Kovács Imre a védekezésben is jeleskedett, feltűnő, hogy remek ütemű szerelése közben is figyeli, hová rúgja a labdát

Az 1940 májusában rendezett többfrontos magyar–román futballtalálkozók kapcsán az ifik 1:0-ra megnyert mérkőzése után a Nemzeti Sport a BSzKRT futballistáját, Kovács Imrét is a jók között említette. Kovács még a WM-rendszerben jobbfedezetet játszott. S noha a második világháború alatt Tatabányán és Diósgyőrben is futballozott, pályája az MTK-ban teljesedett ki, az 1945–1946-os bajnokságban hatodik helyen végző együttesben 33 alkalommal lépett pályára.

Három évvel később a Ferencváros mögött ezüstérmes csapat tagja (Tóth Gy. – Kovács II, Börzsey, Lantos – Kovács I, Bosánszky – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Bodola, Hegedűs), ekkorra már a válogatottban is bemutatkozott – jóllehet az Üllői úton a 2:1-es hazai győzelemmel végződő magyar–csehszlovák mérkőzés (1948. május 23.) 34. percében lecserélte Gallowich Tibor szövetségi kapitány (az FTC jobbfedezete, a szintén újonc Kéri Károly állt be a helyére). Kovács Imre nem éppen lámpalázasan nyilatkozott: „Elismerem, nem játszottam úgy, ahogy az MTK-ban szoktam, de hiányoztak a megszokott társak, no meg az a bizonyos taktikai utasítás! Tessék elhinni, húsz perc alatt nem lehet senkiről sem megállapítani, hogy tud-e játszani vagy sem. Ha nem bíztak bennem, miért állítottak be? Nagyon szégyellem magam.”

 KOVÁCS IMRE
Született: 1921. november 26., Budapest
Elhunyt: 1996. március 9., Budapest
Sportága:   labdarúgás
Posztja:   jobbfedezet
Csapatai játékosként:  BSzKRt (1939–1942), Tatabánya (1942–1943), DiMÁVAG (1944), MTK (1945–1959)
Válogatottság:   8 (1948–1952)
Sikerei játékosként:  olimpiai bajnok (1952), KK-győztes (1955), magyar bajnok (1951, 1953, 1958), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1952)
Csapatai edzőként:  MTK (1962–1964, 1974–1975), KSI (1964–1965), Za­malek (egyiptomi, 1965–1966), Canal Suez (egyiptomi, 1966–1967), Pécs (1968–1969, 1976–1978, 1981–1982, 1983), Videoton (1970–1971), Ú. Dózsa (1971–1973), Salgótarjáni BTC (1973–1974), Rába ETO (1978–1981), Nyíregyházi VSSC (1983–1984)
Sikerei edzőként:   KK-győztes (1963), magyar bajnok (1972, 1973), MNK-döntő (1978), KEK-döntő (1964, Volentik Béla ült a kispadon), mesteredző (1973)

Az elmondottak nem is burkolt kritikát fogalmaztak meg a szövetségi kapitánnyal szemben, akivel a szakma sem volt teljesen elégedett, mert Gallowichnak még két meccse volt a válogatott kispadján, szeptembertől már nem ő irányított. Ettől függetlenül az Aranycsapatban szereplő Bozsik, Zakariás fedezetpár már Gallowichnál összeállt, s az őt követő válogató bizottság (Sebes Gusztáv, Mandik Béla, Kléber Gábor) is ebben a felállásban tartotta a legjobbnak a fedezetsort. Egyedüli kapitányként Sebes is a Bozsik, Zakariás duó mellett tette le a voksát, csakhogy a kapitány első meccsén Prágában 5:2-re kikaptunk a csehszlovákoktól, ezért Cucu mellett számos alkalommal Lakat Károly játszott balfedezetet. Sebes hatodik találkozóján az osztrákok ellen Bécsben 4:3-as győzelemmel végződő találkozón Bozsik és Zakariás újra egymás mellett lépett pályára, mégis, a kapitány 12. meccsén Albánia ellen Kovács Imre jobbfedezetként kapott lehetőséget, mellette Bozsik volt a bal oldalon. A csehszlovákok elleni idegenbeli, 2:1-es győzelmet hozó meccsen (1951. október 14., Vítkovice) is ők a fedezetek (Kovács, Bozsik), ezt megelőzően Kovács a berlini főiskolai világbajnokságon aranyérmes együttes tagja.

A helsinki olimpia előtt, 1952 májusában csapatunk két mérkőzést játszott Moszkva válogatottja ellen a szovjet fővárosban. Az első, 1:1-re végződő találkozón a Bozsik, Zakariás, a 2:1-es magyar vereséggel végződőn a Bozsik, Kovács fedezetpár lépett pályára. Sebes az  Örömök és csalódások  című önéletrajzi könyvében ezt írta: „Ebben az összetételben egyik pár játéka sem volt meggyőző.”   Mégis, az olimpiai főpróbának szánt varsói lengyel–magyaron (1952. június 15., Varsó) a Kovács, Bozsik kettőst küldte pályára, a mieink 5:1-re győztek. Játékáról ezt írta a Népsport:  „Kovács Imre a mérkőzés első felében egészen nagyvonalúan játszott, ügyesen szerelt, a megszerzett labdákat jól vitte fel és rendre jó helyre továbbította. Szünet után már időnként tovább tartogatta a kelleténél magánál a labdát, s halványabban játszott.”   A finnek idegenbeli 6:1-es legyőzéséhez is hozzásegítette együttesünket: „A tőle megszokott lelkiismeretes, kitűnő játékát nyújtotta. Feltűnően sokat segített a védelemnek, jól fedezte összekötőjét, a megszerzett labdát jól hozta fel, s kifogástalan átadásokkal dobta támadásba csatártársait. Időnként azonban a kelleténél tovább tartotta magánál a labdát.”

Sebes kivitte az olimpiára, ahol egy mérkőzés jutott neki – így aranyérmesnek számít –, a románok elleni, 2:1-re megnyert találkozón játszott utoljára a nemzeti tizenegyben, mellette Bozsik volt a balfedezet. Sebes könyvében leírta:  „Ezen a mérkőzésen végképp meggyőződtem arról, hogy a tapasztalt Kovács és Bozsik nem játszhat egymás mellett. Kovács Imre sem maradt el tudásban Bozsiktól. Ő is olyan egyéniség volt, aki színt, stílust tudott vinni a játékba. Futballozása erősen hasonlított az osztrákok nagyszerű fedezetjátékosának, Ocwirknak a játékára. Komoly problémát okozott nekem, hogy melyikről mondjak le. ” Sebes választása ma már történelmi tény, választásában döntő szerepet játszhatott, hogy a Kovácsnál négy évvel fiatalabb Bozsik az Aranycsapat jobbszárnyát alkotó Budai II Lászlóval és Kocsis Sándorral szerepelt együtt klubjában, a Bp. Honvédban.

A félmosoly kifejező, hiszen csak az MTK-ban juthatott főszerephez

Egyértelmű, hogy a válogatottsággal Kovács Imrének azért nem volt szerencséje, mert posztján, jobbfedezetként Bozsik József korának legjobbja volt. De Cucuval nem lehetett együtt a pályán, mert akkor felborult a védekezés és a támadás egyensúlya. Döntő szempont volt, hogy Bozsik mellé olyan fedezetet kellett találni, aki leveszi a Honvéd-játékos válláról a védekezés terhét. Ezért esett a választás Zakariás Józsefre, aki az MTK-ban (Textiles, Bástya, Vörös Lobogó) éppen Kovács Imre fedezettársa volt. Aktív pályafutása befejezése után öt évvel a Labdarúgás 1964. októberi számában ezt írták: „A legbalszerencsésebb magyar jobbfedezet. Nyugodtan viselhetné a neve előtt ezt a jelzőt. Európa nagyon sok országában akár ötvenszeres válogatott is lehetett volna, nálunk meg sem közelítette ezt a számot. Amikor az ő tudása fénylett, Bozsiké ragyogott.”   Ő maga sem látta másképpen:  „Mindig elismertem, hogy Bozsik jobb játékos volt, s ha kettőnk között kellett válogatni, elsősorban ő jöhetett számításba. Ezen kívül pedig abban a válogatottban bizony büszkeség volt tartaléknak is lenni. (…) Többször is bekerülhettem volna a válogatottba, ha Bozsik és Zakariás nem lettek volna »vasból«.”   A Labdarúgás 1968 júniusában így összegzett: „Bozsik mellé jobban illett Zakariás játékfelfogása. A kék-fehér gárdát viszont a kitűnő jobbfedezet rengeteg alkalommal vezethette emlékezetes hazai és nemzetközi sikerekre, győzelmekre.”

Valóban: a Hungária körúton az 1948–1949-es ezüstérmet követően 1949–1950-ben bronzot, 1950 őszén, 1952-ben, 1954-ben, 1955-ben és 1957 tavaszán ezüstöt nyert – hogy az 1951-es, 1953-as és 1958-as bajnoki aranyéremről és az 1952-es Magyar Kupa-, illetve az 1955-ös KK-sikerről ne is beszéljünk. Egyik legjobb játékát éppen a nemzetközi kupasorozat elődöntőjében nyújtotta. Az első meccsen a Bp. Honvéd 5:2-re győzött a Vörös Lobogó ellen, a visszavágót a vezetésével 5:1-re nyerte meg a Lobogó:   „Kovács I volt a mezőny legjobbja, hatalmas területen mozgott, védő és támadó feladatát egyaránt kitűnően látta el. Két gólt is lőtt, és az együttes játékának mozgatója volt.”  Az 1957–1958-as aranyérmet követő – ezüstérmet hozó – idényt Kovács még végigjátszotta – 26 bajnokiból 21-en pályára lépett –, majd visszavonult, s eredményes edzői karrierbe kezdett. Az MTK-val szakvezetőként is KK-győztes lett, 1964-ben a KEK-döntőbe vezette az együttest, igaz, a döntőn és a megismételt fináléban már Volentik Béla ült a kispadon.

Újpesten Baróti Lajost követte az edző poszton, kétszer bajnok lett a csapattal. Bene Ferenc visszavontabban játszott nála, ugyanakkor a futballisták véleménye megoszlott Kováccsal kapcsolatban. Nagy László jó edzőnek tartotta, mégis volt afférja vele, Horváth József szerint a tréner becsülte a túlórázókat, de ha felment benne a pumpa, bezavarta a játékost az öltözőbe, és büntetett is. Tóth András becsülte benne a következetességet, ugyanakkor a sérüléséből visszatérő Göröcs Jánosra nem számított. Egy volt labdarúgója azt mondta róla, olyan nagyképű volt, hogy saját magával sem állt szóba…

Mondjuk, a kisujjában volt a futball.