Lanzafame tartja, nem tér vissza Kispestre – legalábbis játékosként… (Fotó: Török Attila)

 

– Ennyi volt?
– Igen, szerződést bontottunk – felelte lapunk érdeklődésére a korábban a Bp. Honvéddal és a Ferencvárossal is aranyérmet nyerő, az elmúlt fél évet Törökországban, a másodosztályú Adana Demirspornál töltő, kilenc bajnoki meccsen egy gólt szerző Davide Lanzafame.

– A kevés játéklehetőség vezetett a szakításhoz?
– Az is szerepet játszott benne, de volt nyomósabb érv: személyes okok miatt haza kellett térnem Olaszországba. Sajnos a családunkat sem kerülte el a koronavírus, volt egy rövidebb időszak, amelyet nehezen éltünk meg. Szinte mindenem a foci, de van valami, ami annál is előbbre való: az egészség. A mögöttünk levő napokban újra rádöbbentem, hogy az emberi életnél semmi sem fontosabb. Szerencsére a nehezén túl vagyunk, mindemellett nem baj, hogy ezekben a napokban itthon vagyok.

– Megbánta, hogy tavaly nyáron az Adana Demirsporhoz igazolt?
– Annak ellenére sem, hogy futball terén többet és jobbat reméltem. A labdarúgásban benne van, hogy nem mindig úgy alakul, ahogy azt egy játékos elképzeli. Amikor Törökországba szerződtem, azt mondtam, szükségem van új kihívásra, de hozzátettem, hogy minden bizonnyal ez lesz a legnehezebb erőpróba eddigi karrieremben. Nos, nem tévedtem. A részletekben ugyanakkor nem merülnék el, nem akarok a múlttal foglalkozni.

– Vajon mit hoz a jövő?
– Hamarosan betöltöm a harmincnégyet, lassan új fejezetet kell nyitnom. Szeretnék még futballozni, és hiszem, hogy lesz is rá lehetőségem, de nem árt, ha van egy B-terv. Csupán a minap vált hivatalossá, hogy eljövök Törökországból, azóta három ajánlatot kaptam, egyet-egyet Olaszországból, Görögországból és Törökországból. Mind a hármat megköszöntem – és visszautasítottam. Nem éreztem úgy, hogy feltétlenül el kell fogadnom valamelyiket. Mivel szabadon igazolható vagyok, nem kell kapkodnom. Csak azért nem akarok elszegődni valahová, hogy elmondhassam, van klubom. Olyan csapathoz szeretném elkötelezni magam, amelynél azt érzem, hogy a bizalmat, amelyet kapok, a teljesítményemmel tudom viszonozni. S az is biztos, hogy kizárólag oda megyek, ahol a családom jól érzi magát. Törökországban szép életünk volt, megismertünk egy új kultúrát, miközben én is fontos tapasztalatokkal gazdagodtam. Ez még jól jöhet.

– Az említett B-terv megvalósításában?
– Például. Nem titok, futballiskola beindításán dolgozom. Szívesen foglalkoznék gyerekekkel, úgy vélem, segíthetném őket a fejlődésben, azok után, amin keresztül mentem, hasznos tanácsokkal szolgálhatnék nekik. Magyarországon voltam bajnok, kupagyőztes és gólkirály is, amit elértem, jó ajánlólevél lehet. Persze azzal is tisztában vagyok, nem mindenki kedvel, ami elsősorban a karakteremmel magyarázható, de mit tegyek, ilyen vagyok, és ilyen is maradok. Mindenáron harcolni és győzni akarok! Szerintem ezt a mentalitást érdemes átadni másoknak.

– Hol nyitna focisulit?
– Magyarországon. Hosszabb távon ott képzelem el a jövőnket. Többször elmondtam már, hogy Budapest a második otthonunkká vált. Imádtunk Pesten élni, ezért is vágyunk vissza. Lehet, hogy csak két év múlva, de azt is lehet, hogy már két hónap múlva ott leszünk.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy futballozni is visszatér?
– Miért ne?! Magyarország minden szempontból elsőbbséget élvez. Ennél többet azonban nem érdemes erről beszélni, mert ha csak én akarom, az kevés, ajánlgatni viszont nem szeretném magam.

– „Kétszer ugyan visszavezetett az utam Kispestre, harmadszorra már ki van zárva”. Emlékszik, mikor mondta ezt?
– Tavaly augusztusban, amikor elbúcsúztam a Honvédtól. Ezt továbbra is tartom. Nehéz erről beszélnem, mert a Honvédnál többet egy klub sem jelent nekem. Most is nagyon szurkolok azért, hogy a csapat feljebb kapaszkodjon a tabellán, mert nem a kiesés elkerüléséért, hanem dobogós helyezésért kellene küzdenie. Amikor kétezertizenkilenc nyarán visszatértem, kijelentettem, a pályafutásomat Kispesten szeretném befejezni, ezt komolyan is gondoltam. A sors aztán másként akarta, ezt el kellett fogadnom. A tulajdonosnak, Mendelényi Dánielnek mindazonáltal hálával tartozom, neki köszönhetem, hogy még egyszer magamra ölthettem a piros-fekete mezt. Szóval, futballistaként már biztosan nem fordulok meg Kispesten, de ki tudja, edzőként talán igen…