Alább nem kevesebbre vállalkozom, mint hogy megkísérlem megfejteni Irapuato rejtélyét. A magyar futball középkorú és idősebb híveinek nem kell magyaráznom, mire célzok, fél szavakból is értjük egymást. Ezért a fiatalabbaknak mondom, írom: labdarúgó-válogatottunk 1986. június 2-án 6–0-ra kikapott a Szovjetunió csapatától a mexikói vb első csoportmérkőzésén, és ezzel nemcsak vérmes reményeit, verhetetlenségi mítoszát, hanem szurkolók százezreinek, talán nem túlzás, millióinak (futball)világképét is lerombolta.

A téma persze egyrészt egyáltalán nem aktuális, másrészt viszont folyamatosan az. Mégpedig azért, mert még mindig nem sikerült lezárni, idestova három és fél évtizede. Ennek jeleként Mezey György, az akkori szövetségi kapitány a közelmúltban vele készült egyik interjúban mindenféle előzmény nélkül kijelentette: „Az ember utólag pontosan tudja, hogy mit rontott el. Csak Mexikóra ne kérdezzen rá! Mert nekem Irapuato még most is ugyanolyan zavaros, mint harmincnégy éve volt.” Ennek kapcsán egy beszélgetős műsorban, amelynek résztvevője voltam, mi is felelevenítettük e sokkot, de közelebb nem jutottunk a megoldáshoz. Egyik barátom utóbb rám is pirított: most már igazán elmondhatnám, mi történt.

El is mondanám. Vagy ha én nem, akkor valaki biztosan megtette volna, ha tudná. Csakhogy valószínűleg nincs mit tudni, mert egyetlen, nyilvánvaló ok nem jelölhető meg. Ezért Irapuato rejtélye ma nem is azt jelenti nekem, mi történt, inkább azt, miért nem vagyunk képesek még mindig szabadulni tőle. Ha az idén nyolcvanéves Mezey Györgyöt látjuk, halljuk, a tündökletes diadalok előtt, helyett miért Mexikó és a 0–6 villan be róla, miként a játékosok többségéről, Disztl Péterről, Garaba Imréről, Kardos Józsefről és a többiekről is? Szerintem azért, mert felfoghatatlanul, elviselhetetlenül töményen és gyorsan lejátszódott mindaz, ami nagyban, általánosságban nem 90 perc, hanem évtizedek alatt ment végbe a magyar labdarúgásban: hogy nagyon magasról nagyon mélyre, a mennyből a pokolra jutott. És önmagában nem is e feneketlen mélység volt elviselhetetlen, hanem a korábbi magassághoz képest a kontrasztja.

Elszenvedtünk azóta is megsemmisítő vereségeket – a hollandok 1994-ben, Eindhovenben 7–1-et, 2013-ban, Amszterdamban 8–1-et, a jugoszlávok 1997-ben Budapesten 7–1-et, Belgrádban 5–0-t zúdítottak ránk –, mégsem kerestük egyszer sem a titok nyitját. Hiszen adódott a magyarázat: kutyák vagyunk, ennyit tudunk, ennyit is érdemlünk, mert a tehetség mellett a lélek is kiveszett belőlünk. Azt az 1986-os válogatottat azonban nem a kilencvenes vagy a kétezres, hanem az ötvenes, a hatvanas évekhez mértük. És azokban az időkben minden traumánk köré kellett fonni egy misztériumot, valami sötét, áthatolhatatlan, átláthatatlan szövetből, mert az egyszerűen elképzelhetetlennek tetszett, hogy a pályán veszítettünk.

Máig utolsó futballmítoszunk 1984 szeptemberében, az osztrákok elleni vb-selejtező második félidejében kezdődött, amikor a Népstadionban 0–1-ről 3–1-re fordítottunk. És tartott 1986 júniusáig, a rotterdami hollandveréssel, az NSZK feletti, hamburgi 1–0-val, valamint három varázslatos 3–0-val Ausztria, Wales és Brazília ellen. Június 2-án délután az akkori, még nagyon kevés pizzéria egyikében, a Francescóban gyülekeztünk, az italainkhoz dukáló, olasz színvilágú ernyőcskéket magyarrá alakítottuk át, a teraszról integettünk velük az előttünk elhaladóknak, és ők visszaintegettek. Egy ország készült lakodalmat ülni, és este tízre egy ország temetett. Nincs ebben semmi túlzás. Másnap betámolyogtam az egyetemre, hogy életemben egyszer szóbeli vizsgát halasszak, és a tanár úr rám pillantva csak annyit kérdezett: a nulla hat miatt? Be sem írta az egyest, ideadta az indexemet, mondván, jöjjek, ha majd kihevertem.

Ha így teszek, abban az évben biztosan nem mentem volna vissza. Még javában tartott a vb, akár tovább is juthattunk volna, de már készültek a teóriák. Az elhibázott ausztriai magaslati edzőtáborról, a pokoli hőségben, délben megtartott mexikói edzésekről, a szokatlan étrendről, a tésztakúráról, Nyilasi Tibor „száműzéséről”, és így tovább. Még a KGB-nek is jutott szerep az egyik összeesküvés-elméletben. A fáma szerint ugyanis a szovjetek előre felajánlották a döntetlent – azzal és Kanada legyőzésével mindkét fél simán továbbjutott volna –, ám mivel mi azt határozottan visszautasítottuk, ők éktelen haragra gerjedtek, és titkosszolgálati eszközökkel, ételek, italok „ízesítésével” roncsolták fiaink erőnlétét, koncentrációs képességét. E szóbeszédnek táptalajt adott, hogy több játékosunk is hallucinációkra, víziókra panaszkodott már a bemelegítés során, majd magán a mérkőzésen is, és a krumplis vagy grízes tésztától tagadhatatlanul ritkán támadnak az embernek látomásai. Az ellenben annak tűnt, hogy a szovjetek már a negyedik percben 2–0-ra vezettek, ráadásul Alejnyikov földöntúli bombát zúdított a kapunkba.

Ha pedig egy, talán már magát is érinthetetlennek gondoló, emellett minden külső forrás által ezt az érzetét erősítő csapat pályája legfontosabb meccsén négy perc alatt kétgólos hátrányba kerül, az elegendő is lehet a hit és a tartás megtöréséhez, a teljes összeomláshoz. Könnyen elképzelhető, hogy ilyen fájdalmasan egyszerű az egész. Aki nem szokott hozzá a kudarcokhoz, az képtelen elviselhető és elviselhetetlen vereség között különbséget tenni, hiszen számára mindegyik az utóbbi kategória. Ha nem így lenne, ép ésszel ki magyarázhatná meg, hogy a brazilok a hazájukban rendezett világbajnokság elődöntőjében miként kaphatnak a 23. és a 29. perc között négy gólt, hogy végül 7–1-re semmisüljenek meg a németekkel szemben? A háborúkban is a győzedelmes hadakra mérik a legsúlyosabb csapásokat, mert ha csak egyszer is meginog az arcvonaluk, pánik tör ki soraikban, és fékevesztett menekülésbe kezdenek.

Mire mindezt végiggondoltam, én el is engedtem Irapuatót. Köszönhetően természetesen részben annak is, hogy a magyar labdarúgás visszatért a jelenbe. Válogatottunk eljutott a nyári Európa-bajnokságra, az egymást követő második Eb-re, az oroszok, a szerbek és a törökök előtt megnyerte a csoportját a Nemzetek Ligájában, a Ferencváros feliratkozott a BL főtáblájára. Ideje elhinnünk, hogy ez nem a véletlen műve, hogy legalábbis közelmúltbeli állapotainkhoz képest látványos a javulás. Azaz jók vagyunk, de óva intenék mindenkit; nem annyira, amennyire tűnik. Az oroszok és a törökök vagy a Celtic és a Dinamo Zagreb felülmúlása nem lehet mostantól kötelező igény, alapmérce, mert ha azzá tesszük, folyamatos csalódásra kárhoztatjuk magunkat. Lám, a Fradi is a sereghajtó Diósgyőrtől benyelt 0–1-gyel nyitotta 2021-et, és a válogatott diadalmenetére sincs semmi garancia a vb-selejtezőn, még kevésbé az Eb-n. Miközben a vágy, sőt a szent cél a bravúr, a realitás a három vereség, sorrendben a portugáloktól, a franciáktól és a németektől.

Bár alig várom a 2021-es futballélményeket, tartok is a megpróbáltatásoktól. Attól, hogy négy perc után 0–2-re állunk. Attól, hogy most túl szép minden, és mi lesz, ha meginog az arcvonal. Ha a három márciusi vb-kvalifikációs meccsen nem söpörjük be a kilenc pontot a lengyelek, San Marino és Andorra ellen? Ha a júniusi Eb-találkozókon pont nélkül maradunk? Ha magasság és mélység kontrasztját ismét túlságosan gyorsan és töményen kellene átélnünk? Ha az ellendrukkerek, akik áhítják a fejreállást, végre újra tobzódhatnak, és kéjjel vághatják a fejünkhöz: na ugye, megint csak feleslegesen, vakon ábrándoztatok! Mi pedig, mert álmainkat megcsúfolta a valóság, ismét örökös bélyeget sütnénk egy teljes futballgenerációra és vezérére.

Ezért aztán kész szerencse, hogy Eb-ellenfeleink közül senki sem ajánlja fel majd a döntetlent. Mert ha rajtam múlna, én bizony még hajlamos is lennék elfogadni.



A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!