Szélesi: A befolyásos vezetők nem teketóriáznak

A 2004-ben kezdődő légióskodását tavaly egy debreceni idény kedvéért megszakító Szélesi Zoltán nyáron abban a reményben fogadta el a Görögországból kapott ajánlatot, hogy az Olympiakosz Volosz bár újonc, már a 2010–2011-es idényben jó középcsapatként teljesít majd. Adódik a kérdés: várakozásainak megfelelő állapotokat talált-e?fogadta el a Görögországból kapott ajánlatot, hogy az Olympiakosz Volosz bár újonc, már a 2010–2011-es idényben jó középcsapatként teljesít majd. Adódik a kérdés: várakozásainak megfelelő állapotokat talált-e?

„Teljes mértékben! A Voloszt ne klasszikus újoncként képzeljék el. Elnökünk, Ahilleasz Beosz sokat dolgozott már az élvonalban, és azért forgatott irdatlan mennyiségű pénzt a voloszi klubba, hogy a liga elitjének közelébe férkőzzünk, éppúgy, mint egykori csapata, a Panioniosz. Ha jól tudom, tizennégy játékost igazoltunk a nyáron, sok argentint, aztán belga és francia futballistákat, szóval, van miből építkezni.”

A Volosz a görög bajnokság első három fordulójában négy pontot szerzett, a mezőny közepe táján helyezkedik el, azaz a rajt még nem „elitgyanús”, ugyanakkor rossznak sem minősíthető. Vajon mit gondol a sokat látott, 28 esztendős magyar légiós: a rengeteg új „elemből” gyorsan összerakható az áhított ütőképes csapat?

„Szakisz Ciolisz (a volosziak edzője) nagyon sokat beszélt nekünk a csapategység fontosságáról, példaként felhozva Lionel Messi és Cristiano Ronaldo, illetve országuk nem túl sikeres világbajnoki szereplését, szembeállítva azzal, hogy a rendkívül jó csapatot alkotó hollandok és németek felfalták ellenfeleiket. A magunk módján az ő példájukat kell követnünk, csak így van esélyünk bejutni a playoffba, azaz a legjobb hat közé, mert már az idén is ez a cél.”

Első kézből szerzett tapasztalatai lehetővé teszik Szélesi Zoltán számára, hogy összehasonlítást tegyen a nyugat-európai és a görög klubfutball között. Íme:

„A közvélekedés sokáig az volt, hogy a délkelet-európai országokban mérhetetlen lazaság jellemzi a futballisták életét. Nos, én itt ugyanolyan profizmust találtam, mint Német- vagy Franciaországban. Alaposan megtervezett az edzésmunka, gondos a taktikai felkészítés, a nagy meleget kikerülve kora reggel és késő délután edzünk. Ha már mindenképpen mediterrán sajátosságot kell említenem, arra hívnám fel a figyelmet, hogy errefelé a befolyásos klubvezetők nem sokat teketóriáznak, ha nincsenek megelégedve valakinek a teljesítményével. Az ember egy-két nap alatt az utcán találhatja magát.”

Abban megegyezünk, hogy a görög futballt legkésőbb a 2004-es meglepetésszerű Európa-bajnoki diadal óta illik tisztelni. Azzal együtt is, hogy mostanában nem minden történik úgy a válogatottjuk háza táján, ahogyan a szurkolók szeretnék.

„Van némi morgolódás amiatt, hogy néhány külföldön szerződésben lévő, ám klubjában alig-alig játszó futballistának bérelt helye van a válogatottban, közben meg a Görögországban játszók háttérbe szorulnak” – mondja Szélesi, s mivel a téma most idehaza is aktuális, csak éppen fordított hangszerelésben, beszélgetésünkben megkerülhetetlenné válik az ominózus Huszti-levél.

„Jól ismerem Szabolcsot, nem ért váratlanul a nyílt levele, nekem is van véleményem az általa feszegetett kérdésekről. Nem egyszerű a szituáció… – mondja, majd némi habozás után folytatja. – Engem is meglepett, sőt csalódottá tett, hogy bár korábban alapembere voltam a válogatottnak, majd az angolok elleni felkészülési mérkőzésen is játszottam, a két Európa-bajnoki selejtezőn nulla percet töltöttem a pályán. A Moldova elleni győzelemnek csupán a lelátón örülhettem. Mert persze így is örültem neki, hiszen a felfogásom nem változott: a válogatott mezt edzésen is dicsőség felvenni. Maradjunk most annyiban, hogy először szeretnék tisztázni néhány dolgot Sanyi bácsival (Egervári Sándor szövetségi kapitánnyal – A szerk.), és aztán meglátjuk, hogyan tovább…”

A riportalany érzékelteti, nem lenne ellenére az újabb témaváltás, úgyhogy kanyarodjunk is a Volosz szép magyar hagyományai felé...

„...tudom, Boda Imre – vág a szavunkba Szélesi, aki már a repülőtéren szembesült az 1988–89-es idényben görög gólkirályi címet szerző Boda Imre helyi kultuszával: – Még csak köszönni sem volt alkalmam, az újságírók máris arról faggattak, konzultáltam-e Boda Imrével vagy Détári Lajossal a görög futballról. Hihetetlen, milyen nagyra becsülik őket még ma is errefelé, remélem, én is nyomot hagyok majd a helyiekben.”

Ez még a jövő zenéje, Szélesinek egyelőre csupán két tétmérkőzésen volt alkalma megkísérelni bizonyítani, hogy a jobbhátvéd posztján „elitképes” lesz az újonc. Fogalmazhatunk úgy, hogy egyelőre tart a kölcsönös ismerkedés időszaka, ami egy országot váltó futballista életében természetesen nem csupán a pályán és az öltözőben hoz új élményeket. Különösen nem egy tengerparti görög városban.

„Az időjárás kitűnő, most azonnal megmártózhatnék a tengerben, csak éppen edzésre tartok – mondja a telefonba a futballista. – A fürdőzés legfeljebb egy-egy meccs után fér bele, regenerációs jelleggel. Mit mondhatnék még? A feleségemmel már kipróbáltuk a tengerparti tavernák menüjét, a grillezett polipot, a tintahalat, szóval, ha ráununk a hazai kosztra, van hová menni. Más kérdés, hogy ezeken a helyeken éjfél után kezdődik úgy istenigazából az élet, s ezt megtapasztalnom nem lenne tanácsos, mert nem ezért szerződtettek. És mint céloztam rá, az együttműködés szabályait megszegők pillanatok alatt a kerítésen kívülre kerülhetnek…”