2013. június 1.: első kispesti szezonjában bronzérmet nyert a Honvéddal (Fotók: Nemzeti Sport)


Egy nyári napon történt, még 1996-ban.

Az Eintracht Frankfurt légiósa belépett az Il Cavallinóba. A Ferrari-istálló szimbólumáról, a „Lovacskáról” elnevezett étteremben sokan voltak, az olasz férfi és családja épphogy talált helyet az egyik sarokban. De vegye is át rögtön a szót Giuseppe Giambertone – nem, nem a Frankfurt akkori futballistája, hanem a vendéglő tulajdonosa.

 
1. rész: Amikor Marco Rossi Torinóban végleg szögre akasztotta a – fehér köpenyt
2. rész: Akit Signor Futballistának hívtak – így lett Marco Rossiból élvonalbeli játékos

„Az egyik este egy magas olasz férfi betért hozzám a várandós feleségével és a kisfiával. Buona sera, köszönt nekem. Annyian voltak és annyi teendőm akadt, hogy fel sem nézve köszöntem vissza: buona sera! Egy kis asztal volt szabad csupán, ott ültek le. Megvacsoráztak, majd a magas olasz férfi odajött a kasszához, hogy rendezze a számlát. Akkor elegyedtünk szóba. Kérdeztem, mit csinál Frankfurtban, mire közölte, hogy itt dolgozik. Igen, és hol? A Philipsnél? Nem. A Siemensnél? Nem. Akkor a Procter and Gamble-nél? Ott sem. Esetleg az Alfa Romeónál? Nem, ott sem. Úgy kellett kihúzni belőle minden szót… Magától nem volt hajlandó elárulni, mivel foglalkozik, én pedig egy idő után nem erőltettem. Hanem amikor megkérdezte, hogy Pizza Juventus lesz-e az étlapon, nyomban egy hullámhosszra kerültünk. És akkor a fejemhez kaptam! Hiszen ő Marco Rossi, akiről a minap olvastam, hogy leigazolta az Eintracht Frankfurt! Kiderült, a klub sportigazgatója említette neki, hogy a városban van egy jó olasz étterem. Az is gyorsan nyilvánvalóvá vált, azért nem mondta el magától, hogy az Eintracht futballistája, mert nem akart visszaélni a helyzettel, attól félt, hogy nem engedem fizetni. Ilyen ember ő. Szerény és becsületes. A kapcsolatunk azon az estén kezdődött, onnantól fogva, amiben tudtam, segítettem neki. Egyhamar barátság alakult ki közöttünk, ami az évek, sőt évtizedek során csak erősödött. Nála rendesebb és hitelesebb embert nemigen ismerek. A családja a mindene. És a csapata. Kevesen tudják, hogy Marco további két évet maradhatott volna az Eintrachtnál, a klub remek szerződést ajánlott neki, de ő inkább visszatért Olaszországba, mert a családja nem érezte jól magát Németországban. Így lett a Piacenza játékosa, amely aztán súlyos pénzügyi válságba került…

Giuseppe Giambertone, frankfurti, majd budapesti étteremtulajdonos és jó barát


A mindenki által csak Pippóként emlegetett Giuseppe Giambertonéhoz még visszatérünk, de ezen a ponton ugorjunk egy nagyot! A labdarúgó-karrierjének végére 36 esztendősen pontot tevő Marco Rossi 40 évesen már felnőttegyüttes vezetőedzőjének vallhatta magát: a korábban az Udinese, majd a Lumezzane U19-es alakulatánál szerzett tapasztalatait a Lumezzane első csapatánál hasznosíthatta. Először 2004. augusztus 14-én irányította a harmadosztályú gárdát tétmeccsen – az első ellenfél a nevelőegyesülete, a Torino volt… Az Olasz Kupa csoportkörében rendezett mérkőzés végeredményét csupán a történeti hűség, nem pedig a szakember kedvéért rögzítjük: a „bikák” 5–1-re nyertek. A folytatás már jobban alakult, a Genoát 3–2-re legyőzte a Lumezzane, majd 1–1-re végzett az Empoli ellen. 2004. szeptember 12. – ezt a dátumot azért érdemes megjegyezni, mert az volt az első bajnoki mérkőzése vezetőedzőként, a Pisa otthonába elért 1–1-es döntetlen majdhogynem győzelemmel ért fel.

Ami Rossi későbbi olaszországi munkásságát illeti, kisebb-nagyobb sikereket könyvelhetett el a harmadik, illetve negyedik vonalban, a Lumezzane után a Pro Patria, a Spezia, a Scafatese, végül pedig a Cavese edzőjének vallhatta magát. El is érkeztünk 2011. február 13-hoz, a Cavese 1919–Taranto FC 1927 Serie C-meccs napjához. A találkozó 1–1-re végződött – Rossi aznap ült utoljára a kék-fehérek kispadján. Sőt, aznap ült utoljára olasz klub kispadján…

„Egy, a Cavesénél lényegesen gazdagabb klubbal remiztünk, amikor kirúgtak – idézi fel a történteket a Ch. Gáll Andrással közösen jegyzett könyvében a tréner. – Ott álltam munka nélkül. Igazából nem volt különösebb oka a menesztésemnek, nem álltunk kiesésre, de az elnöknek elege lett belőlem. Ennyiből is látszik, hogy a világon sehol sem fenékig tejfel az edzők élete. Nem mondhatnám, hogy túlságosan jó anyagi helyzetben voltunk, mert bár nem tékozoltam el az összes pénzt, amit játékosként kerestem a Bresciában, a Sampdoriában, Frankfurtban vagy Mexikó­városban, azért nem is dúskáltunk. De valahogyan el kellett tartani a családot, amely hozzászokott egy bizonyos, nem túl magas, ám tisztes polgári életszínvonalhoz. Persze elméletben be voltam biztosítva júniusig, hiszen a klubnak ki kellett volna fizetnie a járandóságomat az idény végéig, azonban egyetlen eurót sem láttam a nekem járó összegből. A kutya sem keresett meg, illetve két negyedik ligás klubtól mégiscsak felhívtak, csakhogy mindkét helyről azt akarták, még én fizessek nekik azért, hogy alkalmaznak! Mindenesetre nem fizettem nekik, azért teljesen hülye nem vagyok, de az az igazság, hogy nem is nagyon lett volna miből. Ez volt az a pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy elhagyom az edzői pályát, valami másfajta munkából próbálom meg eltartani a családomat…”

2004. augusztus 14.: első meccse a harmadosztályú Lumezzane edzőjeként


Szóba került, hogy beszáll egyik öccse vállalkozásába, és könyvelőként keresi a kenyérre valót, de mielőtt a kukába hajította volna az edzői mappáját, az élet közbeszólt. Jobban mondva: egy ismerős hang…

Úgy bizony, Pippo hívta. Neki akkor már Magyarországon volt étterme, és felkínált egy lehetőséget Rossinak, aki 2011 novemberében Budapestre utazott, hogy személyesen hallgassa meg, miről van szó. Az ajánlat lényege az volt, hogy társuljon be a vendéglátó-ipari bizniszbe. Nem volt ellenére, de hosszasan rágódott azon, belevágjon-e. A vívódást érzékelhette Pippo, aki egy-két hónappal később előhozakodott egy újabb ötlettel…

„Megpedzettem a Honvéd akkori sportigazgatójának, az egyszer nálam vacsorázó Fabio Cordellának, talán jót tenne a Honvédnak, ha szerződtetne egy olasz szakembert. Mondhattam volna ugyanezt a tulajdonosnak, George F. Hemingwaynek is, ő ugyanis már-már törzsvendég volt nálam. Na tehát, amikor említettem Cordellának, hogy esetleg lehetne olasz edzője is a Honvédnak, ő bólogatott, de más nem történt. Mígnem addig győzködtem Marcót, hogy hívja már fel, amíg felhívta. Fabio végül összehozta Hemingwayjel, és tessék, néhány hónappal később kinevezték a csapat élére. A többi már történelem…”

2012. május 30.: kezet adott George F. Hemingwaynek, aláírta első kispesti szerződését


A kispesti históriás könyv azt is rögzíti, hogy George F. Hemingway és Marco Rossi 2012. május 30-án adott kezet egymásnak a közös munkára. Az már nem szerepel a megsárgult lapokon, hogy a tulajdonos ajánlata nem volt túl gáláns: az olasz szakember – minden bizonnyal – az NB I legrosszabbul fizetett edzője volt a maga 850 ezer forintos bérével. Na de hol érdekelte őt a pénz, amikor ahhoz a klubhoz került, amelyről gyerekkorában nagyapja szüntelenül áradozott (a Grande Torino mellett, persze…).

„A múltját tekintve a magyar futball talán legfontosabb klubja, utánpótlás-akadémiája szintén kiemelkedő színvonalú – mondta a Nemzeti Sportnak adott első interjújában Rossi. – Fontos, hogy mihamarabb kiismerjem, megszokjam a magyarok hozzáállását, mentalitását, életszemléletét. (…) Nekem mindegy, hogy valaki magyar, szerb, afrikai vagy bármi más, egyedül azt nézem, hogyan futballozik, mennyire hajt, mennyit fut. Ha tizenegy kínai játékos a legjobb nálam, akkor nincs mese, a Honvéd tizenegy kínaival áll ki.”

Kínai futballista végül nem öltötte magára a piros-fekete dresszt, de a Honvéd élén 2012. július 5-én, az albán Flamurtari otthonában 1–0-ra megnyert Európa-liga-selejtezőn bemutatkozó Rossi mindjárt az első kispesti évében csodát tett. Csapata öt forduló elteltével négy győzelemmel és egy döntetlennel vezette a tabellát, és ugyan a folytatásban lecsúszott a dobogóról, az utolsó előtti játéknapon visszakapaszkodott az alsó fokára, és az utolsó körben Szombathelyen elért 1–1-es döntetlennek köszönhetően meg is ragadt ott. Hogy ez mekkora tett volt, arról annyit: a Honvéd 19 esztendő elteltével lett újra érmes az NB I-ben!

Szép kilátások Kispesten, ahol a múlt kötelez


A másnapi NS-ben megjelent meccstudósításban egy nagyobb fotónak jutott hely, azon az látható, amint az ünneplő játékosok a magasba dobálják edzőjüket. A képaláírás így hangzott: „Megérdemelt egy kis röpködést: a Honvéd legnagyobb erőssége a mindig őszinte arcát mutató és a sikerért megalkuvás nélkül dolgozó edző, Marco Rossi”.

Az egy évvel korábban Magyarországon még teljesen ismeretlen, ám a hónapok során (el)ismertté, mi több, a szurkolók kedvencévé váló szakember szűkszavúan csak annyit mondott 2013. június elsején: „A bronzéremnek nagyon örülök!”

Hát még hogy örült az aranynak 2017. május 27-én!

(A következő részben: „Vigyázott ránk a Teremtő!”)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 30-i lapszámában jelent meg.)