A kupagyőztes csapat a serleggel, a képen mindenki ott van, aki számít a klubnál, csak Vértes Imre hiányzik, aki biztos a legbüszkébb óbudai lett volna a döntő után

Talán az óbudai fiúk sem hitték el, hogy sikerült nekik: 1931 pünkösdjének hétfőjén megnyerte a Magyar Kupát a III. Ker. TVE. A döntőben a válogatott sztárjaival felálló Ferencváros már dél-amerikai túrájára készült, és elnöke, Vértes Imre halála miatt kettőzött erővel küzdő kiscsapat simán elvitte a zöld-fehérek elől a trófeát.

A III. Kerületi TVE századokon átívelő történetének legfényesebb napja lett 1931. május 25. Az 1887-ben a Nagykanizsa és az Újpest után harmadikként megalapított magyar sportklub ekkor már 13 éve szerepelt megszakítás nélkül az első osztályban (és állt a kupadöntő pillanatában a tabella ötödik helyén), a Magyar Kupa pünkösdi négyes döntőjében mégis neki adták a legkevesebb esélyt.

A bajnoki listavezető Újpestet a négy közé jutásért agyonverő Ferencváros, a Hungária és a címvédő Bocskai egyaránt többre taksáltatott, az előzetes írások gyakorlatilag nem is foglalkoztak azzal a lehetőséggel, hogy esetleg Óbudára is költözhet az 1909 óta íródó kupatörténet 13. kiírásának végén a serleg.

Mégis így történt. A túrázni egyaránt Dél-Amerikába induló Fradi és Újpest negyeddöntője meglepő 6:1-es zöld-fehér sikerrel zárult, igaz, a lilák nagy tavaszt produkáló kezdőjéből öt játékost is pihentetett Bányai Lajos edző. A Ferencváros híres T-betűs csatársora viszont kíméletlenül termelt: Turay háromszor, Toldi kétszer, Takács II egyszer talált be a húszas évek végén ötször a jugoszláv válogatottban is védő, amúgy a Fradiban is megforduló, Gulliver becenévre hallgató Siflis Géza kapusnak.

A pályán is ünnepre készült pünkösdkor a magyar futball, hiszen vasárnap és hétfőn, szünnap nélkül küzdött meg a Magyar Kupáért a Ferencváros, Hungária, Bocskai, III. Kerület négyes. Az óbudaiak pénteken még bajnokit játszottak otthon (mégis idegenben, a Megyeri úton) az Újpest ellen, ráadásul egy nappal korábban Belgrádban jugoszláv–magyar válogatott meccsre is sor került – a kerületiek fedezete, Lutz II Lajos öt nap alatt négyszer kilencven percet töltött a pályán – ezt csak azoknak, akik manapaság a „feszített” szerda-szombat menetrenddel példálóznak.

A Nemzeti Sport ugyanakkor kissé szkeptikusnak mutatkozott a négyes döntővel kapcsolatban: „Ha az ember visszagondol a régi szép idők piros pünkösdjeire, kissé méltatlankodva fogadja az idei pünkösd futballprogramját. Pünkösd ünnepe úgy él a magyar futballtársadalom tudatában, mint a legszebb futballünnep, amelyen parádés mérkőzésekkel kedveskedik a tavasztól búcsúzó labdarúgás híveinek. Az angoljárás ideje volt valaha ez az ünnep. Ilyenkor láttuk a félelmetes angolokat, akik tiszteletet parancsoltak tudásukkal. Ilyenkor tanult a magyar futball nagy tanítómesterétől, hogy a fejlődés lépcsőjén újabb lépést tehessen előre. Ezek az idők azonban elmúltak...”

Ráadásul a III. Kerület éppen a kupahétvégén veszítette el a veséjével hosszú ideje betegeskedő, szanatóriumban ápolt elnökét, a klub lelkét, Vértes Imrét, a fiúk nyilván emiatt is küzdöttek kettőzött erővel a Bocskai, majd a Ferencváros ellen.  „Azt mondják, hogy a kupagyőzelem az ő koszorújuk vezetőjüknek, Vértes Imrének frissen hantolt sírjára. Délelőtt temették vezérüket, pár órával később emléket állítottak neki a kupa megszerzésével...”

(A sportvezető orvosa tanácsa ellenére 1930 nyarán elment az óbudai csapat görögországi túrjára, és ott hatalmasodott el rajta a végzetes kór... – az elődöntő 20. percében és a döntő előtt is egyperces gyászszünettel adóztak a csapatok és a nézők Vértes Imre emlékének.)

Ám vasárnap még mindenki az FTC–Hungária elődöntőre figyelt, hiszen valószínű volt, hogy innen kerül ki a későbbi kupagyőztes – és az örökrangadóban a szurkolóknak nem is kellett csalódniuk. A Fradi végig dominált, a lefújás előtt kevéssel az Amsel (ekkor a sportsajtóban éppen Angyal) kapus lábára csúnyán rátartó Sárvárit ki is állították, ám a kék-fehérek a lefújás előtt 3:3-ra mentették a meccset. Tizenegyespárbaj ekkoriban értelemszerűen nem létezett, a hosszabbítást addig játszották volna, amíg el nem dől a párharc, ám az emberhátrány már sok volt a Hungáriának: a több alapemberét (Fuhrmann, Bukovi, Papp) is pihentető Ferencváros 6:3-ra győzött. A Kerület pedig szinte csendben 2:1-re megverte az előző évi győztes Bocskait, és tökéletes outsiderként térhetett nyugovóra a másnapi finálé előtt.

A bronzérem végül a Hungáriáé lett, amely a következő Közép-európai Kupa kiírásában Magyarországot képviselő két csapat meccsén 4:0-ra lemosta a Bocskait.

A Magyar Kupát a népszerű FA-kupa mintájára vezették be idehaza (mint ahogyan a nagy nemzeti kupasorozatokat szerte a kontinensen), ám a Nemzeti Sport kénytelen volt megállapítani, hogy az érdeklődés messze elmaradt a csatornán túlitól: az Üllői úti döntőt összesen 3000-en látták, holott az egyik résztvevő a Ferencváros volt. De nem a nyertes.  („A kupadöntő kerete nem emlékeztetett a Wembley-stadionra. Nem volt százezer ember, még 3000 is csak alig. A Ferencváros nem állt ki legerősebb csapatával, hanem közelgő túrájára váló tekintettel kísérletezett. Csak a III. Ker. vette komolyan a kupadöntőt: a gyümölcs nem maradhatott el.”)

Bukovi Mártonnak (balra) nem sok kedve volt a játékhoz Dél-Amerika előtt

Az óbudaiak ugyanis a kezdő sípszóval rárontottak a Bukoviékat is bevető zöldekre, és már az első félidő felére megnyugtató, háromgólos előnyt építettek ki. Apropó, Bukovi. A válogatott fedezetnek nem volt nagy kedve a futballhoz ezen a hétvégén, talán a dél-amerikai túrára tartalékolta energiáit, nem tudni, mindenesetre már az is nagy szó volt a ferencvárosi vezetőktől, hogy sikerült a kezdőcsapatba rimánkodniuk. De ebben nem volt sok köszönet, már a 22. percben előrement statisztálni (helyet cserélt az ifjú sztárjelölttel, Sárosival), negyedóra múlva önkényesen visszatért eredeti pozíciójába, a szünetről egy perc késéssel jött vissza a pályára, balösszekötőben sántikált tizenöt percig, majd lesétált a gyepről, és már vissza sem tért…

Mindeközben a kerületiek egy Steiner-öngóllal közelebb hozták a Fradit, de az egy évvel korábban még az Üllői úton epizodista Zilahi Pál harmadik találata végleg megpecsételte a favorit sorsát. (A centernek nem várt dél-amerikai utat jelentett a döntőbeli remeklés, hiszen a finálét az elődöntőben összeszedett bokasérülése miatt kihagyó balfedezet, Magyar Ferenc társaságában a Ferencvárossal tarthatott a tengerentúlra, ahol három meccsen két gólt szerzett.)

A III. Kerület (amely első magyar csapatként  „vitte át a kupát a Duna jobb partjára”) 1937-ig volt tagja az első osztálynak, ám az akkori kiesést hat évtizedes szünet követte: 1996-ban, majd egy gyors osztályváltást követően 1998-ban is feljutott a klub az élvonalba, ám a kétszer egy év futballmennyország után gyakorlatilag eltűnt a süllyesztőben. A csapat előbb Csepelre költözött, majd 2002-ben megszűnt – ma az ezredfordulón alapított III. Ker. TUE szerepel TVE néven, és az NB III-ból a Sport Tv szakértőjeként is dolgozó korábbi kiváló kapus, Kemenes Szabolcs irányításával éppen ezen a hétvégén jutott fel a másodosztályba.

A második kupagyőzelem azonban még várat magára.

EMLÉKEZTETŐ     
III. Ker. TVE–Ferencváros 4:1 (3:0)
1931. május 25., Budapest, Magyar Kupa, döntő     
Budapest, Üllői út, 3000  néző. Vezette:  Csárdás
III. ker. TVE:  Szulik – Werner, Bíró – Steiner, Lutz, Király – Fenyvesi, Borbély, Zilahi, Győri, Drössler. Edző:  Senkey Imre
Ferencváros: Amsel – Korányi, Papp – Furmann, Bukovi, Lázár – Táncos, Toldi, Sárosi, Turay, Kohut. Edző:  Blum Zoltán
Gólok: Zilahi (4., 22., 75.), Győri (10.), ill. Steiner (öngól, 58.)