Gulácsi Péter megbecsültségét jelzi, hogy egy német élcsapatnál, a Leipzignél lehet csapatkapitány (Fotó: Imago Images/Motivio)

 

 
Tisztelet – Somogyi Zsolt jegyzete

A Lipcsében csapatkapitánynak kinevezett Gulácsi Péternek voltak elődei, de nem sokan. Hosszú évek munkája, hűség, terhelhetőség és vezetői alkat is szükséges ahhoz, hogy valaki külföldön vívja ki azt az elismerést, hogy karszalaggal a karján ő vezethesse ki csapattársait a pályára.

Ismert, hogy óriási megtiszteltetés érte a német Bundesligában élcsapat RB Leipzig magyar válogatott kapusát, Gulácsi Pétert, akit Jesse Marsch vezetőedző csapatkapitánnyá nevezett ki.

„Teljes mértékben elismert a csapaton belül, utat mutat a többieknek, és az együttes egyik szóvivője” – mondta akkor az MTI által idézett Marsch az új csapatkapitányról, Gulácsi Péter pedig ezekkel a szavakkal fogadta a kinevezést:  „Megtiszteltetés és nagy felelősség ez nekem, de az elmúlt években is a csapat vezére kellett, hogy legyek, és eddig is csapatkapitány-helyettesként tevékenykedtem. Most én leszek az első számú választás – de a szerepemen és a feladataimon ez nem változtat nagyot.”

Noha a kapus szavai azt sejtetik, hogy ez a felkérés természetesnek nevezhető folyamat eredménye, meglehetősen ritka eset, hogy egy magyar labdarúgó külföldi klubcsapatában – pláne egy topligás együttesben – kivívja ezt az elismerést. De vannak azért előfutárai Gulácsi Péternek.

Miriuta László nem csak a cottbusi magyar légió vezére volt (Fotó: AFP)

A labdarúgás hőskorából azonban nagyon kevés példát tudunk hozni. A csapatkapitányi tisztség eredetéről mindenképpen érdemes tudni, hogy maga a funkció egyidős a játékkal, de persze sokat változott az évtizedek során. Mivel az első mérkőzések angol oktatási intézmények diákjai között zajlottak, az akkor még tíztagú csapatokhoz tizenegyediknek egy pedagógus csatlakozott. Ő volt a csapatkapitányok őse, egyben aktív segítőtársa a játékvezetőnek, mivel mint csapattársainak „felettese”, tudott rájuk hatni és tudta őket fegyelmezni. A futballban sokáig nem léteztek edzők – például a magyar futball első szűk évtizedében sem –, a csapatkapitányok így egyben amolyan játékos-edzők voltak, a csapatot is jórészt ők állították össze. Az MLSZ például 1907-ben rendelte el, hogy a játékvezetői meccsjelentésben kötelező feltüntetni a két csapatkapitányt.

A tisztséggel kapcsolatos elvárások hamar kikristályosodtak: azon túl, hogy betöltőjének a legjobb játékosok közé kell tartoznia, a csapatkapitánynak fontos szerepe van a csapatszellem formálásában, az egység megteremtésében, jellemeznie kell őt a küzdeni tudásnak, a sportszerű harciasságnak, a klubhűségnek, önfegyelemnek, vezetői készségnek. A sportág hagyományai szerint a legidősebb vagy a csapatban a legrégebben szereplő kezdőjátékost szokták felkérni csapatkapitánynak, és a leggyakrabban helyi kötődésű vagy legalábbis hazai játékost vesznek számításba.

KUBALA BARCELONAI ÉS SPANYOL „CSÉKÁ” IS VOLT

Kubala László: egy görbe este a kapitányi megbízatás végét jelentette a Barcánál

A második világháború előtti időszakból egyetlen magyar labdarúgóról van tudomásunk, aki külföldön ilyen elismerésre tett szert: a világvándor Guttmann Béla már első légióskodása során, az osztrák zsidócsapatnál, a Hakoah Wiennél csapatkapitány volt (1925 októberében fosztották meg a tisztségtől, miután zajos nézeteltérése volt egy csapattársával), de minden későbbi klubjában vagy csapatkapitány volt, vagy részben menedzseri és segédedzői feladatokat is ellátó vezető, jóval azelőtt, hogy edzői pályafutását elkezdte.

A háború után még sokkal kevesebb lehetőség volt ilyen megtiszteltetést kivívni, hiszen a vasfüggönyön túlra csak az szerződhetett játszani, aki „disszidált”. Ismereteink szerint 1949 és az 1980-as évek eleje között csupán az országot még '49-ben elhagyó, majd 1951-ben a Barcelona játékosává váló Kubala László volt az egyetlen, aki „cséká” volt egy nyugati csapatban. Erre 1955 őszén került sor, amikor Plattkó Ferenc lett a Barcelona edzője, és honfitársának adta a – már majdnem azt írtuk, hogy karszalagot, de az még nem létezett... – megbízatást. Az év végéig volt Kubala a csapatkapitány, ám az 1955. december 25-i, Koppenhága-válogatott elleni VVK-meccs (6:2 Barcelona városi válogatottjának) előtti este, tehát szenteste öt csapattársával kiment iszogatni, Plattkó emiatt megfosztotta a tisztségtől. A spanyol válogatottban az 1961. április 2-i búcsúmeccsén (2:0 Franciaország ellen) volt ő a csapatkapitány.

A kapitányi karszalag egyébként csak az 1960-as évek legvégén jelent meg a futballban. A válogatott tornákon először az 1968-as Eb-n láthattuk, ott már az olasz Giacinto Facchetti karszalaggal a karján vette át a trófeát, de például az 1970-es vb-döntőn a brazil Carlos Albertónak még mindig nem volt, a későbbi tornákról viszont már nem hiányzott. A Nemzeti Sportban 1971-ben írták le először a csapatkapitányi karszalag szót, amikor a Csepel–Skoda Plzen KK-meccs tudósításában az olvasható: „Vellait (István – a szerk.) arra kérte (a játékvezető – a szerk.), hogy vegye fel a csapatkapitányi karszalagot, a jobbhátvéd azt válaszolta, ez nálunk nem szokás (Tényleg: miért nem?)”. A nyugati bajnokságokban is a csak a hetvenes évek elején kezdett elterjedni, a La Ligában például 1974-ben vezették be.

NAGY ANTAL KÉT ORSZÁGBAN VISELTE A KARSZALAGOT

Nagy Antal Svájcban és Franciaországban is vezér volt

Miután 1979-et követően már bizonyos feltételekkel légiósnak állhattak labdarúgóink, az első magyar játékos, aki külföldön ténylegesen is viselhette a csapatkapitányi karszalagot, Zombori Sándor volt, a francia Montpellier légiósa, akin egy magazin (Onze különszáma – 1984) fotójának tanúsága szerint az 1984–1985-ös idényben ott volt a karszalag, holott csupán a harmadik idényét töltötte a klubnál.

Az azt követő években a 32-szeres válogatott Nagy Antal két országban, Franciaországban és Svájcban is csapatkapitány lehetett a Nancyban, illetve az Yverdonban.

„Azt hiszem, ez elsősorban alkati kérdés – mondta lapunknak Nagy Antal. – Már a Honvédban is ha egy társamnak lakásproblémái voltak, azonnal mentem a kispesti vezetőkhöz: uraim, intézkedni kellene. Persze, Antikám, utánanézünk, és egy idő után a társak már bíznak benned, hozzád fordulnak. Ennek másik vetülete, hogy a pályán is kiereszted a hangod, irányítasz. Amikor Nancyba kerültem, először is meghívtam mindenkit egy pohár pezsgőre, egy kis ebédre, csak néztek: ki ez itt, nálunk ez nem szokás. Nálunk meg igen, így érkezünk vendégségbe, a srácok meg hátba veregettek: igazad lehet, így kell bemutatkozni. Aztán a pályán meghalsz a győzelemért, átharapod az ellenfél torkát, és ha olyan típus vagy, a középpontba kerülsz. Arsene Wenger volt az edzőnk, mondta, hogy nincs gond a csapatkapitánnyal, de Antal még inkább megfelelő erre a tisztségre.”

Amikor Svájcba szerződött, a legenda szerint az Yverdon idősebb játékosai úgy fogalmaztak, hogy voltak a klubnál jó játékosok, de vele egy Ferrari érkezett az öltözőbe.

Dárdai Pál vezető típus, egyértelmű választásnak tűnt a Herthában arra, hogy megkapja a karszalagot (Fotó: Imago Images)

„Az ember nem úgy lép be egy öltözőbe, hogy na, helló, én vagyok a kapitány – mondta Nagy Antal.  – A dumával, az egyéniséggel, a viselkedéssel alakul ki az a helyzet, hogy megkapod a karszalagot. Öt évig voltam az Yverdon csapatkapitánya, ma is nevetve mondják a srácok, még nem is beszéltem a nyelvet, de már be nem állt a szám. Harminchatodik évemben feljutottunk, de már mindenem fájt, gyógyszereken éltem, hazajöttem. Az elnök behívott: több pénzt akarok? Mondtam, jó lenne, az élvonal, a siker is szuper lenne, de tudom, hogy sok lesz, nem bírom a tempót – nem tudta elfogadni. Évekkel később az akkori csapatunk összejött, kimentünk az Yverdon-bajnokira, az elnök kérdezte, hányan vagyunk. Húszan. Akkor letesznek tizenkilenc VIP-jegyet, Antal vegye meg magának, mert cserben hagyott. A régi társak nevettek, szép lenne, ha nekem oda belépőt kellene váltanom, ahol öt évig cséká voltam – az elnök is megenyhült, később azt nyilatkozta, Antal »Názsi« volt a klub történetének legjobb játékosa.”

Az elmúlt évtizedekben aztán többször láthattunk magyar játékosokat külföldi klub kapitányi szalagjával a karján, mint – a teljesség igénye nélkül – Dárdai Pált (Hertha BSC), Juhász Rolandot (Anderlecht), Miriuta Vasilét (Cottbus), Koman Vladimirt (Sampdoria, épp a DVSC elleni 2010-es El-csoportmeccsen), Tőzsér Dánielt (Genk) vagy éppen Willi Orbánt (RB Leipzig). A felvidéki magyarság emblematikus csapatának, a DAC-nak is magyar csapatkapitánya van a sérüléséből lábadozó Kalmár Zsolt személyében.

DZSUDZSÁK BALÁZS: MESTERHÁRMAS!

Dzsudzsák Balázs a DVSC és a válogatott mellett három külföldi klubban, a PSV-ben is viselhette a csapatkapitányi karaszalagot (Fotó: Getty Images)

Kuriózum Dzsudzsák Balázs, aki a DVSC és a magyar válogatott mellett három külföldi klub csapatkapitánya is lehetett!

„Az első alkalomra jól emlékszem – mondta a 108-szoros magyar válogatott, a Loki játékosa. – Kétezertizenegy tavaszán az Európa-ligában, a legjobb nyolc között a Benficát fogadta a PSV. A brazil Luisao átadta a portugálok zászlaját, és a mérkőzés után mondták nekem: most voltam először kapitány, ezért a zászlót megkaphatom, ma is nagy becsben őrzöm. Az volt a szokás, hogy az életkor és a klubnál eltöltött idő alapján alakult ki a hierarchia, és bár fiatalon kerültem Eindhovenbe, néhány átigazolási időszak után előrébb kerültem a rangsorban, néhány év alatt réginek számítottam. Így aztán a rangsor második-harmadik tagja voltam, és ha sérülés, eltiltás miatt nem lehetett a pályán, aki előttem állt, akkor voltam csapatkapitány. Mi kell ehhez? A pályán nyújtott teljesítmény mellett az öltözőben is el kell, hogy fogadjanak. Körülbelül tíz PSV-meccsen lehettem kapitány, büszke vagyok erre.”

A futballista az arab világban is volt kapitány, az al-Vahda és al-Ittihad Kalba játékosaként.

„Két külön eset – mondta Dzsudzsák Balázs. – A Vahdában csapattársam volt Iszmail Matar, a klub nevelése, az arab futball nagy egyénisége, persze hogy övé volt a karszalag, de ha hiányzott, akkor én viseltem. A Kalbához egy csütörtöki napon aláírtam, pénteken bajnokit játszottam, hétvégén szünet, és hétfőn az öltözőben a társak mondták: szeretnék, ha én lennék a csapatkapitány. Hatalmas bizalmat jelentett, hogy néhány nap és egy mérkőzés után máris rám bízzák ezt a megtisztelő feladatot.”

NS-VÉLEMÉNY

Juhász Roland, a belga Anderlecht korábbi csapatkapitánya:
„Nyolc évig voltam a brüsszeli csapat játékosa, alkalomadtán csapatkapitány is lehettem. Nagyon nagy dolog ez külföldiként, ki kell érdemelni, sok év munkája után jöhet csak el ez a lehetőség, gratulálok Petinek is, hogy elérte Lipcsében. Nem elég meghatározó játékosnak lenni a pályán, olyan emberi tulajdonságokra is szükség van, amilyeneket megkíván ez a felelősségteljes feladatkör. Nagy öröm, hogy a belga játékosok is elfogadtak engem ebben a szerepben, még a konkurenciát jelentő csapattársaimmal is mindig nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Először Ariel Jacobs vezetőedzőtől kaptam felkérést a tisztségre, nála rendszeresen játszottam, mindig éreztem a bizalmát.”

Tőzsér Dániel, aki 25 évesen lett a belga Genk csapatkapitánya:
„Amikor 2011 januárjában a csapatkapitányunk, Joao Carlos az Anzsihoz igazolt, a helyettese pedig kiszorult a csapatból, Frank Vercauteren vezetőedző nekem adta a karszalagot. Bár állandó kezdőjátékosnak számítottam akkortájt, egy klubnál általában saját nemzetiségű vagy a legrégebb óta a klubot szolgáló labdarúgót nevezik ki a posztra, ezért is volt hatalmas megtiszteltetés, hogy úgy döntött a szakvezetőség, külföldiként én tölthetem be a tisztséget. Jólesett a kinevezés, de annyira nem lepett meg, mert mindig is megvolt bennem az ehhez szükséges véna. Akárhol futballoztam, vezető szerepkört töltöttem be, mindent a csapatérdeknek vetettem alá. Általában olyan játékost választanak erre a feladatra, aki bírja a sorozatterhelést, minden meccsen lehet rá számítani – nem mutat jól, ha állandóan másra kerül a karszalag. Megvolt az öltözőn belül a respektem, fiatal csapatnak voltam a csékája, a Ferencvárosban és az AEK-ben is szereztem tapasztalatot a nemzetközi porondon. Sok, a pályája elején járó, fiatal labdarúgónk volt, mint Kevin De Bruyne, Thibaut Courtois, Christian Benteke vagy Jelle Vossen, s az volt a feladatom, hogy irányt mutassak nekik. Volt olyan, hogy összetűzésbe kerültem valamelyikükkel, de ez a világ legtermészetesebb dolga egy öltözőben. Minden csapatban megvan a hierarchia, amit be kell tartatniuk az idősebb, vezető pozícióban lévő játékosoknak. Kevin például nem volt egyszerű eset, vigyázni kellett, miként szólt hozzá az ember, mert ha nem megfelelően tette valamelyikünk, elveszítettük, míg ha dicsértük, a maximumot hozta ki magából egy-egy mérkőzésen. Ám egységes társaság volt a miénk, nem emlékszem olyanra, hogy bárkit is fegyelmezni kellett volna. Mind a mai napig nagyon jó a kapcsolatom a genkiekkel, a vezetőséget is többségében ugyanazok alkotják, mint annak idején, amikor ott játszottam, a meccsükön is voltam már.”

KÜLFÖLDI VEZÉREK MAGYARORSZÁGON

A megtestesült kapitány: Djordje Kamber, a Budapest Honvéd korábbi játékosa öt éven át viselhette a karszalagot Kispesten, de „beugróként” betölthette ezt a pozíciót Zalaegerszegen és Győrben is. A bosnyák védő 2008 januárjában került hazánkba, a magyar állampolgárságot 2015 novemberében kapta meg.

„Nagy felelősség csapatkapitánynak lenni, de minden percét szerettem és élveztem – mondta lapunknak a 37 esztendős Djordje Kamber, aki jelenleg a Bp. Honvéd-MFA II játékos-edzőjeként és mentoraként dolgozik. – Bárhol futballoztam Magyarországon, Diósgyőrben, Egerszegen, Győrben vagy Kispesten, mindig a vezérek közé tartoztam. Ha a vezetőkkel kellett megbeszélnünk egy-egy kényes témát, mindig ott voltam, ha fiatal csapattársaim szorultak segítségre – pályán vagy azon kívül –, mindig számíthattak rám. Persze, előfordult – és megtörténik most is –, hogy hibáztam, rosszul mértem fel egy-egy szituációt, de sosem szégyelltem bocsánatot kérni. Fontos kitétel, ha valaki jó csékává akar válni, hogy a futballpályán kívül a magánéletben is példamutatóan éljen. Mindig a maximumot kell nyújtania, küzdenie kifulladásig, s akkor külföldiként sem nehéz elnyerni a társak a bizalmát.”

Idehaza több olyan futballistát találunk, akik légiósként vezethették ki csapatukat a pályára. Ilyen például a portugál Marco Caneira a Videotonban, a brazil Leandro (igaz, már magyar állampolgárként) a Ferencvárosban, a brazil Lucas Marcolini Kisvárdán, a szerb Vladan Szavics Kecskeméten, a szerb Szasa Sztevanovics a Győri ETO-ban vagy a szerb Dragan Vukmir az MTK-ban.     

CS. A.