Diósgyőrből indult a válogatott kapus: Tamás Gyula 80 éves lett (Fotó: Dömötör Csaba)



– Noha egy születésnapon a szépre illik emlékezni, essünk túl a nehezén: 1968-ban a szovjetek ellen játszottunk az Eb negyeddöntőjének visszavágóján Moszkvában, s három-nullára kikaptunk, ezzel kiestünk, mert a Népstadionban csak kettő-nullára nyertünk…

– Jaj, ne is mondja!

TAMÁS Gyula 
Született:   1941. november 12., Diósgyőr
Csapatai játékosként: Diósgyőri VTK
(1963–1969), Vasas SC (1970–1981)
Válogatottság: 11 (1967–1970)
Sikerei játékosként:  magyar bajnok (1977), MNK-győztes (1973), KK-győztes (1970)
Csapatai kapusedzőként:  Irak (1981–1983), Vasas (1985, 1993, 2001), Salz­burg (1998), Újpest (1999), magyar olimpiai válogatott (2000), magyar válogatott (2001–2003), ZTE (2004–2005), Videoton (2008–2009), FC Felcsút (2008–2010), Vasas, szakosztályvezető (1983–1985)

– …és önről azt írta a Népsport: „Mélyen tudása alatt szerepelt”, aztán jóval később az egyik diósgyőri szurkolói ankéton elmondta, milyen részletek voltak a háttérben.
– Igen, mindenki azt mondta, Tamás Gyula rosszul védett, a körülményekre senki sem volt kíváncsi. Márciusban az egyik bajnokin megrúgták a kezem, elrepedt a csont. A következő találkozón Veréb György helyettesített, sőt, másfél hónapig nem állhattam a kapuba. A szovjetek elleni hazai meccsen Fatér Károly védett, de a visszavágót kihagyta.

– Miért?

– Sérültet jelentett. A vezetők kértek, vállaljam el, a játékostársak is bíztak bennem. Mai kifejezéssel élve nem volt meccsrutinom. Másfél hónap kihagyás után, egyetlen mérkőzés nélkül álltam be, bizonytalan voltam. Talán a kiesésnél is jobban fájt, hogy én lettem a bűnbak, így aztán hiába voltam első számú jelölt az olimpiai csapatban, itthon hagytak.

– Akkor is Sós Károly volt a szövetségi kapitány, amikor hatvankilenc decemberében Marseille-ben négy-egyre kikaptunk a csehszlovákoktól. Ha ön véd, nem kapunk ki?
– Ezt nem lehet kimondani. Mivel az azt megelőző válogatott találkozón én álltam a kapuban, biztosra vettem, hogy pályára lépek. Aztán azzal az indokkal, hogy Szentmihályi Antal többet védett villanyfényes mérkőzéseken, ő került a csapatba.

– Ön is úgy lett kapus, hogy egyszer beállították a kapuba, aztán ki sem engedték?
– Nem egészen. Ifiként a mezőnyben játszottam, egészen jól ment a góllövés. Nem akartam kapus lenni. Aztán úgy alakult, hogy Bodola Gyula – akit egyébként a nevelőedzőmnek tartok – lődözött kapura, én néha beálltam védeni, s az egykori kiváló nagyváradi csatár azt mondta: „Magából kapus lesz!”

– Nem zavarta, hogy klubja, a DVTK ingázott az első és másodosztály között?
– Persze, jobb volt az élvonalban, főleg amikor az együttes a vidék legjobbja volt, de úgy fogtam fel, tősgyökeres diósgyőriként hajtok a csapatért. Telt ház volt a meccseinken, a második vonalban is összejött legalább tízezer néző. A Dorog ellen mutatkoztam be az NB I-ben, olyanok játszottak előttem, mint Szigeti Oszkár, aki válogatott lett, Werner Gyula is pályára lépett a B-válogatottban. A később tragikus sorsú Szucsányi András is ott volt az együttesben, majd Sikora Ferenc szintén, akivel már gyerekként is együtt futballoztam.

(Forrás: NS, archív)

– A legenda szerint bátor kapus volt.
– Nem érdekelt, milyen felületen kell vetődni, betonon, aszfalton is eldobtam magam. Ezek után a füves pálya már felüdülést jelentett.

– Hogyan került a Vasashoz?
– Illovszky Rudolf hívott, illetve… Ez így nem pontos. A piros-kékek Diósgyőrben vendégeskedtek, Rudi bácsi pedig azt mondta: „Maga a Vasasban fog védeni”. Nem volt egyszerű, mert nem akartak kiadni, aztán a két klub megegyezett, Pestről Mathesz Imre került a DVTK-hoz. Illovszky Rudolfnál lettem B-válogatott.

– Egy alkalommal Puskás Ferenc is megdicsérte.
– Igen, külföldön egy meccs után bejött az öltözőbe, kérdezte, ki ez a gyerek, Illovszky Rudolf pedig mondta neki a nevemet. Rudi bácsinak nem lehetek elég hálás: engem, a vidéki srácot még diósgyőriként a válogatottba is betett, a Vasasnál pedig életem legszebb időszakát tölthettem: bajnoki cím, KK- és MNK-siker.

– Melyik meccsére a legbüszkébb?
– Az osztrákokat 1967-ben Bécsben három egyre legyőztük, megfogtam egy tizenegyest.
A Népsport azt írta: „Bravúros védései visszaadták a mieink önbizalmát, s kilopták a bátorságot az ellenfélből.”

– Emlékszik, kik voltak a csapattársai?
– Bene Ferenc, Varga Zoltán és Albert Flórián biztosan játszott. Varga Zolinak szenzációs megmozdulásai voltak, más kérdés, hogy nem volt könnyű eset. Albert Flórián pedig mindent tudott a labdával. Ha lehet azt mondani, még Vargánál is sokoldalúbb volt.

– Edzőként melyik tanítványára a legbüszkébb?
– Babócsy Andrásra és Sáfár Szabolcsra, utóbbi útját végigkísértem a Vasastól Salzburgig.

– Számos együttes után kétezerhattól a magyar borászválogatott, 2010 óta az országgyűlés válogatottjának kapus­edzője.
– Magyar Zoltán, a Fradi korábbi ügyvezetője hívott mindkét együtteshez, élvezem a munkát, a képviselőket, különösen Nádudvari Zoltánt hétfőnként izzasztom meg.

– Mit adott önnek a futball?
– Még a Diósgyőri Bányász játékosa voltam, azt mondtam magamban, ha egyszer válogatott leszek, mindent elérek. Mindent elértem – még annál is többet.