Letették a lantot… Kaká, Lampard, Totti, Pirlo és Ronaldinho is visszavonult

BACSKAI JÁNOSBACSKAI JÁNOS
Vágólapra másolva!
2018.01.01. 15:31
null
Gigászok között élt: itt a nagy Ronaldóval cicázik 2002-ben (Fotók: AFP)
Lassan tízéves már ez a sorozat, de érzésünk szerint egyszerre ennyi klasszis, remek és ismert labdarúgó még soha nem vonult vissza egyetlen esztendőben – különösen a harmincasok-negyvenesek olvashatják ambivalens érzésekkel a háromrészes cikket, hiszen ha máskor nem is, most nyilvánvalóvá válik, hogy a korral senki sem képes dacolni, a tegnap lángsugarú tinizsenijei a ma korai nyugdíjasai...


Itt van példának okáértKAKÁ, aki a 2002-es világbajnokságon szerzett magának hírnevet, és a szerény, istenhívő karmester a Milanban küzdötte magát a világklasszisok közé, majd 2009-ben a Real Madrid 65 millió eurót sem sajnált érte. Ugyan a brazil Spanyolországban nem okozott csalódást (a Milanban 307 találkozón 170 kanadai pontot termelt, míg Madridban – csak ritkán teljesen egészségesen – 120 mérkőzésen 68-at), de nem is vált legendává. Karrierje vége felé átugrott Amerikába, hogy bevezesse a köztudatba az Orlando City SC-t, ám az időközben borostás férfivá érett Kaká 35 évesen bejelentette: itt a vége.

Az angyali mosolyú középpályás furcsa kettősséggel tekinthet vissza élete első bő harmadára: volt világbajnok, aranylabdás, olasz és spanyol bajnok, Bajnokok Ligája-győztes, számtalan egyéni címet is kiérdemelt, csaknem százszoros válogatott lett, de tisztelői szerint még ennél is többre volt hivatott.

Testvére, a védő, szintén volt milanos Digao még 2013-ban visszavonult a New York RB-től, míg unokatestvére, a húszéves Higor Leite (Kaká polgári neve Ricardo Izecson dos Santos Leite) a Fluminense játékosa. Ne feledjük azt sem, hogy Kaká személyében a mindmáig utolsó olyan labdarúgó akasztotta szögre a cipőjét, aki Aranylabdát nyert (2007-ben), és nem Cristiano Ronaldónak vagy Lionel Messinek hívják... Meglehet, „az Úr futballistája” hamarosan ismét munkába áll a Milannál, ezúttal természetesen már vezetőként.

BŐVEBB ÉLETRAJZA FÉNYKORÁBÓL ÉS EGY ÓDON BL-ADATBANKBÓL ITT!


Lampard-gólöröm, 1999-ből
Lampard-gólöröm, 1999-ből


Hasonlókat gondolhatott magáról és hasonlókat mondhatunk el FRANK LAMPARDRÓL, aki duci képű „apa- és nagybácsikedvencként” robbant be az angol labdarúgásba, ugyanis a West Hamnél édesapja volt a segédedző, nagybátyja, Harry Redknapp pedig maga a menedzser. Egy idő után a legelvakultabb ellendrukkerei is leszoktak egyrészt a ducizásról (tény és való, Bácsi Sándorba oltott Paul Gascoigne méretű tokát villantott olykor), másrészt a családi vonal emlegetéséről – 2001-ben a Chelsea nem véletlenül fizetett tizenhatmillió eurót az akkor már többszörös válogatott játékosért (aki nem mellesleg majdnem az Aston Villába került). Fantasztikus egymásra találás volt ez, három bajnoki címet, négy FA-kupa-, egy BL- és egy Európa-liga-aranyat termett; ő maga a Chelsea gólrekordere lett, 2005-ben pedig ezüstlabdás, Ronaldinho mögött. „2003-ban világklasszis született a Stamford Bridge-en – jelképes módon a megújult klubban egy olyan játékos vitte a prímet, aki a többiekhez képest valóságos Chelsea-őskövület: Lampard. Terminátorként robotolt az egész szezonban, nagyon jól védekezett, sok fontos gólt lőtt, bőkezűen osztogatta a gólpasszokat, ragyogóan motiválta társait” – írtuk róla. Pechjére a válogatottal három világbajnokságán és (csak!) egy kontinenstornáján csúnyán leszerepelt, majd sok Chelsea-fan számára keserű cukorként távozott 2014-ben az MLS-be, a New York City FC-hez, de hogy talán nem teljesen önszántából, azt jelzi, hogy az amerikaiak azonnal kölcsönadták őt egy évre „apaklubjuknak”, a Manchester Citynek. Itt bosszantotta egy góllal a Chelsea-t is, és egyáltalán nem vallott szégyent, ahogyan aztán Amerikában sem. Tavaly jelentette bea visszavonulását, nemet mondva egy mesés kínai ajánlatra, és a most 39 esztendős játékost egészen biztosan látjuk hamarosan egy nagycsapat kispadján.

BŐVEBB PORTRÉ LAMPARDRÓL ITT!

Igazi bravúrkapus volt
Igazi bravúrkapus volt

Kevés egyéni címet gyűjtött be a Barcelona második Dream Teamjének kapusa, VÍCTOR VALDÉS, de klubszinten bőségesen kárpótolta magát: az 1982-es születésű játékos 2002 és 2014 között húsznál is több aranyérmet zsebelt be a katalánok ékességével, közte három BL-t, miközben a spanyol válogatottal fellépett Európa és a világ tetejére is. 2014-re elfáradt a kapcsolata szeretett klubjával, egy féléves pihenő után leült a Manchester United kispadjára (két mérkőzés azért csak jutott neki, meg egy FA-kupa-elsőség), majd kölcsönbe a Standard Liege-hez került, ahol Belga Kupát nyert. A Middlesbrough színeiben búcsúzóul végigjátszott egy idényt a Premier League-ben, majd szögre akasztotta a kesztyűjét, hogy televíziós karrierbe kezdjen. A válogatottban huszonegy alkalommal szerepelt, a La Ligában összesen ötször volt a legkevesebb gólt kapó kapus – a nemzeti csapattal csak egyetlen vb-n és egyetlen Eb-n lépett pályára, akkor meg is nyerték azokat a hispánok.

2008-AS ÉLETRAJZA ITT!

Edgar Davids a maga finom módszereivel tudta, hogyan állítsa meg Pirlót…
Edgar Davids a maga finom módszereivel tudta, hogyan állítsa meg Pirlót…


ANDREA PIRLO és én? Ne keverjük a Nutellát a kakival…” – nyilatkozta a minap a fantasztikus karmester egykori segédje, Gennaro Gattuso, aki korábban azon elmélkedett, hogy amikor látja Andreát a labdával, mindig megkérdezi önmagától, hogy ő maga focista-e? Érdekes módon Pirlo nem született karmester, Carlo Ancelotti találta ki számára a hátravont irányító szerepkörét, így lett a középpályás jó barátjával, Gattusóval hosszú évekre a Milan és az olasz válogatott szíve-lelke. Pedig a Brescia csodagyerekére előbb a városi rivális Inter csapott le, de ott nem találták meg a helyét, a ma már teljesen elfelejtett Drazen Brncicért és 18 millió euróért elcserélték a Milannal – itt Pirlo kétszeres bajnok és BL-győztes lett, a válogatottal meg világbajnok, 2006-ban. „Az öltözőben is ő volt a hangulatfelelős, folyamatosan cukkoltuk egymást, szerintem több pofont osztottam ki neki, mint Bud Spencer és Terence Hill összesen…” – ezt szintén Gattuso mondta róla, aki egy évvel maradt tovább Milánóban, mint a szerződése lejártával a Juventushoz távozó Pirlo.

Van Isten! – kiáltott fel a hír hallatán Gianluigi Buffon, aki jól sejtette, hogy az akkor már 32 éves középpályás újjászületik, lásd a közösen szerzett négy bajnoki címet és az Európa-bajnoki meglepetésezüstöt. Érdemei elismeréseként Pirlo évi nyolcmillió dolláros fizetésért 2015-ben a New York City FC-hez távozott, megkapta a zöld kártyát is, de 38 évesen tavaly év végén egy nyílt levélben bejelentette a visszavonulását.

Volt társai ÍGY méltatták, 2009-ben mi magunk ILYEN PORTRÉT rittyentettünk róla. És egy ilyen vezéregyéniség nem sokáig maradhat őt követő csapat nélkül…

Argentin öröm: gól egy Boca–Riveren
Argentin öröm: gól egy Boca–Riveren

Nem volt világklasszis vezéregyéniség ESTEBAN CAMBIASSO, noha tizenévesként annak készült, az argentinok közül a 124. új Diego Maradonaként nemcsak szőkeségével tűnt ki, hanem tehetségével, technikájával is. Ezért vitte el az Argentinos Juniorstól kapus testvérével, a később „csupán” a hazai bajnokságig jutó Nicolasszal együtt a Real Madrid, ám ott sok babér nem termett számára, két kölcsönjáték után 2004-ben elengedték az Interhez. Éppen jókor, tíz év alatt bezsebelt öt bajnoki címet és volt BL-győztes, immár védekező középpályásként (fiatalabb korában a védelem bal oldalán is megfordult), ellenben a válogatottban csupán két Copa América és egyetlen vb lett osztályrésze, ötvenegy fellépés mellett. Közel a harmincnégyhez a Leicester Cityhez igazolt, ahonnan a legrosszabbkor távozott az Olympiakoszhoz, de a görögökkel kétszeres bajnok lett. Az 1997-es U20-as világbajnokság egyik hőse természetesen az edzői pályára szeretne lépni.

CAMBIASSO GÓLJA – ÉS AZ AZT MEGELŐZŐ 26 PASSZ – A SZERBEK ELLENI 2006-OS VB-MECCSEN

A kis és a nagy karmester
A kis és a nagy karmester

Általában véve sokkal többször szeretett volna pályára lépni szegény TOMÁS ROSICKY, aki a CKD Kompresory és a Sparta Praha után Dortmundban teljesedett ki, de miután kettőezer-hatban elvitte őt az Arsenal, gyakorlatilag többször volt sérült, mint egészséges. Kész csoda, hogy a pengés, ám fizikailag könnyen elnyomható karmester így is eljutott 105 válogatottságig és ott majdnem negyedannyi gólig, négy Eb-szereplésig, a londoniaknál pedig kettő híján negyedezer fellépésig – a transfermarkt.de nyilvántartása szerint 2008 elejétől avisszavonulásáig 1301 napon át volt sérült...

De emlékezzünk rá inkább csodás passzai, finom meglátásai és ravasz góljai okán, s ajánljuk hozzá egy régi portrénkat!

Még a legnagyobb csatárok sem bírtak vele...
Még a legnagyobb csatárok sem bírtak vele...


„Megkerülhetetlen az újkori német sikerek elemzésekor a pálya-, pontosabban posztelhagyó PHILIPP LAHM. Nemhiába ő a germánok Roberto Carlosa, aki nem bombagóljairól vagy flikflakos megoldásairól, vicces reklámfilmjeiről közismert, hanem elképesztő futásmennyiségéről, lelkes védekező munkájáról és gólpasszairól. Érdekes volt megfigyelni a Bayern München mérkőzéseinek közvetítése közben, hogy sokszor előrébb helyezkedik a jobb szélen, mint Arjen Robben, és nemegyszer ő játszik középcsatárt Thomas Müller helyett – majd nem sokra rá felbukkan a saját kapuja előtt középen, és becsúszva góltól menti meg a csapatát. Mivel a pálya mindkét szélén megállja a helyét védőként és szélsőként is, Pep Guardiola magától értetődő módon középső védekező középpályást faragott belőle, és Lahm ezen munkakörben is nemzetközi szintű teljesítménnyel rukkolt ki” – zengtük a 2014-es Aranylabda-szavazás előtt Lahm dicséretét. Aki 1995-től 2017-ig szolgálta szeretett Bayernjét, egy stuttgarti kitérőtől eltekintve, és megnyert mindent, mit érdemes; a válogatottal világbajnoki arany mellett gyűjtött 113 fellépése közben egy Eb-ezüstöt és egy Eb-bronzot is. Két-két vb, illetve kontinenstorna álomkeretébe került bele, az UEFA Év csapatának ötször lehetett tagja, 2006 és 2015 között Daniel Alves és (egyszer) Maicon tudta kitúrni onnan a védelemből.

AZÉRT LŐTT Ő NAGY GÓLT – A 2006-OS VILÁGBAJNOKSÁG ELSŐ TALÁLATA

Régi BL-portréját ITT olvashatja, visszavonulásakor EBBEN a cikkben sirattuk el az idő múlását.

A bajnoki cím ünneplése közben
A bajnoki cím ünneplése közben


Mivel őszintén tiszteltük a játékát, engedjék meg az őt kedvelők nekünk, hogy leírjuk azt is: hozott némi áldozatot azért a nagy FRANCESCO TOTTI, hogy az AS Roma legendája legyen: nyert ugyan a squadra azzurrával egy világbajnoki címet, a „farkasokkal” egyszer Serie A-t és kétszer Olasz Kupát, de a Bajnokok Ligája tejföléhez a Francesco Antonioli – Cafú, Christian Panucci, Walter Samuel, Vincent Candela – Émerson, Damiano Tommasi, Francisco Lima – Francesco Totti – Vincenzo Montella, Gabriel Batistuta csapattal (a kispadon az Ivan Pelizzoli, Antonio Carlos Zago, Aldair, Jonathan Zebina, Diego Fuser, Marcos Assuncao, Ivan Tomics, Gianni Guigou, Daniele De Rossi, Marco Delvecchio, Abel Balbo, Antonio Cassano sorral) sem fért oda.

Hívta a Real Madrid mellett az összes olasz és európai nagycsapat, el sem merjük képzelni, mennyit keresne még ma is Kínában, ám ő hű maradt szeretett Romájához, amelyet teljes erejéből szolgál 1989 óta (ez a 28 év klasszis játékosok között világrekord-közeli).

Mintha csak tegnapelőtt, na jó, a múlt hónapban lett volna, hogy egy borzalmasan szemcsés, fekete-fehér képen megcsodálhattuk őt a Nemzeti Sportban, ahogyan társaival egy gólnak örült, mindössze tizenhat évesen, majd már százmilliók drukkoltak neki az olasz válogatott miatt (az a legendás Totti, Roberto Baggio, Alessandro Del Piero, Christian Vieri, Filippo Inzaghi ötös...), és szorítottak a hős harmincas éveiben az újabb és újabb rekordok megdöntéséért (ezekről és a csodás Totti-viccekről bővebben ITT olvashat). Utolsó pár idényében kaphatott volna több játéklehetőséget is, de a könnyes búcsú alkalmával biztosan nem elégedetlenkedett – természetesen ma is az AS Romát szolgálja, immár menedzserként.

Aranylabdások egymás között
Aranylabdások egymás között


Ez utóbbi szerepkörben nehezen tudnánk elképzelni a nagy RONALDINHÓT, aki komolyság, iskolázottság, szélesebb körű műveltség és bármilyen csekély mértékű munkamorál híján érdekes elgondolással a labdarúgói után politikusként folytatná hamarosan. Ugyan hivatalosan még nem jelentette be (és őt ismerve egyébként sem venné senki sem komolyan) a visszavonulását a közelmúlt nagy brazil játékmestere, de 2015 óta nincs profi klubja (az indiai teremfocizgatást most ne vegyük ide) a 98-szoros válogatott játékosnak, aki lassan saját magának is beismeri a visszavonhatatlant tényt: a futball örök gyermeke is megöregedett.

Igaz, őszülő szakállkájával nem Mikulás, hanem remek irányító lenne még a topligákban is az utolsó tíz percekre, azonban már nem akad olyan klub, amely tolerálná a viselkedését és népes sleppjét; ám talán nem is baj ez, őrizzük meg emlékezetünkben úgy, ahogyan a Gremióban, a PSG-ben, a Barcelonában és a Milanban varázsolgatott: széles mosollyal, utánozhatatlan mozdulatokkal röpítve csapatát és saját magát a halhatatlanság felé.

Sikerei (spanyol és olasz bajnoki cím, BL- és Libertadores-kupa-arany, világbajnoki és Copa América-elsőség, Aranylabda) közismertek, így említsünk meg vele kapcsolatban egy ritkán hangoztatott tényt: serdülőként játszott pár mérkőzést Svájcban, a Sionban, és éppen azért ott, mert bátyja, későbbi ügynöke, Roberto de Assis Moreira, röviden Assis 1992 és 1995 között ezt a klubot szolgálta középpályásként.

2010-ES RONALDINHO-PORTRÉNKÉRT ERRE FÁRADJON!


Folytatjuk!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik