Zsozsó – Malonyai Péter publicisztikája

Vágólapra másolva!
2022.12.26. 23:08
 

Iskolát teremtett – mondanám, de nem tehetem, mert amit ő tudott, megtanulhatatlan. Zsigerből szolgálta a magyar futballt már akkor, amikor a háttérrel még csak alig-alig törődtek. Ösztönösen tudta, mi az, hogy vendég, mi az, hogy idegenek forgalma (ami több mint az idegenforgalom), a szolgálat pedig olyannyira a vérében volt, hogy a kifejezés el sem hagyta a száját.

Aki ismerte, lehet róla ezernyi története, ám a hangsúlyait, a mimikáját, a szellemét képtelenség elmesélni, leírni. „Okos vagy...” – mondta mindig a másiknak, aki ettől szinte megnyúlt jó néhány centit.

Az elmúlt héten életének 88. évében elhunyt Hertzka Györgyről írok – Zsozsóról, ahogy közeli ismerősei, barátai hívták, hívhatták. Útimarsall volt, utaztatta a magyar válogatottat, fogadta a hozzánk érkező csapatokat, a magyar futball vendégeit, akik közül nem távozott senki rossz szájízzel tőlünk. Nálam ez az igazi diplomácia, ami ugyebár a hozzáértők szerint háttérművészet. Ismétlem: művészet.

A Hertzka név persze, hogy ismerős a futballvilágban, egyébként is. Hertzka Pál (1898–1979), a két háború között Európa-szerte ismert játékvezető jóvoltából, aki fújt olimpián (1936), világbajnokságon (1938), s nem mellesleg az első osztályban 1920 és 1948 között 150 meccsen. Rokoni szál kötötte össze őket (mintha azt mesélte volna, hogy a nagybátyja volt), s az is, hogy Zsozsó is megpróbálkozott a bíráskodással. Nem volt hosszú karrier, mert menyasszonya (haláláig a felesége) nem tűrte jól, hogy kórusban gyalázzák a párját.

Megjárta a hadak útját, Párizsban született, a háború után költöztek haza édesanyjával. Egy szót sem tudott magyarul, ám aztán csak eljutott a gépipari technikumi végzettségig, francia állampolgárként, amelyről nem mondott le sohasem. „A franciák nem engedtek el” – zárta rövidre az okokat.

Nagy kincs volt a nyelvtudás az ötvenes évek második felében, így lehetett, hogy noha kézbesítőként kezdte az IBUSZ-nál szépen csendben lépegetett előre a ranglétrán. Mert a nyelvek utánozhatatlan érzékkel párosultak. Kitalálta például az Út az ismeretlenbe programot, a lényege, hogy a jelentkezők csak a buszra felszállva tudták, meg, hogy az ország mely részébe utaznak egy napra. Elleste a franciáktól hogyan szervezik a buszos városnézést, hazajőve levágatták néhány fővárosi kék busz tetejét, és indulhatott az itthoni program.

Aztán a rendezvénycsoporthoz került, a művészet és a sport területére, s ezzel hazaérkezett. A világhírű moszkvai Bolsoj balett nagyjait éppen úgy fogadta, mint a tahiti táncosokat vagy az innen-onnan érkező népi együtteseket. A futball 1966-ban lett az övé, az Eb-selejtezőre érkező holland válogatottal kezdődött a nagy sorozat. Közmegelégedésre, ami mifelénk azt jelentette, hogy azt is rábízták, ami nem lett volna a dolga. Ő foglalta le a pályákat a válogatottak, a kupacsapatok edzéseihez, házigazda honfitársaink legtöbbször csak a buszukat adták a vendéglátáshoz.

Irigye sok volt, közülük sokan, sőt még annál is többen próbáltak keresztbe tenni neki, ám neki helyén volt az esze, meg persze ott volt a hatalmas kapcsolati tőkéje, amit azzal alapozott meg, hogy – csak segített. Muszáj volt figyelnie, mert devizáról volt szó, árgus szemekkel nézték, nem tűnik-e el egyetlen cent is. Gyakran táncolt borotvaélen, ám egy MTK-meccsen leült Fekete János, a Nemzeti Bank elnökhelyettese mellé, elmondta, hogyan dolgozik, a bankár rábólintott, ő pedig mondhatta, hogy szóbeli engedélye van Fekete elvtárstól.

Sorolhatnám az eseteket, de legyen elég itt csak azt feleleveníteni, hogy 1978-ban, a 25. évfordulón ő szervezte az első megemlékezést az Évszázad mérkőzéséről, a londoni 6:3-ról a Royal szálló kistermében. Hiszik, nem hiszik, titkos találkozó volt, mert ugyebár akkoriban leginkább elhallgatták Puskás Öcsi”klasszisát, érdemeit. Az MLSZ titkára, Salga Lajos volt az ötletgazda, igyekezett emlékezetessé tenni az ünnepet, rendelt ételt, italt jócskán, még egy tortát is marcipán 6:3-mal, ám pénzt nem adott a szövetség, így aztán az IBUSZ sem. „Old meg valahogy – így a főnöke –, de nyoma ne maradjon.” Ezért aztán ilyen és olyan könyvelési fondorlatokkal a Royalban megszálló vietnami táncegyüttes számlája rejtette a jubileumi futballünnepség költségeit.

És most a saját vizeimre evezek – engedelmünkkel. Volt nekünk egy futballcsapatunk a kilencvenes években, benne olimpiai és világbajnokok, más sportágak klasszisai. A vívókat Bujdosó Imre, Dénes Balázs, Gelley István Székely Zoltán és Udvarhelyi Gábor képviselte, az öttusázók közül volt főszerkesztőnk, Buzgó József és Török Ferenc lépett pályára, de a Fradi-hokis Hudák Gábor, a pólós Kristóf András és Varga Gusztáv és a tekvandós Patakfalvy Miklós is csapattag volt. Nem beszélve szerzőtársamról, barátomról Vincze Andrásról (ó, azok a külsőzések...)

Illusztris névsor, olyannyira, hogy Budatours néven nevezhettünk a BLASZ II-be, köszönhetően annak, hogy Hertzka Zsozsó Andris fia is közénk tartozott. Akkor már ugyanis a Budatours első embere volt, de hiába munkálkodott a hazai idegenforgalom első vonalába, vállalta, hogy állja a költségeinket (pályabér, mosatás, bíródíj satöbbi – úgy voltunk már amatőrök, hogy pénzbe került minden). Irigylésre méltó dolgunk volt, szponzorként is kitett magáért. Legyen elég annyi, hogy minden meccs végén egy láda sör várta a csapatot az öltözőben, ám nem minden ösztönző szándék nélkül: ha nyertünk félliteres palackok sorakoztak egymás mellett, egyébként csak kisüveges kiszerelés járt.

Nemcsak méltók voltunk az irigységre, irigyeink is akadtak szép számmal. Köszönhetően annak, hogy erőben, állóképességben, s persze hírnévben nem vehették fel velünk a versenyt, így hát, ahol tudtak igyekeztek akadályozni bennünket. Mi nem voltunk olyan ügyesek, mint Zsozsó, sikerült is csapdába csalniuk.

A Telefongyár elleni idénybelibeli utolsó meccsünkön – máig emlékszem a dátumra: 1994. június 18. – tört ki a botrány, köszönhetően a játékvezetőnek, Szabó Gergelynek. Azt tette, amivel – szerintem – megbízták. Már a meccs elején sárga lapot adott Buzgó Józsinak, hozzátéve, hogy úgyis kiállítja... Ez megadta az alaphangot, a „kis” Szabó mindent megtett, hogy kihozzon bennünket a sodrunkból, provokált rendesen, mi meg szó szerint amatőrök voltunk... A meccs félbeszakadt, volt bíróüldözés, meg a szokásos „BLASZ-balhé”. A jegyzőkönyvbe, mint mindig és tiszteletből is, Hertzka Györgyöt írtuk be csapatvezetőnek, akiről jelentésében Szabó megállapította, hogy „a lelátóról nem segítette a békét, hanem még szította is a tüzet”.

Megjegyzem, Zsozsó, aki igazi úr volt, tisztelettudó, udvarias, az indulatai nem kerültek soha elő, nem volt ott a meccsen, de a fegyelmi tárgyaláson sem. Technikai vezetőként, s persze jogvégzettként én képviseltem a csapatot. Egy négyéves kisgyerek is seperc alatt rájött volna, hogy koncepciós perről van szó, az eljáró percemberkék nem is titkolták. Nem mertek túl kemények lenni, mégiscsak ismert emberek alkották a csapatot, meg újságírók is voltak köztünk, ezért annyi pontot vontak le, hogy még épp benn maradjunk.

Csődbe azzal kergettek minket, hogy hosszú esztendőkre eltiltották egyikünket-másikunkat, s miután nem tizenéves kezdők voltunk, ezzel vége is lett a csapatnak.

A határozat utolsó pontja szerint a jegyzőkönyvben szereplő csapatvezetőt, tehát Hertzka Györgyöt egy évre mindennemű sporttevékenységtől eltiltották és kizárták a főváros összes pályájáról. Miközben a Budatours volt az MLSZ és a válogatott ellenfeleinek hivatalos utaztatója.

Zsozsó sohasem tudta meg, hogy eltiltották, bevallom, nem mertem neki megmondani, sem akkor, sem később. Azért is, mert benne volt a pakliban, hogy nagyon kioszt, a sportszerűség, a fair play úgymond, rá volt írva, vele született.

Nem erre a világra való volt, de nagyon jó, hogy itt járt.

Maradandóan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik