Beszél majd az utókor – Kamler János jegyzete

Van már vagy tíz éve, amikor Szalai Ádám interjún kívül, nem hivatalosan ezt fejtegette: az a baj velünk, újságírókkal, valamint a sportszerető közvélemény jelentős részével, hogy a földtől elrugaszkodott elvárásokat támasztunk a válogatottal szemben, aztán nagyot nézünk, amikor szembejön a valóság. Egyúttal figyelmeztetett, legyünk mértékletesek, vegyük számításba, hány magyar labdarúgó pallérozódik és játszik rendszeresen európai topbajnokságban, s közülük hány számít húzóembernek.

Utóbbira nulla volt a válasz.

Noha e tekintetben jelenleg sem rózsás a helyzet, az elmúlt években látott és tapasztalt sikerek egyértelmű fejlődést mutatnak, augusztusban hat magyar játékos állhat a Bundesliga rajtvonalára (Szalai Ádám, Sallai Roland, Novothny Soma, Gulácsi Péter, Willi Orbán, Szoboszlai Dominik), valamint felhívjuk a figyelmet Kleinheisler László ugrásszerű fejlődésére Horvátország talán legjobb edzője, Nenad Bjelica irányításával az Eszéknél, no meg Szalai Attiláéra, aki a török élcsapatnál, a Fenerbahcénál alapember, és vélhetően lesz ennél is feljebb.

De visszatérve Szalai Ádámhoz!

Harminchárom éves, 2010 januárja óta folyamatosan a Bundesligában szerepel, bevallottan addig szeretne ott maradni (vagy legalábbis európai topligában), ameddig a szervezete, ereje engedni – a szorgalmával sohasem volt gond, emlékezzünk csak a súlyos térdsérülése utáni visszatérésére.

Eszünk ágában sincs visszavonultatni, mégis eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor már tökéletesen behatárolható a profi labdarúgásban betöltött szerepe. Hiszen mitől marad meg emlékezetünkben évtizedeken át egy-egy sportoló, esetünkben egy labdarúgó?

Legelébb az emlékezetes megmozdulásairól.

Szalai Ádám 2010 szeptemberében látványos bombagólt rúgott a Bayern München otthonában 2–1-re megnyert bajnokin a Mainz mezében; 2013 augusztusában neki köszönhette a Schalke a BL-főtáblára jutást a görög PAOK-kal szemben, a párharc első meccsén (1–1) gólpasszt adott, a 3–2-re megnyert idegenbeli visszavágón két gólt szerzett; a 2016-os Eb-n 550 nap után be tudta piszkálni, pöckölni, tuszkolni; 2018 májusában 1–1-nél mesteri gólt lőtt a Dortmundnak, akkori csapata, a Hoffenheim ezzel karnyújtásnyira került a klubtörténelmi csúcsot jelentő bajnoki bronzérem megszerzésétől (meg is szerezte); három hete ragyogó fejes gólt szerzett, majd finom gólpasszt adott Schäfer Andrásnak Münchenben a németek elleni Eb-csoportmeccsen.

Ezekre idehaza és odakint egyaránt emlékeznek.

És akkor a San Marinó-iaknak harminc méterről lőtt góljáról, a pálinkás jó estéről, a Magyarországra költöztetett vállalkozásáról, a több mint tízmillió magyar szívébe varázsolt (gól)örömről még nem is beszéltünk.

Megteszi majd helyettünk az utókor.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!