Cristiano Ronaldo
a friss levegőn beszélgetett legjobb barátjával és tanácsadójával, Ricardo Reguféval, amikor egyszer csak abbahagyta a diskurzust. Jobbra fordult, füttyentett a társainak, és jelezte válogatottbeli kollégáinak, hogy ideje hazaindulni. Azok egy szó nélkül követni kezdték, akár egy csapat hűséges kiskutya. A jelenet Lisszabon elővárosának, Cascaisnak a tengerpartján játszódott le 2019 októberében, és szurkolók, fotósok, tévések tömege vette körbe a főszereplőket. Régi rítus már ez: meccsnapokon a játékosok és a stáb tagjai reggeli sétára indulnak, közben találkoznak a helyiekkel, vegyülnek, fényképezkednek, aláírásokat osztogatnak. Ritkán tart tovább fél óránál az egész, és gyakran akkor ér véget, amikor Ronaldo úgy érzi, hogy elég volt.

Nincs még egy olyan labdarúgó a válogatottak világában – igen, Messit is beleértve –, aki ekkora hatással lenne csapatára, mint a Juventus csatára, aki tizenhárom évvel ezelőtt, 22 évesen lett a portugál válogatott csapatkapitánya. Még akkor sem kérdőjelezte meg senki az alkalmasságát, amikor a Szerbia elleni, márciusi mérkőzésen dühösen a földhöz vágta a karszalagját, miután nem adták meg egy kései, igencsak jogosnak tűnő találatát, és a meccs 2–2-vel zárult. Az eset után megkérdezték Fernando Santos szövetségi kapitányt, hogy elveszi-e tőle a karszalagot, de ő csak nevetve tudott válaszolni:

„Ronaldo nemzeti példakép. Senki sem mondhatja, hogy szép reakció volt, de nincs értelme arról beszélnünk, hogy marad-e nála a szalag.”

Az ötszörös Bajnokok Ligája-győztes labdarúgó pályán kívüli befolyása továbbra is vitathatatlan, még nagyobb is, mint amikor 2008-ban megtették vezérnek. A pályán azonban nem mondható el ugyanez. Sőt Portugáliában egyre nagyobb vita bontakozik ki azzal kapcsolatban, hogy az első alkalommal címvédésre készülő válogatott nem volna-e erősebb a jelenlegi csapatkapitány nélkül...

A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!