Rendszervita Tóth Potya körül – A Nemzeti Sport sikeresen fúrta meg a szövetségi kapitányt

Kell-e mondani, 1941-ben nem volt olyan egyszerű ellenfelet találni, ha egy európai labdarúgó-szövetség válogatott meccseket szeretett volna leszervezni. Az MLSZ kirakatcsapata például március 23-án Belgrádban játszott 1:1-et a napokon belül megszállt jugoszlávokkal, majd április 6-án csúnya 7:0-s verésbe szaladt bele Kölnben a németekkel szemben – ahogyan az lenni szokott, ez a zakó Fábián József kapitány állásába került.

A nemzeti tizenegyet az 1939 nyara óta irányító Ginzery Dénes egy Ganz TE elleni felkészülési meccsen leült a kispadra, ám ősszel a Fradi játékos-, majd edzőlegendája, Tóth-Potya István következett, aki a harmincas éveket nagyrészt Olaszországban, a Triestina, majd az éppen Ambrosiana néven játszó Internazionale élén töltötte, közben azonban két évre hazaugorva bajnokot faragott az Újpestből is. És 1937-től két idényen át az Elektromost irányította, igaz, a Latorca utcában 1939 nyarán nem újították meg a szerződését.

A Magyar Labdarúgó-szövetség (miközben Fábiánt az utánpótlás élére ejtőernyőztette) szeptember 22-én úgy érezte, ha ideiglenesen, megbízottként is, de Tóth Potya Istvánra van szükség a válogatott élén – ezzel nemhogy kavicsot, de hatalmas sziklát dobva a magyar futball vizébe...

„Számtalanszor emlékeztünk meg dicsérő és elismerő hangon az új MLSZ intézkedéseiről, és ezért senki sem mondhatja gáncsoskodásnak, kákán csomót keresésnek, amikor azt mondjuk: ezt a döntést hely­telennek, a magyar labdarúgás ügyére károsnak tartjuk! Nekünk Tóth István személye ellen semmi kifogásunk. Vele mint az Elektro­mos edzőjével a legjobb barátság­ban voltunk. Tudomásul vettük, hogy neki a rendszer kérdésében más a véleménye, és hogy volt csa­patát, az Elektromost nem abban a rendszerben játszatja, amelyet im­már legtöbb csapatunk játszik. Tisz­teltük is Tóth István meggyőződé­sét, hogy erősen és következetesen ragaszkodik ahhoz, amit ő jobbnak tart. Nem is kívántuk és most sem kívánjuk, hogy változtasson meg­győződésén. Amíg Tóth István csak az Elek­tromos edzője volt, tisztán magán­ügy volt, hogy milyen rendszert tart jónak. Ez kizárólag Tóth István és az Elektromos ügye volt, amikor azonban őrá bízták a válogatottat, akkor már nem közömbös magán­ügy, hogy mi a meggyőződése, nem közömbös, hogy a válogatott körüli teendőket olyan ember látja el, aki más rendszer híve, mint amit a vá­logatott csapat játszik. Nem fogad­hatjuk el az MLSZ-nek azt az indo­kolását, hogy a megbízatás csak ideiglenes és átmeneti. Ez a körül­mény egyáltalán nem ment fel ben­nünket a bírálat kötelessége alól. Át­menetileg is lehet rosszat csinálni, s nem mindegy, hogy az éppen soron következő 1-2 mérkőzésünk si­keres lesz-e, vagy sem. De míg Tóth Istvánnal már évek óta ilyen »átmeneti«, »ideiglenes« félmegol­dásokat csinál az MLSZ, önkénte­lenül is felmerül a gyanú: az ideiglenes megoldás egyszer csak állandó megoldássá válik, amikor a közvéle­ményt már hozzászoktatták a do­loghoz. A megbízatás ideiglenesnek minősített volta egyébként már ön­magában is azt igazolja, hogy nem tökéletes megoldás. Mert ha az elnökség tökéletesnek tartotta, akkor miért nem minősítette véglegesnek?”  – így hangzik a felütés a döntés miatt enyhén szólva is felháborodó Nemzeti Sportban, de hasonlóan harcias volt az MLSZ-szel és Tóthtal szemben az akkoriban hetilapként megjelenő Sporthírlap is.

A történeti hűség kedvéért nem árt megjegyezni, hogy az MLSZ még 1939-ben kinyilvánította: az ún. WM-rendszer mindennél üdvösebb, 1941-re már az élvonal szinte összes csapata ebben futballozott, nem úgy a Nagyvárad – és a Tóth Potya vezette, „olasz” rendszerben (azaz két hátvéddel és három fedezettel) pályára lépő Elektromos... Az edzői karrierje során amúgy mindig is az újítások és a modernizáció hívének számító szakember egyebek mellett a fizikai és a pszichés felkészítés fontosságára is épített, hazánkban ő honosította meg a téli „alapozást”, amúgy pedig a Ferencvárossal 1928-ban első magyar klubként megnyerte a kor legrangosabb európai trófeáját, a Közép-európai Kupát, majd 1929 nyarán Montevideóban legyőzte az olimpiai (és egy évvel későbbi világbajnok) Uruguayt. Szakmai pedigréje szinte kifogástalan volt, WM-rendszer ide, 1939-es MLSZ-állásfoglalás oda.

A szög persze hamar kibújt a zsákból. Tóth Potya Istvánnal az volt a gond, hogy „dribler”, azaz a Nemzeti Sport szerint ügyeskedő. Márpedig, „ma a vitéz Béldy Alajos országos vezető által irányított sportkorszakba kerültünk, amelynek a célja az ifjúság testi és jellembeli nevelése. Határozott, bátor, férfias, egyenes, a »placcra bátran kiálló« férfiakat akarunk nevelni, akik kertelés nélkül vallják felfogásukat, akik nyíltan mondják: »Ez a bará­tom, ez pedig az ellenségem!«, akik nem jobb kézzel vakarják meg a bal fülüket.” Tóth Potya ezek szerint jobb kézzel vakarta...

Tóth onnan kapott támogatást, ahonnan leginkább várhatta: a Ferencvárostól. Dimény Lajos, a zöld-fehérek mestere a Képes Sportban kelt az egykori Fradi-tréner védelmére:   „A kapitányságra Pataky Mihályt is kiválóan alkalmasnak vélem, de egy személyben nem ta­lálhattak volna Tóthnál jobb megoldást. Mert Potya mindenhez ért, ami ebben a szakmában fontos s amellett tisztában van a játékos lelki világának legkisebb rezdülésével is – mondja Dimény. – Ez a meggyőződésem, s nem azért mondom, hogy ellenkezzem a magyar sajtó azon részével, amelynek nem tetszik Potya megtisz­telő megbízatása.”

A mester egy szeptemberi Bécs–Budapest meccsen debütált megbízott kapitányként, a 8:2-es vereség különösen annak fényében fájó, hogy a '38-as vb-ezüstérmes csapat maradékát (Bíró, Lázár, Polgár és a két Sárosi) is felvonultató magyar kezdőben már olyanok is helyet kaptak, mint az ifjú Szusza Ferenc vagy Gyetvai László. Novemberben egy hét alatt háromszor vívott klubok elleni mérkőzést, kétszer (5:1, 5:3 – ez utóbbin egy félidőt az újpesti Zsengellér Gyula is játszott, de nem a válogatottban...) a Sebes Gusztáv vezette Elektromost, egyszer a Lampart FC-t (5:2) győzte le, ezek a meccsek 2x30 percig tartottak, ezt követte egy 15 perces ráadás. Ezt követően viszont Tóth Potyának nem volt maradása, november 16-án Zürichben már ismét Ginzeryé volt a magyar kispad, vele nyertünk Svájc ellen 2:1-re.

A mester pedig már csak 1943-ban vállalt edzői munkát, hivatalosan szaktanácsadóként vezette a Ferencvárost, amely a finisben Schaffer Alfréd vezetésével meg is nyerte a Magyar Kupát. A driblernek minősített Tóth Potya hősies élete 1945. február 6-án ért tragikus véget: a Gestapo letartóztatta és Kertész Gézával, az ugyancsak korábbi válogatott labdarúgóval együtt a Várban agyonlőtték, miután a nemzeti ellenállás tagjaként üldözöttek százait menekítette ki a nyilasok karmaiból.

Budapesten egy héttel később elnémultak a fegyverek.