A futball a szenvedélye – 50 éves Zinédine Zidane

– Mikor láthatjuk ismét a kispadon?
– Ami biztos, vannak még céljaim edzőként, a futball a szenvedélyem, előbb-utóbb visszatérek – mondta a francia Téléfootnak adott interjújában az 50. életévét ma betöltő Zinédine Zidane, minden idők egyik legjobb futballistája, világ- és Európa-bajnok középpályás, akit újabban a francia válogatott és a PSG irányításával is rendre hírbe hoznak.

– A Real Madriddal 2016-ban, 2017-ben és 2018-ban is megnyerte a Bajnokok Ligáját, ön az egyetlen edző, aki sorozatban háromszor hódította el a trófeát. Mi volt a már-már felülmúlhatatlannak tetsző teljesítmény titka?
– A legfontosabb az elvégzett munka, de rengeteget számított az is, hogy kiváló emberek vették körül a csapatot. A játékosoktól a szakmai stábig mindenki ugyanazért a célért dolgozott, és mindenben segített, mert mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a Real Madrid irányítása az egyik legnehezebb edzői feladat. Nagyon sokat dolgoztunk, és fantasztikus futballistáim voltak, akik mindenben követtek. Én voltam az első számú felelős, de nagyszerű csapat volt mögöttem, ami megkönnyítette a helyzetemet. Egyedül nem érhettem volna el ezeket a sikereket.

– Kanyarodjunk vissza pályafutása egyik legemlékezetesebb meccsére, az 1998-as világbajnokság döntőjére, amelyet az ön két fejes góljával nyertek meg 3–0-ra Brazília ellen a Stade de France-ban. Hogy emlékszik vissza arra az estére?
– Hazai pályán nyertük meg a világbajnokságot, ráadásul Brazília ellen. Minden éljátékos ilyesmiről álmodik. Aimé Jacquet szövetségi kapitány a mérkőzés előtt odajött hozzám és azt mondta, a rögzített helyzetekből betalálhatok, mert a brazilok nem emberfogást, hanem területvédekezést használnak, és nem túl magasak a játékosaik. Igaza lett, két gólt szereztem így. Csodálatos este volt, és még szebbé varázsolta, hogy a családtagjainkkal élhettük át azokat a pillanatokat.

– Pályafutása utolsó válogatott meccse már nem sikerült ilyen jól. A 2006-os, Olaszország elleni vb-döntőben lefejelte Marco Materazzit, majd a tizenegyespárbajban elveszítették az összecsapást. A kiállítást megelőző jelenet örökre fekete folt marad a karrierjében. Hogy emlékszik vissza rá?
– Abban a pillanatban annyira dühös voltam, hogy csak Bixente Lizarazu tudott volna visszatartani, de akkor ő már nem volt tagja a válogatottnak. Fontos lett volna, hogy ott legyen mellettem, de nem tudom visszatekerni az idő kerekét. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de ez is része a pályafutásomnak. Mindenkinek az életében vannak nehéz pillanatok, ez is olyan volt.

– Előtte viszont az ön góljával vezettek 1–0-ra, miután panenkázva lőtte a tizenegyest Gianluigi Buffon kapujába. Nem volt túl merész húzás ez a döntőben?
– Ez a hetedik percben történt, tudtam, hogy még sok van hátra a meccsből. Jól ismertem Gianluigi Buffont, és tudtam, hogy valami váratlannal kell kirukkolnom. Nem sokat gondolkodtam, mielőtt elvégeztem a büntetőt.

– Négy évvel korábban pályafutása talán legszebb, de mindenképpen egyik legemlékezetesebb gólját lőtte a Leverkusen elleni BL-döntőben.
– Nem tudom, ez volt-e pályafutásom legszebb gólja, de az biztos, hogy az egyik legfontosabb. Akkorra már megnyertem minden fontos trófeát, egyet kivéve. A Bajnokok Ligája hiányzott a gyűjteményemből, és nagyon vágytam már rá. Döntőben gólt szerezni mindig csodálatos érzés. Így viszont még inkább az volt, arról nem is beszélve, hogy valóban elég szépre sikerült az a lövés.