Marco Rossi (Fotó: Török Attila)

You can read the interview in English here

– Március huszonnegyedike?
– Aznap léptünk pályára idén először! – vágta rá Marco Rossi. – Noha egy-nullás vereséget szenvedtünk, nem játszottunk rossz meccset Szerbiával. Előttem van a mérkőzés minden fontos jelenete, méltó ellenfelei voltunk a világbajnokságra kijutó szerbeknek, csak a VAR nem állt a mi oldalunkon… Amit terveztünk, javarészt megvalósítottuk, a védekezést feljebb toltuk, és a labdát is többet birtokoltuk, mint korábban – szóval évkezdésnek jó volt.

JÓTÉKONYSÁGI ÁRVERÉS KAPITÁNYI ALÁÍRÁSSAL

 A Gödöllői Királyi Kastély árverésre bocsátja a 2022-es katari világbajnokság hivatalos labdáját, amelyet a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, Marco Rossi látott el kézjegyével. A befolyt összeget műtárgyak restaurálására fordítják, licitálni a kastély Facebook-oldalán lehet, az árverés december 14-én, 19 órakor zárul, a kikiáltási ár 20 000 forint.

 

– Belfast?
– Öt nappal később ott folytattuk Észak- Írországban, ahol Szerbia ellen abbahagytuk, az utolsó tíz-tizenöt percet leszámítva jól futballoztunk, megérdemelten nyertünk egy góllal. A végén azért is támadt némi zavar a gépezetben, mert kihasználtam az összes cserelehetőségünket – ha felkészülési mérkőzést vívunk, mindig törekszem erre. A hajrában az északírek megállás nélkül ívelgettek, szenvedtünk is emiatt, de egyfelől megóvtuk a kapunkat a góltól, másfelől tanultunk ebből. Amit abban a negyedórában megtapasztaltunk, annak azóta is nagy hasznát vesszük.

– Június negyedike?
– A Nemzetek Ligája első csoportmeccsén egy-nullára nyertünk Anglia ellen – óriási tett volt! Felemelő érzés volt a Puskás Arénában harmincötezer gyerek előtt játszani. A teljesítményünkkel és a győzelemmel is örömöt szereztünk a srácoknak, jó volt velük ünnepelni. Amikor olyan válogatottakkal találod szemben magad, mint az angol, a német vagy az olasz, kalkulálnod kell a vereséggel is. Ehhez képest mi kétszer is legyőztük Angliát! De kissé előreszaladtam, a wolverhamptoni siker előtt még történt egy és más…

– Cesena?
– Az olaszok elleni mérkőzés első félideje tetszett a legkevésbé mind közül, abban a negyvenöt percben a hazaiak – főleg a széleken – sok gondot okoztak nekünk, nem csoda, hogy kétgólos hátrányba kerültünk. A szünet után feljavultunk, szépítettünk, sőt volt esélyünk az egyenlítésre. Összességében vállalható vereséget szenvedtünk. Ami pedig az érzelmeket illeti, nyilván különleges volt nekem az a nap, hiszen először vezettem a csapatomat szülőhazám, Olaszország ellen. Egy szövetségi kapitánynak ritkán adatik meg, hogy a kezdést megelőzően mindkét himnuszt elénekelje… Akkor is elérzékenyültem, ám szeptemberben történt valami, ami még azokat a pillanatokat is túlszárnyalta – erről később.

– Németország?
– Egy héten belül a harmadik meccsünk volt – az addigi legjobb. Egyedülálló hangulat uralkodott a Puskás Arénában, meg is szereztük a vezetést az elején. A németek gyorsan egyenlítettek, de a folytatásban nem azért küzdöttünk, hogy kihúzzuk döntetlennel, nyerni akartunk! Nem is jártunk messze tőle. A végén ugyan be kellett érnünk egy ponttal, vigasznak megtette, hogy szakmai szempontból szinte tökéletes meccset játszottunk. Az elmúlt másfél évben háromszor találkoztunk Németországgal, nekem ez a találkozó tetszett a legjobban.

Az év bravúrjához – Anglia–Magyarország 0–4 – Gareth Southgate gratulált elsőként Marco Rossinak (Fotó: Kricskovics Antal)

 

– Molineux Stadion?
– A wolverhamptoni csoda… 2022. június 14. – a nap, amire a játékosok, a stábtagok és a szurkolók örökre emlékezhetnek. Nem hittem volna, hogy a három nappal korábbi, Németország ellen mutatott játékunkat felül tudjuk múlni, hála az égnek, tévedtem. Azt, hogy idegenben is legyőzzük Angliát, nem sokan gondolták, azt, hogy négy-nullára – senki. Nem is hittünk a szemünknek. A hab a tortán a lefújás utáni ünneplés volt a drukkerekkel. Az igazság az, hogy kevés olyan szurkolótábor van a világon, mint a magyar, megtiszteltetés előtte játszani. Egy-két napra szükségem volt, hogy feldolgozzam, mit vittünk véghez Wolverhamptonban. Történelmi diadalt értünk el, csak azt kívánom a magyar labdarúgásnak, hogy a jövőben is hasonló sikerekben legyen része – akár velem, akár nélkülem.

– Szeptember huszonharmadika?
– A negyedik játéknap után vezettük a csoportunkat, mégis azzal a szándékkal utaztunk Lipcsébe, hogy biztossá tegyük a bennmaradást az A-ligában. Az utolsó két körben alakulhattak volna úgy az eredmények, hogy kiesünk, ezt mindenáron el akartuk kerülni. Szalai Ádám káprázatos góljának köszönhetően sikerült, az újabb győzelmünkre is sokan felkapták a fejüket. Boldog voltam én is, ám nem maradéktalanul, mert a második fél­idei teljesítményünk nem tetszett annyira. De amiért mentünk, elértük! S volt még egy okom az örömre: azon a mérkőzésen ültem negyvenhatodszor a nemzeti együttes kispadján, amivel feljöttem az örökrangsor negyedik helyére. Most tartok negyvenkilencnél, jövő márciusban, az Észtország elleni felkészülési meccsen irányíthatom ötvenedszer Magyarország válogatottját. Erről még álmodni sem mertem volna! Az említett rangsor élén álló Baróti Lajost szerintem lehetetlen utolérni, de ha jól tudom, Mészöly Kálmán – Isten nyugosztalja! – tizenkét, míg Sebes Gusztáv húsz mérkőzéssel jár előttem. Ha még két évig maradok a válogatott élén, beérhetném a legendás Aranycsapat edzőjét. Hogy ez mit jelentene nekem, arról már most nehezen tudok beszélni…

– Olaszország?
– Döntetlen is elég lett volna a csoportelsőséghez, sajnos megint megvertek minket az olaszok. Más kérdés, hogy az egész sorozatban csak tőlük kaptunk ki. Ahogy Budapesten futballoztunk ellenük, az alapján többet érdemeltünk volna, de Gianluigi Donnarumma bizonyította, ha egy klasszisnak jó napja van, nehéz rajta kifogni. Amikor nagyon kellett volna, Fortuna is elpártolt tőlünk, de ez is csak arról árulkodik, amit állandóan hangoztatok: mindent megtehetsz a siker érdekében, ha nincs szerencséd a fontos momentumokban, nem biztos, hogy eléred a célodat. S amire a cesenai mérkőzés kapcsán utaltam: amikor a magyar szurkolók elkezdtek tapsolni az olasz himnusz alatt, hátborzongató volt. Életem végéig a szívemben őrzöm, amit akkor éreztem.

– November huszadika?
– Nem zárhattuk volna szebben az évet, mint az egy perccel korábban beálló, súlyos sérülése után a válogatottba is visszatérő Kalmár Zsolt utolsó pillanatokban lőtt szabadrúgásgóljával! Dzsudzsák Balázsnak is járt annyi a sorstól, hogy győzelemmel köszönjön el a címeres meztől. Nem ajándékba kapta a búcsúmeccset, kiérdemelte, mert neki mindig a válogatott volt az első. Ha lehet, ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki bármiben segítette a munkámat ebben az esztendőben. Külön hálával tartozom az U21-es válogatott edzőjének, Gera Zoltánnak, ő tényleg mindenben támogat. Hogy mást ne mondjak, ha egy fiatal nála kimagaslóan teljesít, legközelebb már én hívom meg, vagyis a legjobb játékosait folyton elveszíti, hiszen az U21-es együttes az A-válogatott „előszobája”. Ezért is örülök annak, hogy például az új korosztállyal lejátszott első három mérkőzésükön gólt sem kaptak. A kinevezésem óta eltelt négy évben gyakorlatilag renováltuk a felnőttválogatottat, a keret nyolcvan százaléka kicserélődött. Fiatal és sokra hivatott csapatunk van – szerényen, de bizakodva várhatjuk 2023-at.

– Karácsony?
– A feleségemmel és a gyerekeinkkel minden évben hónapokon át tervezzük, hová utazzunk el, aztán rendre Pozzuoliban ragadunk. Halkan teszem hozzá, nem is bánom, ha otthon lehetek a szeretteimmel, már boldogan telik az ünnep.