Kiprich József: tökéletes becserélés és a furcsa szamárhátra pattanás

BORBOLA BENCEBORBOLA BENCE
Vágólapra másolva!
2020.05.07. 19:13
Hetvenszer szerepelt a válogatottban, ott volt az utolsó világbajnokságon, melyen a magyar csapat szerepelt, a holland Feyenoord szurkolói pedig ma is imádják. Kiprich József az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar csatára volt, számtalan emlékezetes mérkőzés fűződik a nevéhez, de Hollandiában egy újságíró kedvéért számárhátra is pattant. Most a legkedvesebb sztorijait eleveníti fel.

Kiprich József ma is Tatabányán él. Fájó pont az életében, hogy noha edzőként ért el szép eredményeket idehaza, a nagy áttörés nem jött össze számára, és jó ideje csapat nélkül van. Az 56 éves korábbi támadó nyugodt körülmények között éli hétköznapjait, és örömmel emlékezett a régi szép időkre. Kiderült, mi történt a szovjetek elleni 6–0-s vereség előtti bemelegítésnél, és édesapja miért gondolta azt a futballistákról, hogy igazi naplopók.

A legnagyobb meglepetés

Spanyolország nagy falatnak tűnt, mégis sikerült bekapni… Komoly meglepetés volt az idegenbeli sikerünk. Még úgy is, hogy jó csapatunk volt akkoriban. Összejött a duplázás, a másik két gólunkat Lőrincz Emil szerezte. Akkor még a középpályán robotolt, ha jól emlékszem, volt egy szép csukafejes gólja, egyet meg a rövid felsőbe vert be. Nekem volt egy kipattanó labda, amit közelről a kapuba pofoztam, Kovács Kálmán adott középre, a másodiknál pedig flegmán, külsővel passzoltam el a labdát a kapus mellett. Ebből a szempontból kifejezetten jó a memóriám, sok gólomra emlékszem a mai napig. Igaz, könnyebb dolgom lenne, ha Vincze Pilunak hívnának, neki azért kevesebb gólja van… De csak ugratom, természetesen jó haverok vagyunk Piluval.

(1991, Spanyolország–Magyarország 2–4)

A legemlékezetesebb beállás

A partjelző nem akart becserélni, mondtam neki, ne vicceljen, én rúgom a tizenegyest. Csereként beállva az első labdaérintésem az volt, amikor elvégeztem a büntetőt – bement. Nem volt könnyű szituáció, de ha be lettem volna tojva, nem vállalom el. A harmadik, győztes gólunkat is én szereztem, pedig csupán az ötvenedik percben léptem pályára. Az edzőnkkel, Willem van Hanegemmel kifejezetten jó volt a kapcsolatunk, közel álltunk egymáshoz, néha mégis – amolyan nevelési szándékkal – leültetett a kispadra. Fel akart húzni, ennyi volt a magyarázat. Azon a napon is bejött neki. A meccs után volt is ünneplés, Amszterdamba mentünk át tizenöten, ott mulattunk. (2.45-től a csere)

(1995, Feyenoord–PSV 3–2)

A legviccesebb felkérés

A Feyenoordnál játszottam, és nagy népszerűségnek örvendett a csapat összes tagja. Hát még mi, akik csatárként a gólok nagy részét szereztük. Akkoriban sok médiamegjelenésnek kellett eleget tennünk, a szerződésünkben is benne volt, hogy az újságírók rendelkezésére kell állni. Volt egy fura ürge, aki rendre különböző „baromságokat” talált ki. Egyszer Rotterdam belvárosában kellett kapura lőnöm és eltalálnom a felső lécet. Itt pedig egy szamárra kellett ráülnöm. Hogy miért, már nem emlékszem… Fene tudja, mi volt az apropó. Egyébként szívesen tettem eleget ezeknek a felkéréseknek. Hollandul ma is jól beszélek, már akkoriban is az anyanyelvükön szólítottam meg a helyieket. Örültek neki nagyon.

A legkedvesebb motorosok

Öt éve már, hogy a Nemzeti Sport nálam járt azon a fotózáson. Elmentünk a bányászmúzeumhoz is, ez a felvétel ott készült. Annak idején Tatabányán gyakorlatilag mindenki kőkemény munkával jutott fizetéshez, a bánya mellett volt néhány cég, így egy nagy építészeti üzem is, de az emberek nagy része a bányában dolgozott. Nekem is sok ismerős volt ott, hiszen többen is kijártak a mérkőzésre. Azt, hogy Tatabánya merre van, Hollandiában is sokan jól tudják. Néhány éve nyáron az egyik reggel arra mentem ki az utcára, hogy harminc holland motoros bőgeti a járgányt a házunk előtt. Sálakat, zászlókat tartottak a magasba, úgy várták, hogy kijöjjek. Kiderült, Feyenoord-szurkolók, és a túrájukat úgy szervezték, hogy megnézzék, hol élek most. A mai napig libabőrös leszek, amikor erről mesélek. De sok holland jön el nyaranta a Balatonról is, megkeresik a pályát, hogy aztán ott útbaigazítsák őket, merre lakom a városban.

Kiprich József (Fotó: Szabó Miklós)
Kiprich József (Fotó: Szabó Miklós)

A legkínosabb pofon

Aki ott volt azon a mérkőzésen, sosem felejti el azt a napot. A mexikói világbajnokság előtt a négybe vártak bennünket, erre rögön az első mérkőzésen akkora pofont kaptunk, amelyből nem tudtunk felállni. Pedig ha csak négyet kapunk, gólkülönbséggel továbbjutottunk volna a csoportból. És utána talán átlendültünk volna a nehézségeken – bár az argentinokkal kerültünk volna szembe. A szovjetek elleni nyitány után látni kellett volna az öltözőt. A meccs után bejött az öltözőbe egy magyar újságíró, arra kért, mondjak valamit, mire annyi jött ki a számon, hogy akár hiszik, akár nem, én is játszottam ezen a napon. Fél óráig mindenki lehajtott fejjel üldögélt a helyén. Később sok helyről hallottuk, hogy valamit etettek vagy itattak velünk… Az biztos, a bemelegítésnél már nézegettük egymást, hogy mi történik. Előfordul, hogy két-három játékos fáradtabb, de hogy tizenegyből tizenegy…

(1986, SzovjetunióMagyarország 6–0)

A legfájóbb búcsú

Édesapám eleinte nem járt mérkőzésekre. Egyszerűen nem szerette a futballt, sőt kifejezetten utálta. Nem vicc, egyenesen naplopóknak nevezett bennünket. Aztán egyszer valamikor eljöhetett a pillanat – nem emlékszem rá, mikor –, elkezdett járni a meccseimre, és megértette, hogy a futballistáknak is kell dolgozniuk, edzeniük. Amikor aztán Ausztria ellen a válogatottban is bemutatkoztam, vb-selejtezőn a Népstadionban legyőztük 3–1-re a sógorokat, másnap a vállát veregették a vállalatnál. Sajnos három évvel később, fiatalon meghalt, így nem élhette meg a későbbi sikereimet. Egyedüli gyerek vagyok, testvérem sem volt, akivel megoszthattam volna az örömömet, bánatomat.


A legszebb fordulat

Sosem felejtem el azt a mérkőzést, akkor lettünk bajnokok a másodosztályban, pedig a kilencvenedik percben még a Lombard Pápa volt az első, mi a másodikak. A kilencvenharmadik percben aztán szabadrúgáshoz jutottunk, Ladislav Kozmér bebikázta a kapuba, azzal lett kettő-kettő a végeredmény. Pedig ha jól tudom, Pápán már ünnepelték a bajnoki címet. Edzőként is voltak szép időszakaim, fájó pont, hogy manapság már nem számítanak rám. Az edzősködés valamikor nagyon hiányzik, nem mondtam le arról, hogy egyszer még lehetőséget kapjak valahol.

2009, Budaörs–Gyirmót 2–2

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik