Újpest: A futball egyszerű játék, nem kell bonyolítani ­– Milos Kruscsics

– Ha megkérdeznénk egy szerb futballdrukkert arról, milyen játékos volt Milos Kruscsics, mi lenne a válasza?
– Sokan azt válaszolnák, hogy nem emlékeznek rá – válaszolta lapunknak Milos Kruscsics, az Újpest FC 45 esztendős szerb vezetőedzője. – Huszonnégy éves voltam, amikor a Rosztovhoz szerződtem, a pályafutásom zenitjén Oroszországban futballoztam, úgyhogy Szerbiában aligha tudnának pontos jellemzést adni rólam.

­– Ön hogyan mutatná be játékoskori önmagát?
– Technikás és okos futballista voltam, aki jól olvasta a játékot, a sebesség viszont hiányzott. A Partizan akadémiáján nevelkedtem, vélhetően a lassúságom volt az oka, hogy nem mutatkozhattam be az első csapatban. Aztán Oroszországban többször visszahallottam, hogy úgy beszélnek rólam, mint gyors balhátvédről. Pedig csak arról volt szó, hogy egy lépéssel mindig előre gondolkodtam, igyekeztem kiszámítani, hova érkezik a labda, ezért hamarabb elértem, mint a nálam egyébként gyorsabb ellenfelem.

– Szívesen lenne most edzője fiatalkori önmagának?
– Nem lennénk hátrább, de a mostani keretünkkel is tökéletesen elégedett vagyok. A futballban minden poszt­nak megvan a maga sajátossága: a szélső védő legyen gyors, a csatár rúgjon gólt és tartsa meg a labdát, a szélső legyen dinamikus és tudjon cselezni. Nálunk sok csaknem azonos képességű játékos szerepel, kívülről nézve a többségük talán nem kiemelkedő képességű. Én viszont látom az edzéseken, mennyire intelligens labdarúgókkal dolgozom, és amikor elkezdődik a mérkőzés, mindannyian bizonyítják, sokkal többet tudnak annál, mint amire a többség számít tőlük.

– Az újpesti lehetőség edzői pályafutása eddigi legnagyobb kihívása?
– Az egyik legnagyobb. Büszke vagyok, hogy ennek a klubnak a kispadján ülhetek, az egyesület történelme tiszteletet parancsol. Ugyanakkor változnak az idők, és vele együtt nekünk is változnunk kell, a múltból nem lehet megélni.

– A zaklatott felkészülés sem bizonytalanította el?
– Az első napomat sohasem feledem. Kisétáltam edzést tartani a félig fagyos pályára, és nyolc játékos volt jelen, közülük négy a második csapattól érkezett, hogy legalább valami minimális munkát végezhessünk. Az első csapat négy futballistája között volt olyan, aki Covid-fertőzés után tért vissza, vagyis oda kellett figyelni a terhelésnél. Mivel a fagyos pálya sérülésveszélyes volt, többnyire délután kettőkor, a nap legmelegebb időszakában edzettünk, az erőnléti felkészítést mikrociklusokban felépített edzéstervvel próbáltuk megoldani. Többször megesett, hogy a kollégáimmal összeírtuk az edzéstervet, aztán amikor másfél órával a tréning előtt megérkeztünk, az orvos és a fizioterapeuta közölte, többen koronavírusosak lettek, mások kisebb sérüléssel bajlódnak, így mindent újraterveztünk.

­– Minek köszönhető, hogy mégis hamar magára talált a csapat?
– Az a legfontosabb, ami az edzőpályán történik, hogy mennyit és milyen minőségben edzenek a játékosok. A másik, hogy tiszta és egyértelmű utasítást kapnak arról, mit akarunk látni tőlük, és azt is, hogy miért. Gyakran úgy beszélek hozzájuk, mint a fiamhoz: ha a társad ebben a zónában kap labdát, indulj be erre az üres területre! Aztán elmagyarázom azt is, miért.

– A futball bonyolult, vagy sem?
– Egyszerű játék, egyszerű nyelvezettel. A probléma akkor kezdődik, ha elkezdjük feleslegesen bonyolítani. Egyszerű és világos instrukciók kellenek, logikus és könnyen megérthető magyarázattal.

– Mi a fontosabb? Hogy a játékosok mindenben számíthassanak önre, vagy hogy féljenek a fejmosástól, amit akkor kapnak, ha nem követik az utasításait?
– Négy edzőtípus van: a diktátor, a demokratikus diktátor, a demokratikus és a barátkozós. A második kategóriába sorolnám magam. Vannak szabályok, amelyeket mindenkinek be kell tartania, de a játékosok is tudják, mindig nyitott vagyok velük az őszinte párbeszédre.

– Ha jól tudom, a taktikai és az erőnléti felkészítés mellett arra is hangsúlyt fektet, hogy a keret minél több időt töltsön együtt.
– Igen, mert élvonalbeli csapatnál nem fordulhat elő, hogy napi egy-másfél órát töltsenek együtt a játékosok. Ez legfeljebb a harmadik vagy a negyedik ligában elfogadható. A nap az orvosi kezelésekkel kezdődik, aztán következnek az elemzések, a megbeszélések, az edzés, a közös ebéd, az egyéni pluszmunka. Legalább négy órát muszáj együtt tölteni, ebből nem engedek. A legtöbb ember napi nyolc órát dolgozik, ennek tükrében nem hiszem, hogy sokat kérek.

– A vasárnapi, Honvéd elleni bajnokin honfitársa, Nebojsa Vignjevics ül a másik kispadon. Milyen a viszonyuk?
– Korábban egyszer együtt vacsoráztunk Budapesten, jót beszélgettünk a futballról. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de tiszteletre méltó, amit korábban az Újpesttel elért. Hét évet lehúzni egyetlen csapat kispadján sem könnyű, trófeákat nyert az együttessel, és ki tudja, talán neki köszönhető, hogy az idén januárban egy másik szerb edzőt is odaengedtek a kispadra.