Csalóka még ez a napfény. Közeleg a tavasz, feldereng már az újrakezdés reménye, a lassacskán ébredező természet könnyebbedést, önfeledt időket ígér – a komor tél árnyékától mégsem szabadulunk. A harmadik vírushullám görbéi fenyegetően kanyarodnak felfelé, a türelmetlen szabadságvágy vívja harcát a józan belátással, a hétköznapokat szabályozó keretek kijelölése állandó újragondolást, vitát igényel. Jelen pillanatban a versenyszerű sport a zöld zónába tartozik, így a magyar futballvilág kevéssé látható szintjein is megmozdul az élet, ezekben a hetekben Vastól Szabolcs-Szatmár-Beregig, Nógrádtól Baranyáig mindenütt folytatódnak a megyei bajnokságok.

A futballtavasz beköszönte alkalmat kínál egy kiváló karanténjátékra: az embernek ki sem kell lépnie otthonából, az interneten elérhető MLSZ-adatbankot, valamint a magyarfutball.hu részletes statisztikáit, visszatekintéseit, feltöltött fotóit böngészve percek alatt kedvére elcsatangolhat az ország eldugott zugaiba, faluvégi futballpályáira. A Hátsó füves sorozatot készítve 2015 óta minden páratlan évben efféle csodálatos helyeken barangoltam a tavaszi idény hónapjaiban, az idén azonban már nem bővül a tavaly megjelent könyvbe sűrített gyűjtemény – az idők változásával az érintetlen futballtájakat is sok helyen sebzi a modernizáció vagy emészti a pusztulás, a nézők kényszerű távolmaradásával mostanság amúgy is beborult az ég a sáros, szotyihéjas pályák fölött.

A virtuális országjárásnak számos módját kínálják az említett források, játékszabály nincsen, az útirány a képzelet függvénye, a legváratlanabb kalandokat a véletlenszerű keresés adja. Mint amikor tizenévesen álltam egy lánnyal a Nyugati pályaudvar nyüzsgő csarnokában a menetrendtábla alatt, hátunkon túrazsák, kezünkben sátor, és a középiskolai földrajzi atlasz Magyarország-térképén csukott szemmel böktünk rá spontán úti célunkra – Gyomaendrőd... A térképen furcsa településnév, néhány órával később eleven valóság: kopottas vasútállomás, álmos kisvárosi délután, Körös-parti tücsökciripelés.

Most is így, határozott cél nélkül görgetek le a futballszövetségi online adatbázisban, találomra kattintok rá a legelső megyére – ábécérendben Bács-Kiskun verhetetlen –, nézzük meg, mondjuk, a megyei III. osztály Nyugati csoportját! A hétvégén rajtol az idény, a fajsziak Dunapatajra utaznak, a Géderlak Uszódra megy, a vecseiek a Bátyát fogadják. Engem mégis valamiért a Homokmégy KSE–Apostag KSE összecsapás izgat, kiváltképp a homokmégyi ismeretlen futballvilág felfedezése csábít. Nem hagy nyugodni a kérdés: mi a helyzet Homokmégyen? Már abba felvillanyozó belegondolni, hogy mit jelent például Pescara- vagy Almería-drukkernek lenni, az pedig szinte lúdbőröztető, ha a fantázia segítségével néhány percre egy vérbeli Homokmégy KSE-szurkoló bőrébe bújhatunk.

A sajátos identitás szavakba foglalásához segítséget kínál a községi sportegyesület hivatalos jelvényének értelmezése, az ugyanis egy sablonlabdával kiegészítve megegyezik az Árpád-kori gyökerekkel büszkélkedő település címerével. Két gólya marakodik egy kígyón, a Duna egykori hullámterében elterülő Őrjeg gazdag élővilágát jelképezve, körülöttük hat víkendháznak tűnő építmény szóródik el, utalva a homokmégyi határon belül lakott szállásokra: Alsómégyre, Hillyére, Halomra, Kiskecskemégyre, Mácsára és magára Homokmégyre. A falu nevezetességei közé tartozik a honfoglaláskori fejedelmi központ maradványa, a középkori Sármégy falu templomromja, egy XIII. századi kereszthez tartozó aranyozott bronz korpusz, valamint az élő hagyományt megtestesítő futballcsapat.

A táblázat ötödik helyéről kapaszkodna a dobogó felé, ám az 1950 óta – két hatvanas évekbeli szünetet leszámítva – folyamatosan működő futballegylet leginkább a becsületért küzd, a kék-fehér színek itt nemcsak az öltözőépületet borítják körbe merész mázolói megoldással, a szíveket is megfestik. És ha már vizuális benyomások: a magyarfutball.hu oldalon fellelhető helyi meccspillanat könnyű falusi futballidillt ábrázol, a felhőpamacsokkal foltozott, ragyogó kék ég alatt, a pályát övező tekintélyes fák között a felálló csapatok éppen középkezdéshez készülnek – hogy előzőleg Homokmégy rúgta vagy kapta-e a gólt, balladai homály fedi.

Némi kutakodás után kiderül, négy évvel ezelőtt a Nemzeti Sport is írt néhány sort a homokmégyi futballról, a 22 éves tehetséget, Rakiás Milánt idézve: „Közönségünk lelkes, a hazai mérkőzéseinken hetven-száz néző mindig van, de sokan idegenbe is velünk tartanak. Régebben szerettem volna magasabb szintre jutni, most már nem foglalkoztat, de azért örülnék, ha a Homokméggyel bajnoki címet szereznénk.” Az egyelőre homályos távolba vesző célért a homokmégyi klubhoz azóta is hűséges Rakiás jobbszélső sokat tehet – például rögtön a hétvégén, Apostag ellen.

Folytassuk képzeletbeli utazásunkat északi vidékeken: a Nógrád megyei III. osztály Nyugati csoportjában is indul a tavasz, a Kétbodonyt a tabella 15. helyén kullogó Egyházasdengeleg FE fogadja (a félreértések elkerülése végett illik tisztázni, hogy a rendhagyó rövidítésnek nincs közvetlen köze a futballhoz – a csapat helyi hadsereg szerepét idézve – Faluvédő Egyesületet takar). A Cserhátalján, lankás dombok között megbújó pályáról néhány éve a FourFourTwo magazin Hazai pálya rovata jelentkezett érzékletes riporttal, a Treff Hetes italboltban kezdődő és végződő délután meccsélményéről rögzített sorok varázslatosan domborítják ki a helyi jelleget.

„A dengelegi futballélet bájos jelensége a patakkal való türelmes együttélés. A patakot a Jóisten ugyanis olyan helyre rajzolta, hogy képtelenség egy kétszer 45 perces mérkőzést anélkül végigjátszani, hogy a labda ne esne bele négyszer-ötször. A probléma közismert és állandó jellegű, a klub pedig megfelelően kezeli a helyzetet. A pálya patakhoz közeli oldalán sárga mellényes rendező áll, kezében egy külön erre a célra kifejlesztett eszközzel és egy labdával. Amint egy labda a patak felé száll, az úriember azonnal a bedobó játékoshoz továbbítja a nála lévő labdát, majd elindul a hálóval a patak felé.”

Online csatangolásunk során most ugorjunk át a dengelegi patakpartról Dél-Somogyba, a Somogyjád II-Alsóbogát együtteséhez. Bár itt még három hetet várni kell a következő fordulóig, a 2015 óta sajátos szimbiózisban élő dupla csapat történetét is érdemes megpiszkálni – a mérkőzéseket a 230 lelkes zsákfaluban, Alsóbogáton rendező gárda bogáti gyökerei az ötvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Egy ereklye értékű, zöld-sárga klubzászló tanúsága szerint a Sasoknak becézett csapat 1952-re teszi az alapítás dátumát, a hivatkozott futballoldal 1954-től listázza a kaposvári járás Béke-csoportjában bemutatkozó egylet idényeit.

Az ötvenes évekbeli bizonytalan kezdetekről Szilvási József Somogyország labdarúgása című átfogó gyűjtéséből nyerünk érdekes adalékot: „Alsóbogát egy-egy búcsúi vagy szüreti bál előzetes programjaként csapott össze a környező települések alkalmilag összeállt csapataival.” Különböző tájak, hasonló motívumok: hol Treff Hetesből, hol szüreti bálból csírázik ki a futballélet, kész pályán a legritkább esetben.

Az országos bolyongásnak van egy másik, fokozott megszállottságot igénylő változata is, amely a falusi futball rögös-ködös, mesebeli világát már a csapatnevek, párosítások puszta említésével is megidézi. Itt még tágabb szerep jut a korlátlan képzeletnek, ha nincsen személyes tapasztalat, szárnyaló szabadsággal rajzolhatjuk meg a meccskörnyezetet, építhetjük fel messzi vidékek bűvös valóságát. Érdemes kipróbálni véletlenszerűen kiválasztott példákkal, teszem azt, Veszprém, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna és Vas megye legalsóbb osztályaiból: Kemenesszentpéter–Nemesgörzsöny, Trizs–Szuhogy,

Aranyosapáti–Barabás, Iregszemcse–Magyarkeszi, Izsákfa–Ostffyasszonyfa... – és az álomutazás a végtelenségig folytatható. Ha pedig visszatérnénk a karanténvalóságba, csak meg kell nyomni a kikapcsolás gombot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!