Az egyéniség varázsa – az Európa-bajnokságok legjobb mezőnyjátékosai

Hogy kinek az emlékezetében melyik gól, jelenet vagy futballista rögzül egy-egy Európa-bajnokságról, nagyban függ a személyes körülményektől is. Nem mindegy, hogy lázasan lelkesedő gyerekként „szeretünk bele” egy-egy karakterbe, vagy a ráérős nyugdíjasok hűvös távolságtartásával követjük a tévé előtt a futballesemények folyását. Mást jelent egy Eb-csata parázs kocsmai hangulatban, és mást lehalkított tévé előtt a családi nappaliban, a szomszéd szobában alvást színlelő gyerekek neszezése mellett. És persze nem mindegy, hogy az ember mondjuk a Marseille utcáján hömpölygő „ria-ria-hungáriázók” tömegé­ben hangol-e az aznapi csúcseseményre, esetleg agygőzölő irodai aktamunka közben csábítja elérhetetlen messzeségből az esti meccs felszabadító gondolata.

Nyilván nehéz lenne például racionális érvekkel megmagyarázni, miért ábrándozik a kora kilencvenes évek Magyarországán egy nyolcéves gyerek arról, hogy felnőttként majd ő is dundi, alacsony, szőke focista lesz, mint Tomas Brolin, ettől még tény: az 1992-es Eb-n tündöklő svéd csatár azon a nyáron mély nyomot hagyott egy futballvilágra éppen csak szemét nyitogató, budapesti fiú képzeletében. (Jól ismerem az illetőt – most is az ő laptopján gépelek –, brolinos álmai a focista kitételt leszámítva többé-kevésbé teljesültek...)

„Különösen az angoloknak lőtt gólja volt szemet gyönyörködtető, kétszer is kényszerítőzött társaival, mielőtt bevette Chris Woods kapuját” – írja a svéd példakép 1992-es Svédország–Anglia (2–1) Eb-csoportmérkőzésen nyújtott teljesítményéről Hegyi Tamás és Kormanik Zsolt kiváló tematikus kiadványa, Az Európa-bajnokságok legjobb 50 futballistája című kötet. A hazai rendezésű Eb-n bronzérmet szerző svéd válogatott kulcsembere a könyvbe rendezett toplista alapján nemcsak a régi kölyök benyomásaiban, de az általános sporttörténeti emlékezetben is fontos szerepet kapott, ahogyan – az említett gyűjteményt böngészve – az alacsony termetű futballisták „minitársadalmának” másik jellegzetes alakja, Thomas Hässler is. A három Eb-n szereplő, összesen 13 mérkőzésen pályára lépő német középpályás szintén az 1992-es tornán villogott leginkább (bár ott csak ezüstérmes lett csapatával, négy évvel később már az aranyérmet is megnyerte), a FÁK-nak és a svédeknek lőtt szabadrúgásgólja az Eb szép pillanata maradt. A gólszerzőt az év végén Németország legjobb labdarúgójának választották, az Eb álomcsapatában pedig a mezőnyjátékosok „vezére” volt, egyedül Peter Schmeichel, a dán kapus állt előtte a rangsorban.

Ami pedig a képzeletbeli tornasort illeti,mindenkori Eb-főszereplők mezőnyében a 176 centiméteres Brolin és a 166 centiméteres Hässler között kellene helyet szorítani a kétezres évek spanyol kishercegeinek, az egyaránt 170 centiméteres Xavinak és középpályás társának, Andrés Iniestának. A Barcelona két korszakos egyénisége testvériesen osztozott a két megnyert Eb legjobb játékosa címén. Xavit 2008-ban, Iniestát 2012-ben koronázták meg, amit persze az akkori spanyol korszak közösségi hagyományainak és idilli futballdemokráciájának megfelelően az érintettek a csapat dicséretének vettek (nem mellesleg Xavi, a kiszolgálás mestere lett az első futballista, aki két Eb-döntőben is gólpasszt jegyzett).

Maradva a 170 centiméteresek klubjánál: ha termetével nem is, játékával és eredményeivel kiemelkedett a magyarok közül Bene Ferenc, aki az 1964-es bronzérmes és az 1972-es negyedik helyezett csapatnak is tagja volt (hasonlóan Albert Flóriánhoz). Érdekesség, hogy az újpesti csatár az egyetlen a magyar válogatott labdarúgói közül, aki mindhárom nagy tornán szerzett gólt: világbajnokságon négyet, Európa-bajnokságon kettőt, olimpián pedig tizenkettőt.

De hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés a nagyokat, az Eb-történelem mezőnyére tekintve vessük pillantásunkat 180 centiméter fölé. Ott van például az 1972-es aranyérmes és 1976-os ezüstérmes nyugatnémet válogatott csapatkapitánya, a pályán 181 centiméternyi eleganciát, intelligenciát, higgadtságot képviselő Franz Beckenbauer. Egyedül talán a brüsszeli döntő lefújásakor hagyta cserben híres józansága, amikor a szovjetek 3–0-s legyőzése után a gyepre özönlő szurkolók szerető karjai közül kellett őt a rendőröknek kimenekíteniük, hogy végre megkezdődhessen az eredményhirdetés.

A német védelem oszlopához hasonlóan a nyugodt erő megjelenítője volt az Európa-bajnokságokon az olaszok Eb-szereplési csúcstartója, Paolo Maldini, aki 1988-ban, 1996-ban és 2000-ben összesen 13 mérkőzésen volt – a millenniumi évben ezüstérmes – csapatának vezére. Ahogyan Beckenbauer és Maldini biztonságot adott az NSZK-nak és Olaszországnak, a 2000-ben győztes franciák karmestere a portugálok elleni elődöntő hosszabbításában győztes büntetőgólt szerző, utóbb az Eb legjobbjának választott Zinédine Zidane volt. És ha már portugálok: az 1996-tól kezdve négyévenként egyre előbbre (5. hely, 3. hely, 2. hely) jutó válogatott kulcsembereként Luís Figót tartja számon az utókor, az akkori nyolcéves gyerekek fejlődésére bizonyára hatással volt a 2000-es Eb-n lőtt 25 méteres sistergős bombagólja – az Eb-történelem egyik legdrámaibb mérkőzésén a portugálok 0–2-ről felállva győztek 3–2-re David Beckhamék ellen. A játék igazságtalansága, hogy a portugál aranygenerációnak nevezett csapatmag felnőtt-tornán sohasem érte el a várt aranyérmet, a Cristiano Ronaldo vezette utódok viszont némi meglepetésre odaértek a csúcsra 2016-ban.

A cikk elején említett szubjektív tényező miatt szinte lehetetlen maradéktalanul számba venni, kit tart a kissé csalóka, egyes mozzanatokat felnagyító, másokat indokolatlanul árnyékban felejtő emlékezet az Eb-k kiemelkedő játékosának. Ám például 1984-ben a francia Michel Platini, 1988-ban a holland Marco van Basten, 1996-ban a német Matthias Sammer, az angol Paul Gascoigne vagy a (nyolc évvel később, 2004-ben is erős nyomot hagyó) cseh Pavel Nedved alighanem sok gyereknek kínált játékával méltó bevezetést a labdarúgás világába.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 22-i lapszámában jelent meg.)