napjaiban:

„Csak a jó Isten tudja, pontosan mi történt akkor a kórházi szobában, mert senki sem volt ott apámon kívül. Holtan találták az udvaron, az ablak alatt. Kiesett, vagy kiugrott, vagy… Már sohasem fogjuk megtudni. Az tény, hogy az utolsó időszakban állandóan attól félt, hogy a magyar hadsereg titkosszolgálata a nyomában van. Hogy üldözik őt, eljönnek érte. Képzeletben előlük menekült, és gyakran ment az ablakhoz, hogy megnézze, nem ott akarnak-e bejönni. A harmadik emeleten… Talán egyszer túlságosan kihajolt. Nem tudom… Én katona voltam, de akkor éppen kimenőt kaptam, és a menyasszonyommal apámhoz igyekeztünk. A megbeszélt időponthoz képest késtünk majdnem egy órát. Talán ha előbb érkezünk, nem hal meg.”

(Folyt. köv. A 4. rész tartalmából: Az Aranycsapat közös kedvence egy irredenta nóta volt, amit még Farkas Mihály is büszkén hallgatott…)

A SOROZAT KORÁBBI RÉSZEI
1. rész – Czibor Zoltán: Egyszer még hadd muzsikáljak
2. rész – Puhl Sándor: Ahol az én bölcsőm ringott…

Ha Önnek is van emléke, fényképe, története arról, hogy nagy futballistáink, edzőink mely nótákat énekelték szívesen, örömmel veszek minden információt a gyorgy.szollosi@nemzetisport.hu címen.